Ez fájt

A hétvégén került megrendezésre a 37. SPAR Budapest Maraton, ahol megint iramfutó voltam. Ez volt immár a harmadik maratonom zsinórban ahol így indulhattam, és bizony mondom, eddig ez volt a legnehezebb, de egyben a legédesebb is.

Korábban már írtam róla, hogy idén júliusig nem igazán voltam barátságban a futással, valamikor tavaly az UTT környékén akasztottunk bajszot. Július óta alig futottam 4-500 kilométert összesen, és bár az állóképeségem a görgőzéssel megőriztem, az önmagában elég sovány egy maraton teljesítéséhez. Pláne, hogy a távokat sem vittem túlzásba, idén eddig félmaraton volt a leghosszabb. Ezzel együtt örömmel mondtam igent a maratonra, egyrészt mert imádom ezt a budapesti versenyt - ha nem lettem volna iramfutó, "civilben" akkor is rajthoz álltam volna. Másrészt a középtávú céljaimhoz pont kapóra jött most a maraton, ráadásul jó kis hangolódás az október végi Virtual TCS New York City Marathonra - erről majd hamarosan írok bővebben. Szóval úgy voltam vele, tudtam hogy fájni fog, tudtam hogy ez most nehezebb lesz, nem fogom tudni rutinból úgy hozni mint tavaly, vagy tavaly előtt. De ettől még csak izgalmasabb a kihívás.

Reggel a start előtt másfél órával érkeztem, de már akkor elég meleg volt - sokan egy szál pólóban sétálgattak, és én is hamar kibújtam a könnyű széldzsekimből. Elraktároztam magamban ezt az infót, a verseny alatt lehet még gond a melegből. (Spoiler alert: lett.) A Spuri sátor előtt pacsi a többiekkel, átvettük a zászlókat, majd irány az Élménykülönítmény. A Wizz Air félmaratonon sajnos nem volt alkalmam beugrani hozzájuk, most pótoltam. A maratonhoz kapcsolódó kampányokkal csaknem hétmillió forintot gyűjtöttünk össze a rászoruló gyermekek táboroztatására, ami nagyon de nagyon jó érzés. Gyors csoportkép, lepakoltam a cuccom, és uzsgyí vissza a Spurihoz felszerelni. Addigra szinte minden iramfutó társam eltűnt, úgyhogy nekem is ideje volt beállni a négyes zónába, ahol Sperka Tomi már várt ("na végre, azt hittem már nem is jössz!").

A rajtig hátralévő percekben sok ismerős arcot láttam, de még több "első maratonom" táblát magam előtt. Sokan kérdezgettek bennünket a tervezett tempóról, hogy megállunk-e frissíteni. Ezek annyira értékes pillanatok! Igyekeztünk mindenkit megnyugtatni, így aztán villámgyorsan eljött a rajt pillanata.

Az első métereken ilyenkor hatalmas a "dugó", bár közel sem voltunk annyian, mint a COVID előtti időkben, vagy egy-egy komolyabb külföldi versenyen. Ezzel együtt, amíg le nem fordultunk az alsó rakpartra, lehetetlen lett volna a tervezett 5:35 - 5:40-es tempót futni, inkább a hat perceshez voltunk közel. Sebaj, most még belefér ennyi. Valahogy mégsem találtuk a ritmust, az első kilométert úgy hoztuk 5:43-ra, hogy a második felébe akaratlanul is begyorsultunk egy picit. A másodikra aztán rendeztük sorainkat, onnan már nem volt különösebb gond a tempóval. Az előző iramfutásokhoz hasonlóan igyekeztünk felhalmozni 30-40 másodperc előnyt, ez jó kis tartalék a szigeti felhajtóhoz, na meg a frissítőpontokhoz. A terv jó volt, és működött is. Hatalmas tömeg volt mögöttünk, nagyokat dobbant a szívem amikor hátranéztem. A frissítéseket úgy terveztük, hogy Tomi inkább csak lassít, elveszi a vizet és már halad is tovább, míg én pár másodpercre megállok a többséggel, és finoman visszagyorsítunk míg utól nem érjük őt. Ez elég sokáig jó stratégia volt, szinte végig így frissítettünk.

