A motiváció

Erre a posztra már nagyon régen készülök. Talán már évek óta formálódnak bennem a gondolatok, mégis nehéz szavakba önteni őket. Érdemes onnan kezdeni hogy őszintén feltesszük a kérdést, magunktól magunknak:

Ugyan mi hajtsa?

Legegyszerűbb talán a saját szemszögemből megvizsgálni a dolgot, de lehet hogy sokan magatokra fogtok ismerni.

Miért futok? Miért lett egyik hétről a másikra az örömből kényszer, a kényszerből nyűg? Miért hagytam abba az egészet, miért dobtam el egy szépen felépített évet a kellős közepén? És mi vett rá hogy visszatérjek, miért kezdtem el megint? Mi változott meg, most mitől lesz jobb, honnan tudom hogy nem fog ugyanúgy végződni, hogy nem lesz hányingerem az egésztől?

Nos, ez utóbbit könnyű megválaszolni. Fogalmam sincs. Lehet hogy megint ugyanaz lesz: elindulok életem nagy versenyén, fejben rákészülök, elképzelem hogy jaj most úgy fog sikerülni ahogy szeretném, aztán... valami nem klappol, valami eltörik, én pedig a felhők közül a padlóra kerülök, vagy még lejjebb. Legutóbb ez volt, az UTT-nek nagy reményekkel vágtam neki, TUDTAM hogy bennem van a 13 órás teljesítés. És most is tudom, képes lettem volna rá vagyok rá. Tavaly sok dolgot elszúrtam, ezzel igazán rászolgáltam a blog címére, én voltam A Lelkes Amatőr. Nem írom le megint mi ment félre, ha érdekel itt elolvashatod. Spoiler alert: minden. Szóval... igen, benne van hogy megint el fogom szúrni. Most nem az UTT-re készülök, valami olyan célt tűztem ki, amire most jelen pillanatban, amikor ezen sorokat írom, azt mondanám, képtelenség. Ha az odáig vezető utat sem sikerült végigjárnom, emelt fővel mondhatom azt: nem állok rá készen, semmi gond. Viszont ha rajthoz állok... akkor szeretnék ott állni, ha itt belül, figyelembe véve a tavalyi fiaskót, úgy érzem, tényleg menni fog. Akarom, már most érzem hogy akarom. Parázslik bennem, éget, és tudom hogy - bár most még nem vagyok rá képes - megfeszített munkával, eltökéltséggel meg fogom tudni csinálni. Innen nézve a tavalyi balul sikerült UTT csak még eltökéltebbé tesz. Hogy ez bizonyítási kényszer? Lehet. De igazából nem érdekel milyen címkéket lehet aggatni rá. Csak az számít, hogy legbelül, a szívem, lelkem mélyén mit érzek. És hát... elég volt a lelkizésből, rohadtul meg akarom mutatni magamnak, hogy több vagyok annál a kis szarosnál, aki tavaly kacsatánccal agonizált a Tisza-tó körül!

Szóval... napok, mit napok, hetek vagy inkább hónapok óta ezek a gondolatok vesznek körül. Beette magát az agyamba, nem hagy békén, nyüstöl, gyötör, olyan mint valami elcseszett szerelem, ahol túl vagy a szakításon de tudod hogy Ő az igazi, a Nagy Ő, akarod hogy visszajöjjön, ugyanakkor félsz is tőle, megint bántani fog, megint szenvedni fogsz tőle, de nem tudsz nélküle élni, félember vagy ha nincs veled.

Úgyhogy... most jönne az, hogy júliusban ismét nekiálltam futni. De ez így csak a felszín. Motiváció nélkül mit sem ér az egész, és a fenti gondolatok csak érzések, nem célok. Kell egy cél. Kell valami, ami kézzel fogható, amit el tudsz képzelni, amire azt mondod, fúb@zmeg, ez kemény, na ha ezt megcsinálod akkor az azért valami. Nos, én megtaláltam azt a valamit, ami ahogy írtam is, jelenleg elképzelehetetlen számomra. Elég meredek ahhoz, hogy érdemes legyen érte küzdeni. Minden edzés aminek nekivágok, úgy indul hogy megjelenik a lelki szemeim előtt A Nagy Verseny, látom magam a rajtnál, látom magam ahogy másodpercekkel a startpisztoly eldördülése előtt azt mondom magamnak: "hát te nem vagy normális". Amikor épp fokozót futok, amikor épp egy sprint végén levegőért kapkodok, amikor már elegem van a napi edzésadagból, elképzelem magam ahogy szenvedek a versenyen jövőre; szenvedek, fájni fog, de túl tudok lépni rajta. Most az edzésen azért fogok a végsőkig elmenni, azért hajtom magam ha kell összeesésig, hogy jövőre ezek csak mosolyogtató emlékek legyenek. Mert akarom azt a versenyt, nem csak besántikálni mint tavaly, de azzal a tudattal beérni, hogy mindent kiadtam magamból amit csak lehetett.

