Jó régen nem posztoltam; ahogy korábban írtam, többnyire YouTube-on folytatom a blogolást, pontosabban a vlogolást. A közelmúltban azonban számos említésre méltó dolog történt, így gondoltam írok ezekről egy gyors összefoglalót, a teljesség igénye nélkül, időrendben nagyjából össze-vissza.

Talán a legfontosabb: elköltöztem. Egy darabig leginkább Németországban, a Mosel környékén fogok élni és edzeni. Ez rövidtávon biztosan így lesz; egyelőre őszig látok el, nem tudom még utána merre. Az is lehet hogy kint maradunk huzamosabb időre, de simán benne van hogy a maratoni szezonra már újból itthon lakunk. Meglátjuk.

Apropó, maratoni szezon: úgy fest, megint iramfutó leszek a két nagy őszi versenyen, a 38. Wizz Air Budapest Félmaratonon, és a 38. SPAR Budapest Maratonon. Akár kint maradunk, akár hazaköltözünk, erre a két versenyre biztos hogy jönni fogok, ki nem hagynám semmi pénzért. És ha már iramfutás: amikor e sorokat írom, épp szombat van, holnap lesz az Aldi Női Futógála, ahol a záróbusz előtt fogom kísérni a mezőnyt Rolanddal karöltve.

Most egyébként épp egy visszatérő sérüléstől szenvedek: pár nappal ezelőtt megint bedurrant a vádlim, de annyira hogy egyáltalán nem merem erőltetni a futást vele. Jó, a holnapi tizes bele fog férni, de nem tudom mikor fogok tudni ismét minőségi edzésmunkát végezni. Nagyon rossz érzés, főleg hogy egyáltalán nem erőltettem a futást, egy sima közepes pulzusos edzésen történt az eset. Mindegy, pihentetem, remélem hamarosan elmúlik.

Németországban volt egy 26 kilométeres futásom, oda magammal vittem a GoPrót is. Erről bővebben nem is írok, csaknem 20 percben foglaltam össze az edzést, gyertek velem virtuálisan:

A legutóbbi poszt óta elég sokat sikerült fejlődnöm. Látványosan gyorsult a tempóm, változtak a pulzuszónáim. Voltam egy teljesítmény-diagnosztikán az Ensportnál, ahol elég bíztató eredményeket kaptam. Végre sikerült fejben felnőnöm a feladathoz, és talán kezdem magam mögött hagyni az egót. Nehéz volt idáig eljutni, ez már a harmadik sessionunk Barát Gabival, az edzőmmel, mire belém tudta verni.

A cél, pontosabban A Nagy Cél ugye idén novemberben a New York Marathon lesz. Ide sikerült bejutnom még a tavalyi virtuális maratonommal, és elhatároztam, hogy megkísérlem három órán belül teljesíteni. Komoly célkitűzés ez, az eddigi legjobb maratoni időm 3:24:07, ezt 2019-ben, Amszterdamban futottam. Most saccra olyan 3:12 - 3:15 környéki időt érzek magamban. New Yorkig van még kb. öt hónap, ezalatt kell felgyorsulnom annyira, hogy képes legyek 42 kilométeren át tartani az átlag 4:15-ös tempót. Meredek, de hiszem, hogy menni fog.

Most részben az Aldi miatt itthon vagyok megint, de pár hét múlva visszamegyünk Németországba. A következő 1-2 hónapban tehát ott fogok edzeni, készülni. Emellett folyamatosan készítem az új videós anyagokat, vágok, szerkesztek, nagyon élvezem a vlogolás sajátosságait. Eleinte furcsa volt magamban beszélni, mára már teljesen természetes hogy az érzéseim, a gondolataim a kamerának mesélem el.

És ha már írtam az elején hogy időrendben össze-vissza csapongok: májusban az utolsó pillanatban bekerültem egy nyolc fős csapatba, és ismét futhattam az UB-n egy combosabb szakaszt. Most én lehettem a kezdő ember, és egy 50-essel járultam hozzá a közös teljesítéshez. Tök jó volt, ennyire gyorsan még soha nem futottam ötven kilométert: kereken 5 perces tempóval sikerült megcsinálni. Lehetett volna jobb is, de (kisebb) részben a melegebb idő miatt, de főleg az elhibázott frissítési stratégia miatt alaposan elbaltáztam. Ha előre megtervezem a frissítést, többet iszom, annyi szénhidrátot viszek be amennyit elégettem, bőven 4:48-as tempó alá tudtam volna hozni, vagyis 4 órán belülre. Ez most nem sikerült, de ismét tanultam valamit. Ha érdekel milyen volt az UB "belülről", íme a videó róla:

Egyelőre ennyi az "újság". Nézzetek fel időnként a csatornámra, amint tudok újból futni, tolom fel a videókat. A holnapi iramfutásra biztosan viszem a kamerát, bár ha a tavalyiből indulok ki, ott inkább ökörködni fogunk a srácokkal.

Jó sok idő telt el a 496-os kihívás óta, és bizony rengeteg dolog történt velem az elmúlt hónapokban. De a legfontosabb mind közül: néhány napja elindítottam egy vlogot YouTube-on, a téma persze a futás. Mondhatni ezt a blogot igyekszem videós formában folytatni. Annyi de annyi téma, ötlet kavarog bennem! Meg aztán egyszerűbb is futás közben dumálni, mint utólag billentyűzet előtt szépen fogalmazni, helyesírásra odafigyelni, agyalni azon hogy "hmmm, azt hogyan is gondoltam pontosan...?" (Zárójel: persze azért ezt nem gondoltam át eléggé, nem is olyan egyszerű 150-160 közötti pulzussal érthetően dumálni.)

Szóval a lényeg, mostantól megtaláltok itt: youtube.com/@airtaki.

Terveim szerint hetente, vagy hetente néhányszor jelentkezem videókkal. Legtöbbször futás közben, vagy közvetlenül utána fogok vlogolni. Ettől függetlenül, ezt a blogot nem hagyom abba, lesznek írásos posztok, de a hangsúly mostantól a videókon lesz. Próbálok ugyanaz a Lelkes Amatőr maradni aki eddig is voltam, talán egy kicsit szerényebb egóval. Szeretnék mesélni nektek a felkészülésemről a New York Marathonra, szeretnék új helyeket megmutatni (hamarosan költözöm), olykor futós cuccokat, főleg cipőket tesztelni. Ezekhez a videó amúgy is jobb platform mint pusztán olvasni hogy "igen, ez egy gyors cipő."

Holnap lesz egy 20+ kilométeres futásom, ide ismét viszem magammal a GoProt. Jövő héten UB, pár napja spontán hozzácsapódtam egy nyolc fős csapathoz (mi vagyunk a Végtelenbe és tovább!), és lett egy kb. 50 kilométeres szakaszom. Erről is szeretnék majd egy rövidebb videót hozni.

Az első videót tegnap töltöttem fel, picit hosszabb is lett mint akartam, hiába, bele kell még rázódnom.

Köszi szépen ha feliratkoztok a csatornámra és kedvelitek a videóim, igyekszem egyre jobb tartalmakat kreálni!

Ma lefutottuk a Virtual TCS New York City Marathont a Margitszigeten. Oké, de... Hogyhogy virtuális? Ha New York, akkor miért a szigeten? Meg egyáltalán... Mi értelme van nyolc kört a szigeten akármilyen NYC Marathonnak nevezni? És tényleg, mi köze ennek az egésznek a Nagy Almához?

Előbb pár szót magáról a futásról, aztán jön az Ultimate Guide, hogyan juthatsz be (ki) a valódi NYC Maratonra, akár egy virtuális futás által. Ha egyből ugrani szeretnél oda, görgess lejjebb, van hozzá kiemelt címsor. Szóval... nekem idén ez volt a második maratonom, az elsőt két hete futottam a SPAR Budapest Maratonon, iramfutóként. Az a futás elég sokat kivet belőlem, így kis félsszel tekintettem a mai elé. Bogdán Katival futottuk együtt a teljes távot, de pár kör erejéig velünk volt Sági Feri és Filó Móni is. Nem volt különösebb célunk a tempót illetően, egyedül a sikeres teljesítés volt lényeg. Katinak idén ez volt az első maratonija, nem akartuk nagyon feszíteni a húrt, úgyhogy végül mégis belőttünk egy kellemes, beszélgetős 6:00 - 6:20 körüli tempót, aztán majd meglátjuk. A virtuális maratonon nem lényeg a helyezés, csak a teljesítés, szóval tökmindegy milyen idővel érünk be.