Apropó, frissítések: mostanra elmondhatom magamról, hogy elég sok hazai és külföldi versenyen indultam, van némi összehasonlítási alapom. Azt látom, hogy elég jól működnek a frissítőpontok más versenyekhez képest, a négy órás mezőnnyel amikor megérkeztünk, minden asztalon találtunk mindenből, sehol sem kellett várni. Ami különösen tetszik, az az asztalok száma: nyugodtan tovább futhatsz az elsőn, a másodikon, de még a harmadikon is - még akkor sem maradsz szomjas, és általában jobb- és baloldalon egyaránt vannak asztalok. 2019-ben Amszterdamban az első frissítőpontot épp ezért hagytam ki: megszoktam a budapesti versenyek bőkezűségét, túlfutottam a harmadik asztalon, mondván nem akarok a tömegen keresztül esni - és utána sehol semmi, köszi szépen. Az egyetlen hiányosság a korábbi évekhez képest talán csak annyi, hogy nem adják kézbe a srácok a poharat. Bár mióta iramfutóként veszek részt a versenyeken, engem ez a legkevésbé sem zavar. Talán a többi futót kellene megkérdezni, mit gondolnak erről. Utólag az jutott eszembe, lehet a COVID miatt tűnt el ez az apró figyelmesség. Kár érte.

Vissza a versenyhez. Valahol 16-17km környékén már találkoztunk belesétálókkal, ilyenkor igyekeztem átvágni a mezőnyön, és finoman vállon paskolni, tovább futásra bíztatni őket. Az iramfutó zászló ebben sokat segít, általában sikerül újra mozgásba lendülniük. Valahol itt találkoztam Balázzsal: rá tavalyról emlékszem még. Akkor 41-nél készült el, de akkor be tudott futni velünk. Most sajnos úgy fest, kicsit túltolta az elejét, de remélem azért sikerült beérnie. Kedves Balázs, ha olvasod ezeket a sorokat, kérlek tarts velünk jövőre az elejétől! Tudom hogy meg tudod csinálni, benned van a négy órán belüli maraton!

Az egyik váltóponton a srác a mikrofon mögött már messziről kiszúrt bennünket, kikereste a nevünket majd: "...és itt jön Tomi és Gábor, a négy perces iramfutók!" Nem kis vidámságot okozott körülöttünk, hosszú másodpercekig ökörködtünk az elszólásán. Pár kilométerrel odébb aztán lett némi realitás ebből a négy perces dologból, de ne rohanjunk ennyire előre...

17km-nél sétált egy erős testalkatú srác a rakpart szélén, próbáltam őt is mozgásba hozni, de nem volt egyszerű dolgom. Kérdeztem mi a gáz, mondta hogy nem megy, muszáj belegyalogolnia. Váltózott, neki közel volt már a cél. Nem tudom mivel sikerült végül rávennem, de fájdalmas arckifejezéssel végül újra futni kezdett. Magamban valahogy biztos voltam benne, hogy amint eltűnök előle, újból belesétál. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a váltópont előtt 200 méterrel ő tette a vállamra a kezét, és köszönte meg a motiválást. Majd indított egy hajrát, és eltűnt a szemünk elől. Barátom, nem tudom hogy hívnak, de le a kalappal a kitartásod előtt - ugye mennyivel erősebb vagy mint hitted?

Most egy kicsit nem az iramfutó, hanem a lelkes amatőr fog beszélni belőlem. Ahogy említettem, előre tudtam hogy pofon fog vágni ez a maraton. Az első jelek már a 14-es kör végén jelentkeztek: semmi komoly, inkább apróságok, de ezek az apróságok korábban 35-nél szoktak előjönni (már ha egyáltalán előjönnek). Picit kezdtem érezni a combom, a pulzusom 10-15 dobbanással magasabb volt mint kellett volna. Nem baj, nincs gáz, mosolyogj, amúgy is fotóznak. Ahogy 17km-től lemaradoztam a belesétálókkal, számomra az egyenletes 5:40 környéki tempó eltűnt, inkább kezdett laza intervall futásba átmenni. Persze én ráztam a pofonfát, megtehettem volna hogy csak odakurjantok, "ne sétálj, fuss tovább!", de egyszerűen ezt éreztem helyesnek. Jó érzés volt ahogy tudtam hatni rájuk, hogy legtöbbjük megpróbált elindulni velem. Pár lépést, olykor tíz másodpercet ott maradtam, kicsit beszélgettünk, igyekeztem lelkesíteni, bátorítani őket. Aztán tűz vissza Tomihoz. Ezek a felfutások eleinte még jól is estek, közben oda-odakiabáltam a többieknek, "gyertek velem, érjük utól a másik négy órás iramfutót!" Amíg Tomitól csak 10-15 méterre maradoztam le, ez elég jól ment, csak picit gyorsítottam, és húztam magammal a többieket. Aztán ahogy teltek a kilométerek, egyre nehezebben ment mozgásba hozni a lemaradozókat, egyre többször és többet maradtam ott velük. Ilyenkor azért már nem volt elég az 5:40 helyett az 5:20-as tempó, olykor komolyan bele kellett húznom hogy visszaérjek.

