New York City Marathon - Budapesten

A 2020-as év a legtöbbünk számára közel sem úgy alakult ahogy terveztük. A legtöbb célverseny vagy elmaradt, vagy alaposan átvariálták, vagy virtuális verseny lett belőle - mint idén a TCS New York City Marathonból is. Bár vírushelyzet ide vagy oda, eddig is le lehetett futni virtuálisan, idén talán először csak így lehetett teljesíteni.

Ezt az eseményt valami különleges hangulat övezi. Van néhány maraton ami sokunk számára bakancslistás, ilyen a londoni, berlini vagy épp az amszterdami verseny. Mégis, New York visz mindent, számomra mindenképpen. Éppen ezért immár harmadik éve nem hiányozhat az őszi versenyeim közül, ezt idén is mindenképpen le akartam futni.

A sportszerű nehezítés ott jött a képbe, hogy három hete a SPAR maratonon elég komoly vádlifájdalom környékezett meg, ami nem igazán akart múlni. Ezt a mostani futást két héttel a SPAR utánra terveztem, de kénytelen voltam még egy héttel eltolni. Szerencsére most nagyobb időablak volt rá mint tavaly, mikor is péntektől vasárnapig mindössze három napot kaptunk - most csaknem három hét állt rendelkezésre. Az extra pihenőhét tökéletesen sikerült, a fájdalom teljesen elmúlt és egyáltalán nem környékezett a futás alatt.

Már hónapokkal korábban elhatároztam, hogy ezt a maratont a Margit-szigeten fogom teljesíteni. Nehézségben (és nyilván látványban) ugyan nem fogható a New Yorki-i környezethez, viszont a rekortán pálya nekem nagyon bejön, és elég jókat lehet rajta futni. Úgyhogy kora reggel kocsiba vágtam magam, és irány a sziget.

Az előkészületeket nem vittem túlzásba. Régi kedvencem a paradicsomos gél, ebből kettőt raktam el, úgy terveztem hogy az elején ezekkel frissítek. Aztán - számomra újdonságként - eltettem kettőt a Squeezy Drink Gelből, ezekre elméletileg nem kell inni. Végül, csak a biztonság kedvéért betáraztam két kólás-koffeines zselét, ha netán szükség lenne rá. Ezen kívül hat sótablettát raktam el, és kicsit több mint egy liter vizet töltöttem a háti palackomba. Előző este már látszott hogy kellemes időben fogok futni, reggelre 12-13 fokot jósoltak, a lehető legjobb. Valójában 14 fok volt mikor indultam, ez nekem már a rövidnadrág-póló kategória. Mégis felvettem a hosszú ujjú New Yorkos pólómat is, részben hogy autentikus legyen, részben az olykor viharos szél miatt. Mint utóbb kiderült, bölcs döntés volt.

Különösebb célidő nem lebegett most a szemem előtt, rekordot nem akartam (nem is tudtam volna) futni. Látatlanban kiegyeztem volna egy 3:40 alatti idővel, de a korábbi vádli probléma miatt alapvetően az volt a cél hogy sikerüljön, sérülés nélkül beérjek, ne kelljen feladnom.

Valamikor fél 8 felé startoltam - nem mentem le az órához, a 0km-hez, inkább az Árpád-híd melletti parkolóból indultam. A szigetkör csaknem 5300 méter hosszú, vagyis négy kör kiad egy félmaratont, nyolc pedig szinte pontosan egy maratonnak felel meg. Így a futás után az autómnál fogok végezni, és ez fontosabb volt mint izzadtan lesétálni még vagy két kilométert. Az elmúlt két hétben szinte egyáltalán nem futottam, görgőn pedig teljesen más izmokat terhelek, így nem tudtam mire számítsak a vádlim irányából. Épp ezért az elejét nagyon óvatosra vettem, még magamhoz képest is visszafogott voltam. Kilométerről kilométerre próbálgattam, de a fájdalom nem jelentkezett. Nagyjából 10-11km-ig futottam 5:25 és 5:40 között, innen az volt a terv hogy picit gyorsítok, kb 5:20 körülre. Na ez egész jól ment, egészen úgy 17-ig. Itt nem tudom mi történt, talán az engem megelőző futótársak húztak magukkal, lényeg hogy összejött egy 5:08-as kilométer. Tök jó, csak ezt egy tízessel későbbre terveztem, 27km-nél szó nélkül kiegyeztem volna vele. Most azonban túl gyors volt, próbáltam hát visszafogni magam.