Nem sokkal 8 után neki is vágtunk; a lányok aztán gyorsan felvettek egy 5:30 környéki tempót. Helló 6:00, mi? Feri csak két kört tervezett, szóval addig hagytuk őket, reméltem nem lesz túl gyors Katinak az eleje. (Nem lett.) A második kör végén megvártak bennünket, itt Feri lecsatlakozott, Móni pedig... Móni nemrég kisebb balesetet szenvedett, épp lábadozik, így nem gondoltam volna hogy folytatni akarja. Mondta hogy nyugodtan fussunk a saját tempónkban, ő még picit rátesz erre a tizesre. Kellett volna nézni a száját, ahogy mosolyogva mondja: "picit", aha... Oké, Katival mentünk tovább. Tulajdonképpen most ugorhatunk is kb. 25 kilométert, mert 34-35-ig szinte esménytelenül, ám annál jobb hangulatban kocogtunk egymás mellett. Nekem be nem állt a szám, szegény Katit gondolom alaposan lefárasztottam (de legalább eltereltem kicsit a figyelmét a fáradtságról). 34-nél odaért mellénk egy srác, rám nézett, majd megkérdezte: "Szia, te nem négy órás iramfutó voltál két hete a SPAR-on?" Hát mit mondjak, én ott nagyon meghatódtam, eszméletlenül jól esett.

35 kilométernél azért már mindketten kezdtük érezni a lábainkat, Kati egyre csendesebb lett. Nekem a hasam kezdett kicsit csikarni, a regeli rutin sajnos nem úgy alakult ahogy terveztem, ettől eltekintve rendben volt minden. Azt szoktam mondani, maratonon 30-32 körül kezdődik az igazi buli, én ezt a szakaszt élvezem a legjobban. Nekem is megjön a fáradtság mint mindenki másnak, de igyekszem derűsen hozzáállni, és túllépni rajta. Anno a BSzM-en döbbentem rá, hogy ha nem foglalkozik vele az ember, a fáradtság és a fájdalom üvöltő farkasa egy idő után báránnyá szelidül; kezelhető társ válik belőle. Nos, ma ez igazán példásan sikerült. Simán túl sikerült lépni rajta, 40 körül már egyáltalán nem zavart, úgy éreztem még egy ugyanilyen távot simán le tudnék futni. Na jó, vegyünk vissza az arcból: a lényeg, hogy tök jól éreztem magam.

Katinak az órája még tizenpár kilométernél, az egyik frissítés alkalmával nem indult el, és csak másfél kilométerrel későb döbbentünk rá, hogy nem mér. Oké, nincs dráma, a végén ennyit, és még plusz 200 métert az esetleges Strava pontatlanság miatt rá fogunk tenni. Tulajdonképpen pikk-pakk eltelt a hatodik kör, majd a hetedik, és megkezdtük az utolsó, a nyolcadik kört. A szigeten úgy van kialakítva a pálya, hogy nyolc kör hajszál pontosan kiad egy maratont, vagyis 42.195 métert. Csak ezt a Garmin sajnos nem tudja, úgyhogy nekem is kevesebbet mért. Na jó, inkább azért, mert nem vittem magammal futózsákot, csak egy rugalmas poharat, és amikor a csapoknál megálltunk frissíteni, pauzáltam az órát. Amikor tovább indultunk, kellett neki mindig pár méter mire magára talált.

Amikor elértük a maratoni távot, ünnepélyesség telepedett rám. Vagyis nem, már korábban, amikor a Margit-hídnál visszafordultunk, és még hátra volt két és fél kilométer... onnan jött az igazi örömfutás. Annyira szeretem ezt a szakaszt, a maratoni végét... mosolyog a lelkem ilyenkor, és ez látszik is rajtam. A nyolcadik kör végén Kati órája 40,4 kilométert mutatott, én 42,4-re akartam kihozni, így abban maradtunk, hogy elfutunk még egy kilométert, majd visszafordulunk, és így pont kiadja a tervezett távot. (A plusz 200 méter egyfajta biztonsági tartalék: hallottam már olyan esetről hogy valaki hajszálpontosan futotta meg a távot, aztán a Strava ezt valahogy kerekítette, és a végén pár méterrel kevesebb lett, és nem fogadták el. Ezt nem akartuk, ezért futottunk többet.)

Amikor visszaértünk a kúthoz, az óra pontosan a tervet, a 42,4-et mutatta. Sikerült, öröm és bódottá, a tempó most nem érdekes (valamivel több lett amúgy mint négy és fél óra). De az igazi meglepetés akkor várt ránk, amikor Móni szemlesütve közölte, ő közben megfutotta a 30 kilométert, ezzel saját személyes rekordot állított fel. Eddig 22 volt a leghosszabb. Húúú... azért ez megsüvegelendő, nagyon de nagyon szép munka, ezúton is szívből gratulálok Móni!

Gyorsan ellenőriztük Straván hogy sikerült-e a teljesítés, aztán leültünk egy teraszra, és vigyorogva öntöttük magunkba a kólát és a kávét. Hát ez igazán jó kis maratoni lett!

Az Ultimét Gájd innen kezdődik

...és akkor térjünk rá arra, mi ez az egész. A New York City Marathon az egyik leghíresebb és legnépszerűbb maraton a világon, különösképp az amatőr futók körében. A profi versenyzők talán nem olyan szívesen futnak rajta mint mondjuk egy Berlin Marathonon, itt azért van némi szint, bár leginkább csak a hidak felhajtóin. Minden évben nagyon sokszoros túljelentkezés van, 2018-ban ha jól rémlik 70 ezren álltunk rajthoz, ennek a számnak viszont a többszöröse jelentkezett. Több út is van hogyan lehet bekerülni a mezőnybe, ezeket megpróbálom röviden összefoglalni alább.

A legegyszerűbb a sorsolás útján történő bejutás. Erre van esély, nekem a második évben mázlim volt, 2018-ban bejutottam (és megfutottam életem legrosszabb maratoniját - de ez külön történet, egyszer leírom azt is). Szóval van esély, de elég kicsi, sokan hosszú-hosszú évekig próbálkoznak, sikertelenül. Ha jól tudom, minden országra van egy kvóta, és csak ennyi futót fogadnak el. Hogy igazságos legyen, a jelentkezők közül sorsolnak. Ha szeretnél részt venni a sorsoláson, a 2023-as versenyre még van lehetőséged. Ehhez látogass el a nyrr.org oldalra, és kövesd az infókat. (A nevezés még nem nyílt meg: 2023 február 8 és 22 között van lehetőséged nevezni, sorsolás március 1-én.)

Gyűjthetsz a Team for Kids program keretein belül pénzt, ehhez minimum 2620 USD-t kell összekalapoznod, ez mai árfolyamon kicsit több mint egymillió forint. Ez a program idén november 6-án indul, és számos egyéb előnnyel is jár. Aki gyűjtött már bármilyen karitatív célra a futásaival, pl. a Bátor Tábornak vagy a Suhanjnak, az tudja hogy milyen jó érzés is ez. Tehát ha összejön az említett összeg, jár a nevezési lehetőség. Érdemes megfontolni.

Ha elég gyorsan futsz és megütöd a NYRR által meghatározott ún. time qualifier standards-t, vagyis életkorhoz kötött szintidőt a maratont megelőző évben egy hivatalos versenyen, akkor ezzel jogosult lehetsz garantált nevezési lehetőségre. Ezek elég kemény idők, nekem idén 3:05-ös maratont vagy 1:28-as félmaratont kéne futnom, hogy bekerüljek. Ehhez a bejutáshoz vagy a NYRR által kiírt versenyen kell futnod (ha hozod a szintidőt, automatikusan kapod a lehetőséget a nevezésre), vagy akár a SPAR Budapest Maratonon is hozhatod, de ez esetben validálniuk kell, ráadásul first come, first served, vagyis aki kapja, marja elven osztanak szét bizonyos számú nevezési lehetőséget. Tehát ha megnyílik a nevezés és hezitálsz, le fogsz maradni.

Lehetőség van részt venni a NYRR által kiírt 9+1 programban, ehhez 2022-ben meghatározott NYRR versenyeken kell részt venned, valamint +1 alkalommal önkénteskedned valamelyik eseményen. Azt gondolom, nekünk itt Európában ez eléggé járhatatlan út, erre nem is vesztegetnék több szót.

Népszerű, ám igen drága lehetőség szerződött utazási irodák csomagjait igénybe venni; ők komplett ajánlatot adnak, benne repjegy, szállás, nevezés, és jókora haszonkulcs. Mélyen zsebbenyúlós, ám garantált lehetőség. Én ezt inkáb kihagynám, de ha érdekel, itt találsz róla bővebb infót. FYI, magyar iroda nincs köztük, valamelyik európai ország ajánlatával érdemes próbálkozni.

