Iramfutóként a SPAR Budapest Maratonon

Régi álmom valósult meg tegnap: mégis iramfutó lehettem a 35. SPAR Budapest Maratonon. Nyáron írtam a BSI-nek hogy szívesen beállnék, de sajnos már be volt töltve minden poszt. Aztán múlt hétfőn - egy nappal az UB után - kaptam egy üzenetet, hogy sérülés miatt két hely is megüresedett: 3:45-ös és 4:00-ás időre kellene ember. A négy órásat választottam, részben mert egy héttel az UB-n futott miniultra után nem akartam túlerőltetni magam, részben pedig azért, mert talán a négy órás célidő a legfontosabb a mezőnyben, ezt nagyon sokan célozzák meg.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Egész héten készültem a feladatra - most nem is annyira edzésekkel, mint inkább mentálisan. Iramfutónak lenni úgy vélem hatalmas felelősség, itt messze nem az önös érdekek számítanak. Sokan, főleg kezdő futók, első maratonjukra készülők alapozzák az iramfutóra a tempót, ezzel feltéve mindent: az egész éves felkészülést, a sok-sok edzésmunkát, stratégiát, frissítést az iramfutó vállára. Fejben nagyon együtt kell lenni a mezőnnyel, végig megfelelően motiválni kell a velünk futókat. Ezt tudtam, de egy dolog tudni, és egész más dolog mindezt átélni, megélni.

Még rajt előtt, ahogy mászkáltam a sátrak között, hallottam ahogy a nevem említik mint iramfutó. Mámoros érzés volt, hihetetlen. Aztán Attila arról kezdett beszélni a mikrofonba, hogy nem véletlenül vannak párban az iramfutók, hiszen ők is emberek, előfordulhat hogy egyikük lesérül, kiesik, problémája támad. Kissé összeszorult a torkom, mert bár jó formában éreztem magam, és a négy órás maraton azért különösebb erőlködés nélkül megy, azért csak nem akartam én lenni a rossz példa akit aztán majd emlegetnek. Igen, jó formában voltam, azonban két nappal a maraton előtt egy lassú 5 kilométeres futáson sikerült összeszednem némi vádligörcsöt. Vasárnap reggel ez még érezhető volt, de semmi komoly.

Az iramfutó társam Karlowits-Juhász Tamás, Carlos lett. Tapasztalt iramfutó, végig nyugodtan, izgalom vagy rágörcsölés nélkül futottunk. Remélem ebből minél többet éreztek a futóink is. Elég korán beálltunk a rajtzónába, szinte még teljesen üres volt. Utánunk kezdtek jönni a többiek, sorra ökölpacsiztunk, Carlosnak is és nekem is sok ismerősünk futott velünk. Még rajt előtt megállapodtunk hogy picit felülírjuk a kapott iramtáblázatot, és finoman lassuló profilt fogunk futni. Általában ez a jellemző a négy órás maratonistákra, főleg az elsőbálozókra. Igen ritka hogy ilyen célidővel valaki két egyforma 21km-t fusson, esetleg 10-20 másodperc különbséggel. Így viszont picit gyorsabban, 5:25 - 5:30 közötti tempóval kellett indítanunk. Az elején ennyi belefér, ez messze van a klasszikus elfutástól, így is úgy kellett visszafogni a futók lendületét, hogy ne rohanjanak a lelkesedéstől.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Rajt! Nagyjából 8 perccel indultunk kilenc óra után. A lehető legtökéletesebb futóidőt kaptuk: erősen felhős ég, minimális légmozgás, 12-13 fok, olykor kis permetező eső, de épp csak annyi hogy kellemesen lehűtse az átforrósodott izmokat. Kívánni sem lehet jobbat. Az első pár kilométer eseménytelenül telt, páran futottak előttünk, mögöttünk viszont hatalmas tömeg gyűlt össze. A terv szerinti 5:25-öt futottuk egészen a negyedik kilométerig, itt jött egy frissítőpont, ahol kicsit visszalassítottunk, igyekeztünk minél rövidebb megállásra bíztatni a többieket. Mondjuk itt még nagyon könnyű dolgunk volt. Jött az Attila út, majd az alagút, ahol jó kis zajt csaptunk, ami átragadt a többiekre is. Addig jó amíg a hangulat jó, és őszinte a mosoly.

A grafikonon szépen kirajzolódnak a frissítőpontok, ilyenkor fokozottan oda kellett figyelni a többiekre. Nincs megállás, víz, ISO, banán elvesz, felszív, fut tovább! Carlosszal annyira lassultunk le, hogy a tömegből minél több futót tovább tudjunk vinni, aztán uzsgyí utánuk. Eléggé az elején voltunk még, nagyjából egyben maradt mögöttünk a tömeg, belesétáló futó itt még nem volt.