A visszalassulás nagyjából a 20. km-ig sikerült, kicsit ugyan gyorsabb voltam még itt is, 5:13 környékén futottam, de ez még belefért. Próbáltam ezen a szinten maradni, de annyira elkapott a flow, annyira jó érzés volt futni hogy akarva-akaratlanul elkezdtem gyorsulni a 27. km-ig. Itt már jóval 5 perces pace alatt futottam, és a pulzusom is kezdett elszállni. Na itt még meg lehetett volna fogni a dolgot: maratonon basszus nem csinálunk ilyet, ez még nagyon korai. Terveztem hogy fokozót, vagy legalábbis negatív spliteket futok, de ez annál sokkal erősebb lett. Mégis, bíztam magamban hogy bírni fogom szuflával, vagy egyszerűen megoldom fejből. Mindig is azzal kérkedtem hogy a maraton számomra 30km után kezd igazán izgalmas lenni, ezt a szakaszt kedvelem a legjobban. Na akkor hajrá, most mutasd meg mit tudsz, kis csíra szájhős.

Általában ezek a beszélgetések magammal futás közben elég jól bejönnek. Szépen felspanolom magam, jön az adrenalin, és kisöpri a fáradságot, a fájdalmat az izmaimból. Most is így történt - legalábbis azt hittem. Ugyanis 27 után nem hogy tartottam volna a 4:55-ös tempót, de a következő négy kilométert 4:41 és 4:45 között raktam meg. Na ez sok volt már. Túl sok, ráadásul egyre jobban kezdett kúszni a fájdalom a combjaimba, és olyan helyeken, ahol korábban szinte soha. Talán a rekortán, amin viszonylag ritkán futok (ilyen távot pedig még soha) lehetett az oka. Szívvel, tüdővel bírtam volna még, de lesérülni, feladni 35 felett nagyon nem akartam, így kénytelen voltam kissé visszavenni a tempóból. A hatodik körig ment az 5 percesnél gyorsabb tempó, a hetedik közepén azonban visszalassultam 5:10 környékére. Elég rossz érzés volt, nagyjából itt engedtem el a 3:40 alatti célidőt. Illetve ez megér egy megjegyzést. Konkrétan az utolsó kört kezdtem meg (5.3km volt hátra), és az órámra néztem. 3 óra 11 percet mutatott, gyors fejszámolás után kijött hogy képtelenség a maradékot 29 percen belül lefutni. Így nem is erőltettem, elengedtem az időt, lényeg hogy sérülés nélkül befejezzem. Hát... nem tudom hogy (nem) jött ki a matek, de 5:28-as tempóval is pont beértem volna. Érdemes lett volna utánaszámolni, volt bennem annyi hogy picit még toljak az utolsó körön. Na mindegy, örültem hogy nincs már sok hátra, számoltam vissza az 500 métereket. Már feltűnt az Árpád-híd, amikor ismét csekkoltam az időm, és csodák csodája, még mindig 3:40 alatt voltam. Na most sikerült fejben az egyszeregy, ha itt egy picit még odateszem magam, épp sikerül a kívánt cél. Így egy kicsit gyorsítottam, és 42.2-nél éppen hogy de befértem a vágyott célidőbe: 3:39:42 lett a maratoni idő. Szokás szerint azért kicsit többet futottam, ha esetleg mínuszba tévedett volna a Garminom valamennyit, legyen némi plusz a tarsolyban. A teljes futás 3:40:30 lett.

Összességében ez egy nagyon furcsa futás volt. Alapvetően inkább pozitív érzés maradt bennem utána: tök jó hogy lefutottam a NYC Virtual Marathont, tök jó hogy a szigeten futottam, jó volt a frissítési terv, és végülis pont belefértem az előzetesen kitűzött időbe. Mégis... Lelkes amatőrségem számtalanszor visszaköszönt. Fegyelmezetlen voltam, és bár nem volt olyan pontos kilométerenkénti tervem mint sok más maraton alkalmával, hagytam hogy elragadjon a hév, és nem fogtam kellően vissza magam. Alapszabály, hogy nem futjuk el a maraton elejét. Nos, az elejét nem is futottam el, a közepét viszont annál inkább. Igazán bosszantó, amatőr hiba. Leginkább azért fáj, mert éreztem hogy sok, mégsem lassítottam vissza, pedig ha időben megteszem, a végén 1-2 percet még hozhattam volna. De nem is az időeredmény miatt bosszantó igazán, hanem mert azt gondoltam magamról, ennél azért tapasztaltabb, megfontoltabb vagyok. Szóval ez rossz érzés, elég rossz.

Itt az idő, kéne pontozni ezt a futást. A fentiek tükrében... vacilálok, valahol 5 és 6 pont között adnék rá a 10-ből. Legyen inkább 6, az esemény és a környezet miatt. És azért... ha a szívemre teszem a kezem, a 3:40-es idő egyáltalán nem rossz, mindössze 3 perccel maradt el a tavalyi SPAR maratonon futott PR-től. És az egy igazi verseny volt, annak minden hangulatával, ráadásul akkor tényleg készültem egy Excellel, hogy melyik kilométeren milyen tempót kell futnom. Szóval... végső soron jó volt ez így. Lehetett volna jobb, de összességében rendben van.