És akkor a lényeg: be lehet jutni a valós New York City Marathon mezőnyébe egy bizonyos virtuális futás teljesítésével is. Tök jól hangzik, de azért itt is van apróbetűs rész. Ez a futás az, amit mi most Katival teljesítettünk ma. Bárhol lehet futni október 22 és november 6 között, mindössze egy (ingynes) Strava account kell hozzá, amit össze kell kötni a nyrr fiókkal (nem bonyolult, részletes leírást adnak róla hogyan kell). Erre a virtuális futásra többféle módon regisztrálhatsz: futhatsz digitális badge-ért és oklevélért, ez esetben ingyenes. Futhatsz éremért, ami szerintem csodaszép, és igazán különleges, ennek idén 65 USD a nevezési díja. És futhatsz garantált nevezési lehetőségért, ez sajna még drágább, de ez a kisebbik baj vele. (Most jön az apróbetűs rész.) Ahhoz, hogy garantált nevezési lehetőséget kapj a 2023-as NYC Marathonra, még júniusban kellett regisztrálni erre a virtuális futásra, majd teljesíteni most. A regisztrációs ablak nagyjából egy órán át van nyitva, aztán elfogynak a helyek, de simán megcsíphető, nem kell hozzá mázli, csak időben kell megnyitni az oldalt, még a nevezés indulása előtt 10-20 perccel. Én egy ilyen nevezést adtam le még júniusban, ezzel alanyi jogon jönni fog a nevezési lehetőség márciusban a jövő novemberi New York-i versenyre. Vagyis ha jövőre szeretnél futni odakint, ez a lehetőség már sajnos bezárult, a jó hír azonban az, hogy jövő év utánra még simán bejuthatsz. Ha érdekel, javaslom regisztrálj egy (ingyenes) NYRR fiókot, iratkozz fel a hírlevélre, figyeld a Facebook oldalukat, és jövő júniusban állj készen hogy nevezhess. Ha sikerül, utána jövő október-novemberben fusd le ugyanezt a virtuális futást amit most mi, és már meg is van, nevezhetsz a 2024-es igazi versenyre.

Azért írok mindenhol nevezési lehetőséget, mert maga a nevezés ezzel nem jár együtt, csak lehetőséget kapsz rá, hogy benevezz, és elkerüld a sorsolást. A nevezés amúgy elég húzós, már-már arcpirítóan húzós, de őszintén mondom, megéri az árát. Maratont futhatsz bárhol a világon, vannak igazán csodás és felejthetetlen helyszínek, de New York semmi máshoz nem hasonlítható.

A hétvégén került megrendezésre a 37. SPAR Budapest Maraton, ahol megint iramfutó voltam. Ez volt immár a harmadik maratonom zsinórban ahol így indulhattam, és bizony mondom, eddig ez volt a legnehezebb, de egyben a legédesebb is.

Korábban már írtam róla, hogy idén júliusig nem igazán voltam barátságban a futással, valamikor tavaly az UTT környékén akasztottunk bajszot. Július óta alig futottam 4-500 kilométert összesen, és bár az állóképeségem a görgőzéssel megőriztem, az önmagában elég sovány egy maraton teljesítéséhez. Pláne, hogy a távokat sem vittem túlzásba, idén eddig félmaraton volt a leghosszabb. Ezzel együtt örömmel mondtam igent a maratonra, egyrészt mert imádom ezt a budapesti versenyt - ha nem lettem volna iramfutó, "civilben" akkor is rajthoz álltam volna. Másrészt a középtávú céljaimhoz pont kapóra jött most a maraton, ráadásul jó kis hangolódás az október végi Virtual TCS New York City Marathonra - erről majd hamarosan írok bővebben. Szóval úgy voltam vele, tudtam hogy fájni fog, tudtam hogy ez most nehezebb lesz, nem fogom tudni rutinból úgy hozni mint tavaly, vagy tavaly előtt. De ettől még csak izgalmasabb a kihívás.

Reggel a start előtt másfél órával érkeztem, de már akkor elég meleg volt - sokan egy szál pólóban sétálgattak, és én is hamar kibújtam a könnyű széldzsekimből. Elraktároztam magamban ezt az infót, a verseny alatt lehet még gond a melegből. (Spoiler alert: lett.) A Spuri sátor előtt pacsi a többiekkel, átvettük a zászlókat, majd irány az Élménykülönítmény. A Wizz Air félmaratonon sajnos nem volt alkalmam beugrani hozzájuk, most pótoltam. A maratonhoz kapcsolódó kampányokkal csaknem hétmillió forintot gyűjtöttünk össze a rászoruló gyermekek táboroztatására, ami nagyon de nagyon jó érzés. Gyors csoportkép, lepakoltam a cuccom, és uzsgyí vissza a Spurihoz felszerelni. Addigra szinte minden iramfutó társam eltűnt, úgyhogy nekem is ideje volt beállni a négyes zónába, ahol Sperka Tomi már várt ("na végre, azt hittem már nem is jössz!").

A rajtig hátralévő percekben sok ismerős arcot láttam, de még több "első maratonom" táblát magam előtt. Sokan kérdezgettek bennünket a tervezett tempóról, hogy megállunk-e frissíteni. Ezek annyira értékes pillanatok! Igyekeztünk mindenkit megnyugtatni, így aztán villámgyorsan eljött a rajt pillanata.

Az első métereken ilyenkor hatalmas a "dugó", bár közel sem voltunk annyian, mint a COVID előtti időkben, vagy egy-egy komolyabb külföldi versenyen. Ezzel együtt, amíg le nem fordultunk az alsó rakpartra, lehetetlen lett volna a tervezett 5:35 - 5:40-es tempót futni, inkább a hat perceshez voltunk közel. Sebaj, most még belefér ennyi. Valahogy mégsem találtuk a ritmust, az első kilométert úgy hoztuk 5:43-ra, hogy a második felébe akaratlanul is begyorsultunk egy picit. A másodikra aztán rendeztük sorainkat, onnan már nem volt különösebb gond a tempóval. Az előző iramfutásokhoz hasonlóan igyekeztünk felhalmozni 30-40 másodperc előnyt, ez jó kis tartalék a szigeti felhajtóhoz, na meg a frissítőpontokhoz. A terv jó volt, és működött is. Hatalmas tömeg volt mögöttünk, nagyokat dobbant a szívem amikor hátranéztem. A frissítéseket úgy terveztük, hogy Tomi inkább csak lassít, elveszi a vizet és már halad is tovább, míg én pár másodpercre megállok a többséggel, és finoman visszagyorsítunk míg utól nem érjük őt. Ez elég sokáig jó stratégia volt, szinte végig így frissítettünk.

Apropó, frissítések: mostanra elmondhatom magamról, hogy elég sok hazai és külföldi versenyen indultam, van némi összehasonlítási alapom. Azt látom, hogy elég jól működnek a frissítőpontok más versenyekhez képest, a négy órás mezőnnyel amikor megérkeztünk, minden asztalon találtunk mindenből, sehol sem kellett várni. Ami különösen tetszik, az az asztalok száma: nyugodtan tovább futhatsz az elsőn, a másodikon, de még a harmadikon is - még akkor sem maradsz szomjas, és általában jobb- és baloldalon egyaránt vannak asztalok. 2019-ben Amszterdamban az első frissítőpontot épp ezért hagytam ki: megszoktam a budapesti versenyek bőkezűségét, túlfutottam a harmadik asztalon, mondván nem akarok a tömegen keresztül esni - és utána sehol semmi, köszi szépen. Az egyetlen hiányosság a korábbi évekhez képest talán csak annyi, hogy nem adják kézbe a srácok a poharat. Bár mióta iramfutóként veszek részt a versenyeken, engem ez a legkevésbé sem zavar. Talán a többi futót kellene megkérdezni, mit gondolnak erről. Utólag az jutott eszembe, lehet a COVID miatt tűnt el ez az apró figyelmesség. Kár érte.

Vissza a versenyhez. Valahol 16-17km környékén már találkoztunk belesétálókkal, ilyenkor igyekeztem átvágni a mezőnyön, és finoman vállon paskolni, tovább futásra bíztatni őket. Az iramfutó zászló ebben sokat segít, általában sikerül újra mozgásba lendülniük. Valahol itt találkoztam Balázzsal: rá tavalyról emlékszem még. Akkor 41-nél készült el, de akkor be tudott futni velünk. Most sajnos úgy fest, kicsit túltolta az elejét, de remélem azért sikerült beérnie. Kedves Balázs, ha olvasod ezeket a sorokat, kérlek tarts velünk jövőre az elejétől! Tudom hogy meg tudod csinálni, benned van a négy órán belüli maraton!

Az egyik váltóponton a srác a mikrofon mögött már messziről kiszúrt bennünket, kikereste a nevünket majd: "...és itt jön Tomi és Gábor, a négy perces iramfutók!" Nem kis vidámságot okozott körülöttünk, hosszú másodpercekig ökörködtünk az elszólásán. Pár kilométerrel odébb aztán lett némi realitás ebből a négy perces dologból, de ne rohanjunk ennyire előre...

17km-nél sétált egy erős testalkatú srác a rakpart szélén, próbáltam őt is mozgásba hozni, de nem volt egyszerű dolgom. Kérdeztem mi a gáz, mondta hogy nem megy, muszáj belegyalogolnia. Váltózott, neki közel volt már a cél. Nem tudom mivel sikerült végül rávennem, de fájdalmas arckifejezéssel végül újra futni kezdett. Magamban valahogy biztos voltam benne, hogy amint eltűnök előle, újból belesétál. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a váltópont előtt 200 méterrel ő tette a vállamra a kezét, és köszönte meg a motiválást. Majd indított egy hajrát, és eltűnt a szemünk elől. Barátom, nem tudom hogy hívnak, de le a kalappal a kitartásod előtt - ugye mennyivel erősebb vagy mint hitted?