Valahol 9-10km környékén riasztó jeleket kezdtem érezni a jobb vádlim, vagy inkább az achillesem felől. Egyre erősebben kezdett fájni, és a 12. kilométerre ez már annyira erős lett, hogy kihatott a lépteimre is. Szokásos gyors leltár, hogy állunk: erőnléttel semmi gond, pulzus a helyén, lélegzésszám tökéletes, beszélgetés (olykor hátrafelé kiabálás: bója!, sín!, fotós, mosolyogj!) lazán megy, vagyis semmi gáz nincs, kivéve az egyre aggasztóbb fájdalmat. Átfutott bennem, mi lesz ha emiatt végül ki kell állnom. Mekkora szégyen lenne, mekkora blama, mennyire elvágnám magam egy életre mint iramfutó! Hát én lennék az akiről Attila beszélt reggel? Na nem, ezt nem adom, nem olyan fából faragtak. Közben ahogy áthaladtunk szurkolói pontokon, többször hallottam olyan bekiabálásokat hogy "bízz az iramfutóban, tudja mit csinál!" meg hasonlókat. Hát köszi bmeg, most sokkal könnyebb! Igyekeztem kifelé semmit sem mutatni a kínjaimból, eléggé demoralizáló lett volna a srácokra ha látják hogy szenvedek, ráadásul már kvázi a verseny elején. Szerencsére a BSzM-en és a többi komolyabb távon volt időm összeismerkedni, összebarátkozni a fájdalommal. A fájdalom elviselhető, a gond akkor van ha sérülés lesz belőle. Elhatároztam hogy egyszerűen nem foglalkozom vele hogy fáj, igyekszem kikapcsolni az agyamnak ezt a részét, és csak annyi figyelmet fordítani rá, hogy képes legyek leállni mielőtt lesérülök. És persze azonnal átvariáltam a frissítési tervem: hagytam a csudába a géleket (összesen végül csak egyet ettem), helyette amilyen gyakran csak lehetett, sót fogyasztottam, bőséges vízzel. Ez a startégia végül elég jól működött, valahol 14-17km között volt a mélypont, onnan már nem erősödött tovább - igaz, nem is csökkent, velem maradt a fájdalom végig. De a mosolyom újból őszinte lett.

Több arc megmaradt körülöttünk szinte végig, egy srác 38km-nél búcsúzott tőlünk, addig szorosan mellettünk futott. Onnan elvágtatott, és valami két-három perccel előttünk ért be. Egy másik fiú azzal lett emlékezetes, hogy 16-18km környékén teli torokból énekelt. Kérdezte a körülötte levőket, nem zavaró-e. Odafordultam hozzá és mondtam neki, én nagyon szeretném hallgatni az énekét 40km-nél is - remélem lesz rá alkalmam! Egy idősebb úr hol velünk, hol előttünk futott, nagyon sokadik maratonja volt. Valahogy biztos voltam benne, ha valaki hát ő egészen biztos hogy be fogja fejezni. Aztán már a második körben elhúzott tőlünk, de később beértük, sajnos kezdett elfogyni, mondta nem lesz meg a tervezett négy órás idő. Persze a táv meglesz, az tuti. Iramfutóként ezeket a drámákat, kríziseket - de persze a katarziseket is - sokkal közelebbinek éreztem, sokkal inkább át tudtam őket élni. Később, már az Országház előtt, a 37. kilométer környékén beértünk egy srácot - a mozgása már nagyon darabos volt. Az a fajta mozgás volt, amikor minden lépés fáj, a combodban tüzes piszkavasak vannak, a talpad ég, az agyadban egyre lüktet a gondolat hogy "hagyom én ezt az egész hülyeséget a 'csába!" - de ő csak futott tovább. Mellé érve próbáltam pár bíztató szót mondani neki, dícsérni a kitartását, az erejét. És hogy csak így tovább. Nos... ha jól rémlik, végül ő is előttünk ért be valamivel. A célban mindenesetre pacsiztunk, nagyon köszönte a bíztató szavakat.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Ahogy a második körben elértünk Óbudára és visszafordultunk, jöttek a keményebb részek. Először a Szentendrei úti felüljáró, mintegy beharangozója az Árpád-hídnak. Carlos itt hátrébb maradt, a lemaradókat motiválta, én pedig elöl kicsit visszafogtam a srácokat, ne fussák el magukat felfelé. Úgy számoltunk kb. másfél perccel járunk a négy órás célidő előtt, simán belefér a lazázás felfelé. Ezt mondtuk a srácoknak is, teljesen rendben ment a menet. Az Árpád-hídon gyakorlatilag megismétlődött ugyanez, úgy vélem nem sokan morzsolódtak le rólunk. Jó érzés volt visszanézni, és látni hogy közel 30km-nél még mennyire sokan vagyunk.