A cél tehát megvan. És tulajdonképpen ezért kezdtem el ezt az egész posztot. A magam példájából kiindulva azt tudom üzenni mindenkinek aki motivációs problémákkal küzd: tűzz ki magad elé egy célt. Ne csak úgy általánosságban, az nem elég hogy "fittebb akarok lenni" vagy "le akarok adni öt kilót". Ez így - már bocsánat, de - lóf@sz. Nézz mélyen magadba, legyél magadhoz kíméletlenül őszinte. Nem tartozol senkinek elszámolással, nem kell magyarázkodnod. Nem hatásosabb, nem kézzelfoghatóbb mondjuk hogy "akkor is jobban fogok kinézni mint a szomszéd Julcsa" vagy a "nénikéjét a Pistának, akkor is legyakom a következő félmaratonon"? Engedd szabadjára az érzéseid, mondd ki hangosan mit szeretnél. Képzeld el magad, ahogy átrepülsz a célvonalon, azt a büdös gyökeret meg igenis egye meg a sárga penész! Jól képzeld el, és a következő hónapok alatt minden edzésen vedd elő. Különösen amikor úgy érzed, tele a tököd az egésszel. Amikor nem megy, vége, inkább belesétálnál, amikor szúr az oldalad, amikor lenne még két kilométer de te már inkább csak sétálnál... akkor még inkább képzeld el a célod. Miért is küzdesz? Miért szenvedsz? Mert meg akarod mutatni, akár másnak, akár magadnak! Te vagy a jobb! Vagy éppen... te jobb vagy, jobb vagy annál ami eddig voltál. Tulajdonképpen majdnem mindegy, a lényeg hogy legyen egy nagyon világosan elképzelt célod, ami hajt, ami nyüstöl, ami nem hagy békén, ami extra erőt ad amikor a hátad közepére kívánod az egészet. A célod neked kell tudnod. De tudnod kell, mindig, az edzésed minden percében!

Ha a fentiek idegenül hatnak, ha úgy érzed "mi ez a baromság", nem hibáztatlak. Ahogy írtam, az én szemszögemből próbálom megvilágítani a dolgokat. Én így látom. És ezek segítettek abban, hogy abbahagyjam az önsajnálatot, megrázzam magam, és ismét futócipőt húzzak.

Ez volt a kezdet. Ennek úgy egy hónapja.

Azóta, ahogy írtam, sokminden történt. Azzal hogy ismét kampányolok a Bátor Tábornak, a jótékony célok mellett megint csak egy extra motivációt kaptam. Mindig is fontosnak tartottam segíteni a rászorulókat, és a lila póló még mindig (vagy még inkább) valóban extra erőt ad amikor felveszem. Máshogy néznek rám az emberek, mosolyognak, megnéznek. Jó érzés, hülyeség volna azt állítani hogy nem számít. Naná hogy számít! Tudom hogy jó úton járok, egész más így készülni az októberi maratonra.

Tegnap végre kettessel kezdődött a napi edzésem. Magyarul végre futottam egy félmaratont, idén ez volt az első. Hetek óta szerettem volna, de... áh, mindegy, egy rakás "de", egy csomó kifogás állhatna itt. Valami miatt mindig befejeztem, a leghosszabb egy jó kis tizennyolcas volt, azt azért nem vittem el félmaratonig, mert nem vittem magammal frissítést, és - mint utólag kiderült - 18km-nél már négy kilót dobtam el kilégzés és izzadság formájában, vagyis a maradék három kilométeren vélhetően erősen belassultam volna. Éééés? Nem vagy normális Taki, nem lelkes amatőr hanem egy szorgalommal párosított ostoba hímtag vagy. Szóval tegnap volt nálam víz, ráadásul képes voltam megállni a közkútnál utántölteni, de a lényeg hogy ennek az egésznek a mozgatója a Futótűz volt, a már említett Facebook csoport. Annyira szuperek a többiek, olyan jó látni, olvasni, hallani a sztorijaikat, hogy tulajdonképpen az a 21km amit lenyomtam, ráadásul terepen, kifejezetten kellemesre sikeredett. Végre, végre itt a motiváció!

Vagy mégsem? Most akkor mi van, másoknak akarok megfelelni, vagy csak egyszerű bizonyítási kényszerrel küzdök? Jó kérdés, ha nagyon őszinte akarnék lenni, biztos hogy van benne valami. Nyilván jó érzés ahogy megdícsérik az embert, de mégis... azaz mégsem. Ez csak egy piciny szeletke, a lényeget feljebb már leírtam. Ezek csak apróságok, amik könnyebbé, kellemesebbé teszik az utamat a célom felé. Mert most már tudom, hogy be fogok nevezni arra a marhaságra. Akarom.

Neked mi a célod? Mi mozgat, mi az amitől jönnek azok a bizonyos hangyák? Mi az amit nagyon de nagyon szeretnél, de eddig úgy érezted, "hát én erre nem vagyok képes, ehhez én kevés vagyok..."?