Most egy kicsit nem az iramfutó, hanem a lelkes amatőr fog beszélni belőlem. Ahogy említettem, előre tudtam hogy pofon fog vágni ez a maraton. Az első jelek már a 14-es kör végén jelentkeztek: semmi komoly, inkább apróságok, de ezek az apróságok korábban 35-nél szoktak előjönni (már ha egyáltalán előjönnek). Picit kezdtem érezni a combom, a pulzusom 10-15 dobbanással magasabb volt mint kellett volna. Nem baj, nincs gáz, mosolyogj, amúgy is fotóznak. Ahogy 17km-től lemaradoztam a belesétálókkal, számomra az egyenletes 5:40 környéki tempó eltűnt, inkább kezdett laza intervall futásba átmenni. Persze én ráztam a pofonfát, megtehettem volna hogy csak odakurjantok, "ne sétálj, fuss tovább!", de egyszerűen ezt éreztem helyesnek. Jó érzés volt ahogy tudtam hatni rájuk, hogy legtöbbjük megpróbált elindulni velem. Pár lépést, olykor tíz másodpercet ott maradtam, kicsit beszélgettünk, igyekeztem lelkesíteni, bátorítani őket. Aztán tűz vissza Tomihoz. Ezek a felfutások eleinte még jól is estek, közben oda-odakiabáltam a többieknek, "gyertek velem, érjük utól a másik négy órás iramfutót!" Amíg Tomitól csak 10-15 méterre maradoztam le, ez elég jól ment, csak picit gyorsítottam, és húztam magammal a többieket. Aztán ahogy teltek a kilométerek, egyre nehezebben ment mozgásba hozni a lemaradozókat, egyre többször és többet maradtam ott velük. Ilyenkor azért már nem volt elég az 5:40 helyett az 5:20-as tempó, olykor komolyan bele kellett húznom hogy visszaérjek.

Amikor az Árpád-hídról lefordultunk a szigetre, valami megváltozott. Megjött a meleg. A rakparton és a hídon semmi sem akadályozta a szellőt, kellemesen simogatott bennünket, a szigeten azonban a fák elfogták előlünk. Hirtelen jobbról is, balról is egyre többen kezdtek sétálni, volt aki megállt nyújtani, de volt, aki csüggedten bámult maga elé. Igyekeztem hangosan motiválni akit csak tudtam, de arról itt már szó sem lehetett hogy mindenkit egyesével mozgásba hozzak. Tomi így is messze elhúzott egy 35-40 fős csoporttal, ők maradtak a négy órások. Amikor utána lódultam, nem ritkán tényleg négy percest voltam kénytelen futni, bár a Garminom erre még rátett egy lapáttal, szerinte 3:35 volt a legjobb tempóm. Meredek. Egy maratonon. Normális?

A szigeten csak egy csonka kört tettünk, majd ahogy bejöttünk, úgy ki is mentünk az Árpád-hídon, Pest felé. Itt kb. 50 másodperc előnyünk lehetett a részidőhöz képest, így Tomival abban maradtunk, hogy ő megy a csoporttal elöl, közben visszalassul kényelmesre, 6 perces fölé. Én pedig hátrébb maradok, és igyekszünk annyi futót közre fogni, amennyit csak tudunk. Ez tök jól működött, és még az 50 másodperces előnyünkből is maradt egy kevés míg felértünk.

Ahogy átértünk Pestre, és túljutottunk a 30-ason, csináltam egy gyors leltárt. Hát, nem állunk túl jól. A pulzusom az egekben, a folyamatos gyorsítás-lassítás és a felkészülés hiánya kezdte éreztetni a hatását. Fájtak a combjaim, éreztem hogy egyre darabosabb a mozgásom, kezdek trappolni - nem valami bíztató jelek. Mindegy, gyerünk tovább, ez semmiség. Az odakiabálásaim azonban egyre halkultak - Tomi közben átvette tőlem ezt a hálás szerepet -, de azért fáradság ide vagy oda, továbbra is igyekeztem lelassítani ha úgy éreztem ezzel mozgásba tudok hozni valakit. Próbáltam nem mutatni kifelé hogy kínokkal küzdök, nem lett volna túl hiteles a nyöszörgő iramfutó. De az az igazság, hogy 36km körül már csak egy utasnak éreztem magam azon a vonaton, amelyiknek az egyik vezetője voltam induláskor.

Ezzel együtt, lélekben, fejben elég jól éreztem magam. A jövő évi célversenyem sokkal hosszabb lesz egy (több) maratonnál, úgyhogy jó kis tréningként tekintettem erre a kis fájdalomra. Ugyan mi ez? Csak fejben létezik! Semmi bajod nem lesz, hagyd abba a nyivákolást és fuss tovább! Nézd, ott sétál valaki, uzsgyí, neki jobban kell a motiváció... ilyenekkel szórakoztattam magam, és közben szépen teltek a kilométerek. 36-nál utolértünk egy srácot, aki amiatt nyafogott, hogy "mindig itt szoktatok elkapni, és soha nincs meg a négy órás idő!" "Na ma máshogy lesz" - így Tomi. "Csak fuss velünk, nem hagyunk el" próbáltam odahörögni én is, nem tudom meghallotta-e. De mindegy is, a lényeg, hogy szépen mellettünk maradt a végéig, és előttünk futott be. Sajnos nincs meg a neve, de ezúton is köszönöm neki, óriási erőt adott nekem azzal, hogy ott maradt velünk és legyőzte a fáradságát.

A Szabadság-hídnál már lehetett hallani a befutó hangjait. Ahogy lejöttünk a hídról, mondtuk a velünk futóknak, hogy most lehet indítani a hajrát - s ezt meg is tették többen. Ez annyira jó érzés volt! Mi pedig igyekeztünk minél jobban visszalassulni, minél több futót magunk elé akartunk még engedni. Végül jött az utolsó 100 méter, a hangzavar, a bíztatás, az ünneplés. Annyira gyorsan vége lett, a célegyenesben szívesen lelassítottam volna az időt. Alaposan szétfutotam magam, a tavalyi dupla Velence vagy az UTT illegal után sem éreztem ennyire készen magam. De mégis... ez a verseny ismét csak azoknak a számát gyarapítja, amelyekre szívesen fogok visszaemlékezni. Szerettem minden másodpercét, amikor fájt, akkor is. Pont azért mert fájt, mert nem egy rutin futás volt, és mert (remélem) ismét sikerült többeket hozzásegítenem a négy órás maratonhoz.

Ma futottuk le a 37. Wizz Air Budapest Félmaratont, ahol az egyik 2:15-ös iramfutó voltam. És bizony, megint kiérdemelte ez a futás a "legjobb" címkét, minden méterét, minden egyes másodpercét élveztem.

Ez az év nem igazán a futásról szólt számomra, lévén hogy gyakorlatilag júliusban kezdtem ismét edzeni. Az egyik dolog ami motivált a visszatérésben, a két őszi iramfutás lehetősége, ezeket mindig is imádtam. Nagyon vártam már ezt a napot, őszintén szólva már hiányzott a versenyek hangulata. Amikor iramfutó vagyok, másokért futok, a futótársaim motiválom, igyekszem segíteni őket, és ez rendkívül hálás feladat. Ez még inkább hiányzott. Szoktam mondani, hogy annyi mindent kaptam a futástól, jó érzés valamennyit visszaadni, átadni belőle másoknak. És tényleg.

A Wizz Air félmaraton - sokunk számára - mindenek előtt korai ébredést jelent, az iramfutóknak 6:40-kor volt a találkozó a Spuri sátra előtt. Ma inkább motorral mentem be Pestre, így azért gyorsabb, és parkolóhelyet sem kell keresgélni. Aztán mégis ez jelentette az első logiosztikai problémát: a sisak, a csizma, a bőrdzseki, a motoros nadrág meg a hátizsákom mind külön pakk lett, amit be kellett suvasztani valahogy a ruhatárba. Ráadásul dögnehéz volt, szegény ruhatáros lány megküzdött vele, amíg beemelte. Végül sikerült, cucc leadva, vissza a Spurihoz felszerelni.

Ma Drahos Vera lett az iramfutó párom, aki amúgy az 1:45-ös csoportot szokta vinni. Vera személyében egy nagyon tapasztalt és eredményes futót ismertem meg.