Apropó, 30km, a hírhedt fal. Ahogy egymás után csipogta el ezt a távot a futók órája, egyre-másra jöttek körülöttünk a fallal kapcsolatos megjegyzések, szerencsére inkább viccesen mintsem kétségbeesve. Carlosszal igyekeztünk tartani bennük a lelket: "sziklák vagytok mind, keményebb a falnál!", "szétrobbantjátok azt a gyönge kis falat!" meg hasonlókat mondtunk. Meg persze próbáltunk beszélgetni akivel csak lehet, mindegy miről, csak ne a kínjukra koncentráljanak. A szigeti lehajtón aztán "kar lelazít, csak gurulunk", ahogy Carlos mondta. Én őszintén szólva a maratonon a 30 és 40km közötti részt élvezem a legjobban, itt lehet igazán fejből dolgozni. Amikor egyénileg futok, itt vetem be a tartalékot, és gyorsabban futok mint az első 10-nél. Most viszont arra kellett koncentrálni, hogy már inkább 5:45 - 5:50 körül maradjunk, sőt a frissítőknél már a 6 percesek is kezdtek jönni. Minél több futót akartunk vinni magunkkal, és ez meglehetősen jól sikerült.

Még két kritikus rész volt hátra: a kijárat a Margit-szigetről, és majd a vége felé a rakpartról az emelkedő a Corvinusnál. Ez utóbbi ugyan nem olyan vészes mint a szigeti felhajtó, de épp 40km-nél leszünk, sokan fognak elkészülni az erejükkel addigra. Carlosszal úgy kalkuláltunk, hogy 30 felett egyre több munkánk lesz a belesétálókkal, a visszalassulókkal, hogy egyre nehezebb lesz összetartani a négy órára vágyókat. Nos, azt hiszem elég nagyot tévedtünk. Ahogy a frissítőpontokon megálltunk hogy ne engedjük túl sokat sétálni a többieket, a mezőny szépen lassan lehagyott bennünket. A 38. kilométerre a korábbi kb. 50-70 fős massza 10-20 futóra fogyatkozott, de nem lemaradtak, inkább elhagytak bennünket. Sorra jöttek jobbról is, balról is a "köszi srácok!", az "innen már menni fog!", a "köszi hogy elhoztatok idáig!" bemondások, és szépen egymás után kezdtek hajrázni. Fantasztikus érzés volt. Közben belegyaloglóval szinte alig találkoztunk, komolyan két kezemen meg tudom számolni hányan voltak. Közülük egy (!) srác volt csupán aki a noszogatásunkra nem tudott aztán tovább futni. A szívem szakadt meg, majdnem 41km-nél járt.

(Kép forrása: sparbudapestmaraton.hu)

Jött a Pázmány Péter sétány, a célegyenes. Carlosszal gyakorlatilag légüres térben maradtunk, aki csak tudott elszakadt tőlünk és nyomott egy hajrát. Volt egy srác mögöttünk, elhaló hangon nyögött, lihegett, annyira komikus volt, biztos voltam benne hogy ökörködik csak. Üvöltöttünk neki hátra, "gyerünk, toljaaaad!", "megcsinálod!", "kemény vagy!" meg hasonlókat. Minden szóra egyre kétségbeesettebb és hangosabb nyögéssel válaszolt - de egyre közelebbről. Aztán mellénk ért, és akkor döbbentünk rá hogy nem poénkodik, látszott rajta hogy tényleg az ereje végét járja. De végül lehajrázott bennünket, és ez csodálatos érzés volt!

Utolsó 100 méter, már hallottuk Attilát ahogy behatangozott bennünket, "és ott jönnek a négy órás iramfutóink!" - borsózott a hátam, olyan jó érzés volt. Végül 3:59:34-gyel értünk be, mindössze 10 másodperccel tértünk el az iramtáblázat végétől. Ahogy leállítottuk az óráinkat, egyre-másra jöttek oda hozzánk a srácok akikkel együtt futottunk, nagyon sokan hálálkodtak, mi pedig nem győztünk gratulálni nekik.

Ez volt nekem a 35. SPAR Budapest Maraton. Nem tudom hányadik maratonom volt, ha jól számolom idén talán a kilencedik, de nem biztos. Futottam már gyorsabban, futottam már messzebbre, jobb időben és rosszabban is. De ennyire még egyetlen maraton, egyetlen futás sem hatolt a szívemig. Fantasztikus, hihetetlen érzés volt, igazán szívet melengető hogy részese lehettem mások személyes sikerének. Ezt az érzést semmilyen personal best nem tudja überelni, abban egészen biztos vagyok.

Szóval... nekem ilyen egy 10/10-es futás. Köszönöm hogy a részese lehettem, remélem sok alkalom lesz még rá a jövőben.