Amikor az Árpád-hídról lefordultunk a szigetre, valami megváltozott. Megjött a meleg. A rakparton és a hídon semmi sem akadályozta a szellőt, kellemesen simogatott bennünket, a szigeten azonban a fák elfogták előlünk. Hirtelen jobbról is, balról is egyre többen kezdtek sétálni, volt aki megállt nyújtani, de volt, aki csüggedten bámult maga elé. Igyekeztem hangosan motiválni akit csak tudtam, de arról itt már szó sem lehetett hogy mindenkit egyesével mozgásba hozzak. Tomi így is messze elhúzott egy 35-40 fős csoporttal, ők maradtak a négy órások. Amikor utána lódultam, nem ritkán tényleg négy percest voltam kénytelen futni, bár a Garminom erre még rátett egy lapáttal, szerinte 3:35 volt a legjobb tempóm. Meredek. Egy maratonon. Normális?

A szigeten csak egy csonka kört tettünk, majd ahogy bejöttünk, úgy ki is mentünk az Árpád-hídon, Pest felé. Itt kb. 50 másodperc előnyünk lehetett a részidőhöz képest, így Tomival abban maradtunk, hogy ő megy a csoporttal elöl, közben visszalassul kényelmesre, 6 perces fölé. Én pedig hátrébb maradok, és igyekszünk annyi futót közre fogni, amennyit csak tudunk. Ez tök jól működött, és még az 50 másodperces előnyünkből is maradt egy kevés míg felértünk.

Ahogy átértünk Pestre, és túljutottunk a 30-ason, csináltam egy gyors leltárt. Hát, nem állunk túl jól. A pulzusom az egekben, a folyamatos gyorsítás-lassítás és a felkészülés hiánya kezdte éreztetni a hatását. Fájtak a combjaim, éreztem hogy egyre darabosabb a mozgásom, kezdek trappolni - nem valami bíztató jelek. Mindegy, gyerünk tovább, ez semmiség. Az odakiabálásaim azonban egyre halkultak - Tomi közben átvette tőlem ezt a hálás szerepet -, de azért fáradság ide vagy oda, továbbra is igyekeztem lelassítani ha úgy éreztem ezzel mozgásba tudok hozni valakit. Próbáltam nem mutatni kifelé hogy kínokkal küzdök, nem lett volna túl hiteles a nyöszörgő iramfutó. De az az igazság, hogy 36km körül már csak egy utasnak éreztem magam azon a vonaton, amelyiknek az egyik vezetője voltam induláskor.

Ezzel együtt, lélekben, fejben elég jól éreztem magam. A jövő évi célversenyem sokkal hosszabb lesz egy (több) maratonnál, úgyhogy jó kis tréningként tekintettem erre a kis fájdalomra. Ugyan mi ez? Csak fejben létezik! Semmi bajod nem lesz, hagyd abba a nyivákolást és fuss tovább! Nézd, ott sétál valaki, uzsgyí, neki jobban kell a motiváció... ilyenekkel szórakoztattam magam, és közben szépen teltek a kilométerek. 36-nál utolértünk egy srácot, aki amiatt nyafogott, hogy "mindig itt szoktatok elkapni, és soha nincs meg a négy órás idő!" "Na ma máshogy lesz" - így Tomi. "Csak fuss velünk, nem hagyunk el" próbáltam odahörögni én is, nem tudom meghallotta-e. De mindegy is, a lényeg, hogy szépen mellettünk maradt a végéig, és előttünk futott be. Sajnos nincs meg a neve, de ezúton is köszönöm neki, óriási erőt adott nekem azzal, hogy ott maradt velünk és legyőzte a fáradságát.

A Szabadság-hídnál már lehetett hallani a befutó hangjait. Ahogy lejöttünk a hídról, mondtuk a velünk futóknak, hogy most lehet indítani a hajrát - s ezt meg is tették többen. Ez annyira jó érzés volt! Mi pedig igyekeztünk minél jobban visszalassulni, minél több futót magunk elé akartunk még engedni. Végül jött az utolsó 100 méter, a hangzavar, a bíztatás, az ünneplés. Annyira gyorsan vége lett, a célegyenesben szívesen lelassítottam volna az időt. Alaposan szétfutotam magam, a tavalyi dupla Velence vagy az UTT illegal után sem éreztem ennyire készen magam. De mégis... ez a verseny ismét csak azoknak a számát gyarapítja, amelyekre szívesen fogok visszaemlékezni. Szerettem minden másodpercét, amikor fájt, akkor is. Pont azért mert fájt, mert nem egy rutin futás volt, és mert (remélem) ismét sikerült többeket hozzásegítenem a négy órás maratonhoz.