Miután beálltunk a (helyes) rajtzónába, jobbról-balról rámköszönt valaki, hirtelen rengeteg ismerős arc tűnt fel. Sokan jöttek a Mozduljból, voltak néhányan a Futótűzből, de legnagyobb meglepetésemre később a rakparton még egy általános iskolai volt osztálytársammal is találkoztam. Sokszor kérdezik tőlem, "hogyan tudsz ennyit futni, nem unalmas, nem magányos?" Nos, ilyenkor érzem igazán, hogy egy fantasztikus közösség tagja vagyok. Engem már itt, a rajtban, mikor még egy métert sem futottunk, átjárt a "futóünnep" érzés, annyira jó volt!

Végül 7-8 perccel az első hullám után mi is elrajtoltunk. A Rákóczi-hídig mindig nagy a tumultus, ekkor még esélyünk sincs a megadott tempóval futni, nem akartunk senkin sem átgázolni. Miután ráfordultunk az alsó rakpartra, rendeződtek a soraink, felvettünk egy kellemes 6:18-6:20 környéki tempót. Fokozatosan lassulót futottunk, hogy a végén minél többen tudják majd tartani a tempót velünk. Az első kilométer annyira gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettük. A félmaraton egyik legviccesebb pillanata is itt volt: egy srác - fülében headsettel - IT supportot tartott az egyik kollégájának, miközben épp félmaratont futott. Amikor azt kérdezte a partnerétől, "értem, de hát én most mit csináljak?" szinte kórusban kiáltottuk: "fuss!" Elég vicces volt, megalapozta a hangulatot.

Komoly tömeg gyűlt össze mögöttünk, minden hátrafordulás alkalmával megdobbant tőle a szívem. Ilyenkor lehet érezni igazán, mennyien bízzák az iramfutókra magukat, hogy értük és nekik futunk. Szívmelengető érzés. Futás közben mindig jönnek a hosszabb-rövidebb sztorik, történetek, ezzel is telnek a kilométerek. Volt olyan futónk, akinek ez volt az első Wizz Air félmaratonja, és csak a záróbusz elkerülése lebegett előtte célként. Volt, aki hosszú kihagyás után tért vissza, és velünk akart célba érni. Az egyik srác már féltávon nagyon szenvedett, de panaszkodás nélkül velünk maradt majdnem legvégig. Végül mindhárman előttünk értek be, a Szabadság-híd után - sokadmagukkal - még képesek voltak egy utolsó hajrával elhagyni bennünket. Ha van valami, amivel örömet lehet szerezni egy iramfutónak, akkor ez az.

A Margitszigeten lepacsiztam egy karakán kiállású úrral, picit talán lassabb volt mint mi, de derekasan és mosolyogva futott. És 73 éves volt. Ez... ez aztán tiszteletre méltó, csodálatos dolog. Szeretnék 73 évesen én is így futni majd. Később, már a Szabadság-hídon egy 71 éves hölggyel is összeismerkedtünk, és ő is mosolygott. És ezek a mosolyok nagyon beszédesek.

Többek között azért szeretem ezt a tempót iramfutóként, mert a táv közepétől azért már ad némi munkát, egyre-másra belesétálnak a futók. Igyekeztem mindenkihez odamenni, próbáltam pár motiváló szót mondani nekik. Amikor újból futni kezdtek - mert nem hagyom hogy tovább sétáljon - a legtöbben kifejezetten szép mozgással folytatták tovább. Ők azok, akik fejben engedik el, de a testük még nagyon is sokáig bírja. Ha sikerül őket ráébreszteni hogy képesek tovább futni, szinte csodákra képesek. És a legtöbben jöttek is velem, ami megint csak nagyon jó érzés.

Már a szigeten, féltáv után láttam hogy a Garminom egyre korábban csippantja a kilométereket, így az előny amit az iramtáblázathoz képest jelzett, nem teljesen valid. Az Árpád-hídra még kb. 20-25 másodperc előnnyel futottunk fel, de a szigetről kifelé a Margit-híd felhajtóján ez elolvadt, hajszálpontosan azt futottuk, ami a táblázatban volt. Ez jó is meg nem is: így a frissítőpontokon gyorsabban kell áthaladni, kevesebbet lehet belesétálni. Ami megint csak jó is meg rossz is. Jó, mert ha nem sétál bele a fáradt futó, nem kell kínlódnia az újbóli elindulással. Viszont aki nem tud futás közben inni, akinek ehhez meg kell állni, annak kapkodnia kellene. Épp ezért Verával - anélkül hogy megbeszéltük volna - nagyon picit elcsaltunk a tempóból a következő kilométereken, így több idő marad a frissítőpontokon.

A táv kétharmadától már érezhetően többen gyalogoltak, így hagytam Verát hogy vigye az előírt tempóval a csoportot, én pedig le-lemaradoztam, igyekeztem mozgásba hozni a lemaradozókat. A szép egyenletes tempónak ezzel búcsút inthettem, de sebaj: fontosabb volt felhozni a srácokat. Bár pont ideális hőmérsékleten indultunk, a pesti rakparton már érezhetően meleg volt, ez sem könnyítette meg sokak életét. Kellett egy-egy jó szó, vállveregetés.

Az élménykülönítményes mágikus lila pólóban futottam, és az amúgy sem túl halk Bátor Tábor szurkolói pontok szinte felrobbantak, amikor elfutottunk előttük. Ahogy teli torokból üvöltötték "aki it fut az bátor, hajrá Bátor Tábor!", óriási erőt ad az elcsigázott, fáradt futóknak. "Kintről", a pálya mellől ez talán nem jön át annyira, de futóként hihetetlenül sokat jelent. Pár éve, az első kampányom alkalmával olyan sok extra erőt adtak, hogy végül negyed órával megdöntöttem a saját maratoni rekordom.

A verseny vége felé, ahogy lejöttünk a Szabadság-hídról, mindenkit arra bíztattunk hogy indítsanak egy utolsó nagy hajrát. Célegyenesben vagyunk, már hallani Attilát ahogy köszönti a célba érőket, innen már nincs sok hátra, most adj bele mindent! És az erejük végén járó futóink nekilódultak, és gyakorlatilag ott hagytak bennünket. Ez valami csodás érzés! Időközben összeszedtünk pár másodperc előnyt, így az utolsó 200 méteren szinte többet futottunk hátrafelé mint előre, torkunk szakadtából üvöltve a mögöttünk jövőknek, hogy hagyjanak le minket, meglesz az a 2:15.

Végül beértünk, majdnem hajszál pontosak voltunk. Pacsi Árpival a pódiumon, óra leállít, érem a nyakba, örülés ezerrel. Megint a legjobb félmaratonom lett, és ezt a futóinknak köszönhetem. Csodás perceket szereztetek nekem azzal, hogy velünk voltatok, nem hagytátok magatokat elcsábítani a fáradság démonától, hogy képesek voltatok újra nekiindulni, hogy záróbusz helyett személyes rekordot futottatok. A legszebb ajándékot adtátok nekem!

Jövő hónapban találkozunk a SPAR maratonon, ott ha minden igaz az egyik négy órás zászlót fogom vinni.

Tegnap megfutottuk a bud:runway runt, az egyik legkülönlegesebb futóversenyt. Ez a mostani esemény ráadásul a tizedik, jubileumi verseny volt, amire a szervezők külön készültek, például azzal hogy nem a szokásos reggeli órákban rendezték, hanem közel a naplementéhez.

Számomra több okból is nagyon kedves ez a verseny. Ezer szállal kötődöm a repüléshez, korábban magam is pilótának tanultam. Rengeteget jártunk mindenféle okból a Ferihegyi Reptéren, aztán 2014-ben, az első futóévemben nyertem egy nevezést az akkori Runway Runra. (A blogom háttérképe is erről az eseményről származik.) A szívem örökre ott maradt Ferihegyen, és '14 óta a lábaim is rendre visszahúznak.

Nekem ez az ötödik alkalom volt. Most már nem olyan egyszerű a nevezés, a szervezők igyekeznek csak a partnereik és a repülésben érintett területek számára nyitva tartani az eseményt. Gondolom a létszámlimit miatt lehet főleg; évről évre többen vagyunk.

Nem tápláltam hiú reményeket, idén alig léptem túl a 300. futókilométerem, ez is július óta játszik csupán. A tavalyi, de főleg a tavaly előtti énemnek árnyéka vagyok csupán, bár lassan de biztosan jövök szépen felfelé. Mindenesetre úgy álltam hozzá, hogy beleadok mindent, idén olyan megmérettetés úgysem lesz több, ahol tiszta erőből futhatok. Magamra akasztottam a GoPromat, gondoltam csinálok egy time warp felvételt. Szerencsére gond nélkül kiengedték velem a pályára - a reptéren azért komolyabbak a biztonsági előírások mint egy "sima" futóversenyen.

Mivel nem éreztem különösebben erősnek magam, a középmezőnyből indultam. Viszonylag korán odaálltunk a rajthoz, úgyhogy inkább igyekeztem hátrébb állni, nem akartam feltartani a nálam gyorsabbakat. Rajt után aztán kiderült, túl óvatos voltam, jóval gyorsabban kezdtem mint feltételeztem. És még ment volna gyorsabban is, de igyekeztem visszafogni magam - nem kéne az elején eldurranni. A pulzust most teljesen elengedtem, inkább csak mint jelzésértékű információt néztem. Naná hogy végig túl magas volt - tulajdonképpen végig Z4-ben futottam. Sebaj, egy kili már le is ment, hamar vége lesz ennek a versenynek, ki fogom bírni. Az eleje roppant egyenletesre sikerült, na persze a széles aszfaltcsíkon, tereptárgyaktól mentesen könnyű egyenletesen futni. 4:28, 4:28, 4:27 lett az első három kilométer, és ezt tulajdonképpen elfogadtam volna átlagban végeredménynek is. Aztán amikor már visszafelé futottunk a futópályán (mert bizony futópálya a hivatalos neve, nem kifutó vagy kifutópálya), befigyelt egy 4:24. Huh, gyors lesz ez, vissza kéne fogni magam, nem tudom végig tartani. Ehhez képest az ötödikre sikerült levinni 4:18-ra - a dobos különítmény rendkívül motiváló volt, akaratlanul is felgyorsultam előttük. Nagyon jó volt.

Ötnél visszafordító, jöhet a második menet. A pulzusom az egekben, a lábaim kezdtek kicsit tiltakozni, de amúgy nem volt semmi olyan, amit fejből ne lehetett volna megoldani. A következő három kilométer viszonylag eseménytelenül telt és ismét rendkívül egyenletesre sikeredett: 4:23, 4:22, 4:22. A fordítónál akik előttem voltak, megálltak frissíteni, én azonban úgy voltam vele, innen két és fél kilométer van hátra, kicsit több mint 10 perc, többet ér hogy hozok három helyet mint hogy kortyoljak egyet és a végén alulmaradjak egy hajrában. Ez szerintem bejött; akik előttem voltak addig, azokkal a célig már nem találkoztam. Volt egy srác, ő még a 13R-re kanyarodás után előzött meg, de őt aztán utólértem és lemorzsoltam. Az utolsó előtti kilométerig aztán sikerült tartanom a fogalmam-sincs-hányadik helyet, de ott jött a pofon. A kielncedikre éreztem hogy ólmosodnak a lábaim, visszalassultam 4:28-ra. Nem gáz, nem katasztrófa, ezzel még simán be tudok érni. A hátam mögül azonban egyre közelebbről hallottam valakinek a lépteit, sajnos túl gyors ütemben közeledtek, és túl messze volt még a cél ahhoz, hogy vissza tudjam verni. Hát el fog menni, ez van. A célegyenesbe fordító után (majdnem egy kilométeres célegyenesről beszélünk!) aztán meg is előzött - egy hölgy volt, mint utólag kiderült, ő lett a női győztes. Amikor mellettem volt, próbáltam valami bíztatót kiáltani neki, szándékom szerint "hajrá, gyerünk, nyomjad" vagy ilyesmit. De inkább csak hörögtem, eléggé kész voltam. Próbáltam gyorsítani, a végén sikerült még pár előzés, viszont egy srác elment mellettem, őt már nem tudtam befogni. Az utolsó kilométer így is 4:16 lett. A befutónál annyi erőm volt még hogy felemeltem a kezeim, aztán Kriszti karjaiba dőltem, és muszáj volt egy percre leülni a földre. Kész, ennyi, vége. Most ennyi volt bennem, szerintem 98%-ra járattam magam. Az a maradék két százalék... itthon döbbentem rá, hogy az a srác aki a legvégén elment mellettem, ő lehetett a kategóriám 3. helyezettje, mivel én lettem a negyedik. Szemre egyidősek lehettünk. Bakker... ha ezt verseny közben tudom, biztosan bevetek mindent és nem engedem el. Mondom ezt most, pihenten, lenyugodva a fotelből persze. Koránt sem biztos hogy sikerült volna, de akkor is...

Mindenesetre a végeredmény sokkal jobb lett mint amire számítottam: összetettben 15. (férfi 14.), kategórián belül pedig 4. lettem. A Garminom 9.86km-t mutatott a végén; a Strava a distance correction után pedig 9.87-et. Hajlok rá hogy ez a valóság, a pálya rövidebb volt mint 10km. Így 4:24-es átlag tempó jött ki, amivel - figyelembe véve hogy mennyit futottam idén - maximálisan elégedett vagyok. Persze ha többet készülök, ha nem égek ki tavaly, ha... ennek semmi értelme. Ez most így volt kerek, ennyit tudok, innen lehet tovább lépni előre.

A kiégésem előtt pontozni szoktam a versenyeket. Erre a futásra bőkezűen 8 pontot adnék. Az esemény különlegessége, a hangulat, hogy a szerelmemmel együtt futhattam, és hogy a vártnál sokkal jobban szerepeltem, azért elég jó dolog. A motivációm az egekben, nagyon várom a jövő heti Wizz Air félmaratont, ahol az egyik 2:15-ös zászlót fogom vinni. #ottali!

Erre a posztra már nagyon régen készülök. Talán már évek óta formálódnak bennem a gondolatok, mégis nehéz szavakba önteni őket. Érdemes onnan kezdeni hogy őszintén feltesszük a kérdést, magunktól magunknak:

Ugyan mi hajtsa?

Legegyszerűbb talán a saját szemszögemből megvizsgálni a dolgot, de lehet hogy sokan magatokra fogtok ismerni.

Miért futok? Miért lett egyik hétről a másikra az örömből kényszer, a kényszerből nyűg? Miért hagytam abba az egészet, miért dobtam el egy szépen felépített évet a kellős közepén? És mi vett rá hogy visszatérjek, miért kezdtem el megint? Mi változott meg, most mitől lesz jobb, honnan tudom hogy nem fog ugyanúgy végződni, hogy nem lesz hányingerem az egésztől?

Nos, ez utóbbit könnyű megválaszolni. Fogalmam sincs. Lehet hogy megint ugyanaz lesz: elindulok életem nagy versenyén, fejben rákészülök, elképzelem hogy jaj most úgy fog sikerülni ahogy szeretném, aztán... valami nem klappol, valami eltörik, én pedig a felhők közül a padlóra kerülök, vagy még lejjebb. Legutóbb ez volt, az UTT-nek nagy reményekkel vágtam neki, TUDTAM hogy bennem van a 13 órás teljesítés. És most is tudom, képes lettem volna rá vagyok rá. Tavaly sok dolgot elszúrtam, ezzel igazán rászolgáltam a blog címére, én voltam A Lelkes Amatőr. Nem írom le megint mi ment félre, ha érdekel itt elolvashatod. Spoiler alert: minden. Szóval... igen, benne van hogy megint el fogom szúrni. Most nem az UTT-re készülök, valami olyan célt tűztem ki, amire most jelen pillanatban, amikor ezen sorokat írom, azt mondanám, képtelenség. Ha az odáig vezető utat sem sikerült végigjárnom, emelt fővel mondhatom azt: nem állok rá készen, semmi gond. Viszont ha rajthoz állok... akkor szeretnék ott állni, ha itt belül, figyelembe véve a tavalyi fiaskót, úgy érzem, tényleg menni fog. Akarom, már most érzem hogy akarom. Parázslik bennem, éget, és tudom hogy - bár most még nem vagyok rá képes - megfeszített munkával, eltökéltséggel meg fogom tudni csinálni. Innen nézve a tavalyi balul sikerült UTT csak még eltökéltebbé tesz. Hogy ez bizonyítási kényszer? Lehet. De igazából nem érdekel milyen címkéket lehet aggatni rá. Csak az számít, hogy legbelül, a szívem, lelkem mélyén mit érzek. És hát... elég volt a lelkizésből, rohadtul meg akarom mutatni magamnak, hogy több vagyok annál a kis szarosnál, aki tavaly kacsatánccal agonizált a Tisza-tó körül!

Szóval... napok, mit napok, hetek vagy inkább hónapok óta ezek a gondolatok vesznek körül. Beette magát az agyamba, nem hagy békén, nyüstöl, gyötör, olyan mint valami elcseszett szerelem, ahol túl vagy a szakításon de tudod hogy Ő az igazi, a Nagy Ő, akarod hogy visszajöjjön, ugyanakkor félsz is tőle, megint bántani fog, megint szenvedni fogsz tőle, de nem tudsz nélküle élni, félember vagy ha nincs veled.

Úgyhogy... most jönne az, hogy júliusban ismét nekiálltam futni. De ez így csak a felszín. Motiváció nélkül mit sem ér az egész, és a fenti gondolatok csak érzések, nem célok. Kell egy cél. Kell valami, ami kézzel fogható, amit el tudsz képzelni, amire azt mondod, fúb@zmeg, ez kemény, na ha ezt megcsinálod akkor az azért valami. Nos, én megtaláltam azt a valamit, ami ahogy írtam is, jelenleg elképzelehetetlen számomra. Elég meredek ahhoz, hogy érdemes legyen érte küzdeni. Minden edzés aminek nekivágok, úgy indul hogy megjelenik a lelki szemeim előtt A Nagy Verseny, látom magam a rajtnál, látom magam ahogy másodpercekkel a startpisztoly eldördülése előtt azt mondom magamnak: "hát te nem vagy normális". Amikor épp fokozót futok, amikor épp egy sprint végén levegőért kapkodok, amikor már elegem van a napi edzésadagból, elképzelem magam ahogy szenvedek a versenyen jövőre; szenvedek, fájni fog, de túl tudok lépni rajta. Most az edzésen azért fogok a végsőkig elmenni, azért hajtom magam ha kell összeesésig, hogy jövőre ezek csak mosolyogtató emlékek legyenek. Mert akarom azt a versenyt, nem csak besántikálni mint tavaly, de azzal a tudattal beérni, hogy mindent kiadtam magamból amit csak lehetett.

A cél tehát megvan. És tulajdonképpen ezért kezdtem el ezt az egész posztot. A magam példájából kiindulva azt tudom üzenni mindenkinek aki motivációs problémákkal küzd: tűzz ki magad elé egy célt. Ne csak úgy általánosságban, az nem elég hogy "fittebb akarok lenni" vagy "le akarok adni öt kilót". Ez így - már bocsánat, de - lóf@sz. Nézz mélyen magadba, legyél magadhoz kíméletlenül őszinte. Nem tartozol senkinek elszámolással, nem kell magyarázkodnod. Nem hatásosabb, nem kézzelfoghatóbb mondjuk hogy "akkor is jobban fogok kinézni mint a szomszéd Julcsa" vagy a "nénikéjét a Pistának, akkor is legyakom a következő félmaratonon"? Engedd szabadjára az érzéseid, mondd ki hangosan mit szeretnél. Képzeld el magad, ahogy átrepülsz a célvonalon, azt a büdös gyökeret meg igenis egye meg a sárga penész! Jól képzeld el, és a következő hónapok alatt minden edzésen vedd elő. Különösen amikor úgy érzed, tele a tököd az egésszel. Amikor nem megy, vége, inkább belesétálnál, amikor szúr az oldalad, amikor lenne még két kilométer de te már inkább csak sétálnál... akkor még inkább képzeld el a célod. Miért is küzdesz? Miért szenvedsz? Mert meg akarod mutatni, akár másnak, akár magadnak! Te vagy a jobb! Vagy éppen... te jobb vagy, jobb vagy annál ami eddig voltál. Tulajdonképpen majdnem mindegy, a lényeg hogy legyen egy nagyon világosan elképzelt célod, ami hajt, ami nyüstöl, ami nem hagy békén, ami extra erőt ad amikor a hátad közepére kívánod az egészet. A célod neked kell tudnod. De tudnod kell, mindig, az edzésed minden percében!

Ha a fentiek idegenül hatnak, ha úgy érzed "mi ez a baromság", nem hibáztatlak. Ahogy írtam, az én szemszögemből próbálom megvilágítani a dolgokat. Én így látom. És ezek segítettek abban, hogy abbahagyjam az önsajnálatot, megrázzam magam, és ismét futócipőt húzzak.

Ez volt a kezdet. Ennek úgy egy hónapja.

Azóta, ahogy írtam, sokminden történt. Azzal hogy ismét kampányolok a Bátor Tábornak, a jótékony célok mellett megint csak egy extra motivációt kaptam. Mindig is fontosnak tartottam segíteni a rászorulókat, és a lila póló még mindig (vagy még inkább) valóban extra erőt ad amikor felveszem. Máshogy néznek rám az emberek, mosolyognak, megnéznek. Jó érzés, hülyeség volna azt állítani hogy nem számít. Naná hogy számít! Tudom hogy jó úton járok, egész más így készülni az októberi maratonra.

Tegnap végre kettessel kezdődött a napi edzésem. Magyarul végre futottam egy félmaratont, idén ez volt az első. Hetek óta szerettem volna, de... áh, mindegy, egy rakás "de", egy csomó kifogás állhatna itt. Valami miatt mindig befejeztem, a leghosszabb egy jó kis tizennyolcas volt, azt azért nem vittem el félmaratonig, mert nem vittem magammal frissítést, és - mint utólag kiderült - 18km-nél már négy kilót dobtam el kilégzés és izzadság formájában, vagyis a maradék három kilométeren vélhetően erősen belassultam volna. Éééés? Nem vagy normális Taki, nem lelkes amatőr hanem egy szorgalommal párosított ostoba hímtag vagy. Szóval tegnap volt nálam víz, ráadásul képes voltam megállni a közkútnál utántölteni, de a lényeg hogy ennek az egésznek a mozgatója a Futótűz volt, a már említett Facebook csoport. Annyira szuperek a többiek, olyan jó látni, olvasni, hallani a sztorijaikat, hogy tulajdonképpen az a 21km amit lenyomtam, ráadásul terepen, kifejezetten kellemesre sikeredett. Végre, végre itt a motiváció!

Vagy mégsem? Most akkor mi van, másoknak akarok megfelelni, vagy csak egyszerű bizonyítási kényszerrel küzdök? Jó kérdés, ha nagyon őszinte akarnék lenni, biztos hogy van benne valami. Nyilván jó érzés ahogy megdícsérik az embert, de mégis... azaz mégsem. Ez csak egy piciny szeletke, a lényeget feljebb már leírtam. Ezek csak apróságok, amik könnyebbé, kellemesebbé teszik az utamat a célom felé. Mert most már tudom, hogy be fogok nevezni arra a marhaságra. Akarom.

Neked mi a célod? Mi mozgat, mi az amitől jönnek azok a bizonyos hangyák? Mi az amit nagyon de nagyon szeretnél, de eddig úgy érezted, "hát én erre nem vagyok képes, ehhez én kevés vagyok..."?

Hosszú kihagyás után két hete adtam újra életjelet magamról. És bizony ez a két hét meglehetősen dolgos lett, annyi minden történt! :)

Nem is tudom hol kezdjem, csapongani fogok. Sikerült időben nevezni az említett jubileumi Runway Runra, szóval szeptember 3-án ismét ott leszek a Ferihegyi Repülőtér 13R/31L futópályáján. Ez már az ötödik alkalom lesz, és nem kevésbé várom mint az elsőt. Különleges esemény ez, jóval több egy egyszerű futóversenynél, és nem csupán a helyszín miatt. A kifejezetten borsos árú nevezési díjat ugyanis a szervezők jótékony célokra fordítják, az elmúlt években eddig több, mint 70 millió forinttal segítve a leukémiás gyermekek gyógyulását és a fogyatékkal élők sportolását.

--- Fotó: bud.hu, Runway Run 9.0

Idén ismét lila pólót húzok, és az Élménykülönítmény színeiben fogok futni ahol csak lehet. Jó érzés kampányolni, segíteni a Bátor Tábor kis lakóinak, és ahogy a mottójuk tartja: "sportot csinálni a jótékonyságból". Ha Te is támogatnád a közös ügyünket, ezen a linken keresztül teheted meg. Előre is nagyon köszönöm! Illetve, ha nem pusztán támogatni szeretnél, de szívesen csinálnál Te is sportot belőle, bátorítalak hogy jelentkezz lilapólósnak! Egy fantasztikus közösség részese lehetsz, és garantáltan a tiéd lesz a leghangosabb szurkolótábor minden nagyobb versenyen.

Mióta felcsaptam iramfutónak, formálisan BSI futónagykövet lettem én is, bár az előző posztban említett okok miatt eddig nem voltam túlságosan aktív, és nem is nagyon hangoztattam ezt. Szeretnék ezen változtatni, és egy kis színt vinni a körülöttem zajló (vagy épp alvó) sportéletbe. Az Első félmaratonomra készülök Facebook csoporttal eddig is volt néhány közös futásunk, ebből szeretnék rendszert csinálni a jövőben. Illetve útnak indítottam egy saját csoportot is Futótűz néven, ami szépen cseperedik, remélem jó kis közösség növi ki magát belőle. Ha van kedved, gyere és csatlakozz, szívesen látunk!

Tegnap végre sikerült egy normális fokozót futnom, bár amikor megterveztem, kicsit óvatos voltam. Nem mertem durvára hangolni a csúcsát, de a jelenlegi állapotomhoz képest így is szépre sikerült. Ezeket általában úgy futom, hogy a Garmin Connectben összerakom az edzést kilométerről kilométerre, majd rátöltöm a Fenixre, és hagyom hogy végigvezessen az órám rajta.

Ma akartam tekerni egy könnyed 100-ast görgőn, a 2.5 W/kg-os pace partner mögött. Ez amolyan recovery edzés lett volna, nem túl fárasztó, egyáltalán nem megterhelő. Sajnos kicsivel féltáv után beütött egy rövid áramszünet, és ez véget vetett a százasnak. Igyekszem fejben arra is kondicionálni magam, hogy ilyeneken ne húzzam már fel magam. Régen úgy voltam vele hogy edzést semmilyen körülmények között nem adunk fel, és amint visszajön az áram, már ültem is volna vissza. Most inkább mosolyogva elengedtem, nem kockáztattam még egy hasonló blackoutot (eléggé viharos volt odakint az időjárás, ilyenkor mifelénk gyakori az áramszünet). Annál is inkább könnyű volt elengedni, mert holnap egy hosszabbat szeretnék futni, és akármilyen laza is volt a tempó, jobb lesz pihenten nekivágni. (A "hosszabb" ez esetben kettessel fog kezdődni. Tavaly a hosszú 30-40 körüli volt, most örülök ha egy értékelhető félmaratont kanyarítok belőle.)

A fentiekből látszik, hogy még mindig edzésterv nélkül, csak úgy érzésből futok. Ez egyelőre marad is így, aztán ősszel meglátjuk hogyan tovább. A jövő évi tervek megvalósításához úgyis muszáj lesz valamilyen tervet követnem.

Amúgy az edzésnaplóm elég beszédes, bár sajnos még mindig több a pihenőnap mint szeretném. Épp ez az egyik oka, amiért nincs edzésterv: sokszor késő estig rabul ejt a munka, nem mindig tudnám beszorítani a napi edzésadagot. Azt pedig nem akarom, hogy frusztráljon hogy nem tudom teljesíteni a tervet.

Szóval pörögnek az események, a szeptember elég izgalmasnak tűnik, az október pedig még inkább. Nagyon várom már!

Sziasztok! Elég hosszú szünet után lassan kezdek újra magamra találni. Így utólag visszatekintve valahol a tavalyi UTT környékén volt egy alapos megrogyásom fejben, elég sokáig nem sikerült kihevernem. Év végére úgy-ahogy túltettem magam rajta, aztán engem is elkapott a COVID, amit bár nagyjából két hét alatt kihevertem, a nyomait áprilisig viseltem magamon. Ezeknek, és még pár apróságnak köszönhetően szinte teljesen elengedtem idén a futást. Őszintén szólva a hátam közepére kívántam, nem esett jól, már nem azt kaptam tőle amit oly sok éven keresztül adott.

Viszont a futás helyett eléggé rákaptam ismét a görgőzésre. Mindig is szerettem a bringázás e formáját, és tavasz óta csúcsra járattam. Azt hiszem még soha életemben nem voltam ennyire erős, szinte hétről-hétre megdöntöm valamelyik korábban túlszárnyalhatatlannak hitt rekordomat. Amit a futás már nem adott meg, azt többszörösen megkaptam a Zwifttől, a Tacxtól, na meg jópár "real world" tekeréstől. Volt egy szervezett Balatonkerülés még májusban, ahova szokás szerint a jó öreg Cannondale montimmal mentem. Az időt tekintve nem lett valami fényes, épp hogy befért bruttó 10 óra alá, de nem is ez a lényeg, egyáltalán nem a célidőt hajszoltam (áprilisban Tacxban amúgy is megvolt bruttó 6 órán belül). Ellenben fantasztikus érzés volt megrakni az összes emelkedőt nyélen, minden szegmensen toronymagasan vertem korábbi énemet, sőt, volt olyan KOM ahol idén addig én voltam a leggyorsabb. A 11 kilós traktorommal. :)

Jó volt ez a pár (sok) hónap kitérő, de az az igazság, mégis kezd hiányozni a futás. Pár napot a Balatonon töltöttünk a nyáron, gondoltam kihasználom az alkalmat, és reggelente futok 10-12km-t a parton, mert az olyan jó. Nos... egyszer sikerült, persze elragadott a hév, gyors lett a tempó, jó kis húzós izomláz lett belőle. A többi nap inkább nem erőltettem. Miután hazajöttünk, úgy döntöttem az alapoktól kezdek mindent, alázattal, tisztelettel. Nekiálltam újra a mezítlábas edzéseknek. Eleinte 2-3km-eket nyomattam, 6-7 perces tempóval. De hamar visszatért a lendület, mezítláb már könnyedén megy a 7-8km is. Ennél nagyobb távot egyelőre nem szeretnék erőltetni mezítláb, időt kell adnom a szervezetemnek hogy ismét megszokja ezt a fajta terhelést. Sokan hülyének néznek hogy miért erőltetem ezt a fajta futást. Persze, elsőre idegennek, sőt, ijesztőnek tűnik. Pedig sokkal több előnye van mint gondolnánk, de erről írtam már korábban, nem szeretnék most megtéríteni senkit. :)

A mezítlábas / minimál cipős futások mellett egyre többet edzek "normálisan" is. Komolyabb, maratoni vagy afeletti távok egyelőre nincsenek, nem akarok abba a hibába esni hogy hirtelen túl nagy terhelésnek teszem ki magam és visszaüssön. Nem rohanok sehova, van időm bőven. Ez az év eddig a bringázásról szólt, szeretném ha a jövő év legalább ennyire a futásról szólna. Úgyhogy a következő hónapok a visszatérésről, visszaszokásról fognak szólni.

Fejben kezdenek összeállni a jövő évi célok, de most babonából inkább nem is említem egyiket sem. Sajnos amit az elmúlt időszakban terveztem, az nagy eséllyel nem valósult meg, így inkább csendben maradok. :) Ami az idei évet illeti: egyelőre négy verseny van kilátásban. Szeptember elején lesz a jubileumi, 10. Runway Run a Ferihegyi Repülőtéren, ezen nagyon szeretnék ott lenni. Aztán ha minden jól megy, 11-én 2:15-ös iramfutó leszek a Wizz Air félmaratonon, októberben pedig négy órás iramfutó a SPAR maratonon. Novemberben pedig lesz egy virtuális maraton, amit valószínűleg itt a házunk körüli utcákon körözve fogok teljesíteni. Egyelőre ennyi, nagyon nem is tervezek mást.

Azaz de, mégis: van még egy kihívás idén, amivel már régóta szemezek, és úgy érzem, talán készen állok rá. Amióta először hallottam az Everestingről, azóta tervezem, hogy egyszer megcsinálom. Ehhez egy menetben 8848 méter szintet kell legyűrni, és lehet futva, biciklivel vagy görgőn teljesíteni. Én ez utóbbival tervezem. Számomra külön kihívás, hogy az ezer éves Meridám amit görgőzni használok, finoman szólva sem hegyi bringa, nincs eléggé "mászós" áttétele. Nem igazán tudok vele 10-12%-os emelkedőn ülve, 90-100-as pedálfordulatot kipörgetni. Egyszer is épp elég felmászni vele az Alpe du Zwiftre, nem kíván az ember még hét és fél kört. Más esetben megoldás lehet a trainer difficultyt alacsonyabbra állítani, de az Everesting szabályai kikötik hogy kizárólag 100%-os difficulty esetén fogadják el a teljesítést. Ez van, perverz módon mégis nagyon várom, kíváncsi vagyok mi lesz belőle.

----- Monika Sattler az Everesting közben

Azt hiszem, azért ennek a megrogyásnak is megvolt a pozitív hatása. Elég sokat tanultam belőle, alaposan visszavettem az egómból, és talán most már jobban tudom, hol is a helyem. Jobb lett volna ezt még tavaly a helyére tenni, dehát így alakult. Sebaj, most sincs késő, újra az úton, helyesebben Az Úton vagyok. :)

Mindenféle bevezető nélkül: életem talán legjobb maratoni futása van mögöttem, nem is emlékszem mikor volt akár csak hasonló. A hétvégén megint iramfutó voltam a 36. SPAR Budapest Maratonon, és ismét a négy órás zászlót kaptam meg.

Ami azt illeti, mostanában nagyon rossz passzban voltam. Több olyan esemény is történt körülöttem, ami finoman szólva is lerombolta a motivációm. Nem is nagyon voltak blogbejegyzések, és hát nem is volt igazán miről írni. Aztán múlt héten jött az UB, és a magányos 54km-es éjszakai futás kezdett egy picit kirángatni a gödörből. Kezdtem meglátni a fényt az alagút végén, és hirtelen nagyon vágytam rá hogy ott álljak a maraton rajtjánál, hátamon a négy órás zászlóval.

De idén picit más volt minden. Részben a hangulatom miatt, részben azért, mert az idei UB jóval keményebbre sikeredett mint tavaly, és egy hét alatt nem igazán sikerült regenerálódnom. Volt ugyan pár recovery edzés meg masszázs, hengerezés a héten, de a masszív combfájdalom nem múlt el, csak enyhült. Sebaj, ez nem fog hátráltatni, gondoltam.

Reggel igazi, hamisítatlan késő őszi időjárás fogadott. Szemerkélő eső és mindössze 6 (!) fok. Még otthon, reggeli közben ahogy olvasgattam az első maratonos csoport bejegyzéseit, jött szembe egy poszt, hogy valaki a hideg és az eső miatt inkább kihagyja a versenyt. Páran visszaírtunk, hogy az időjárás miatt ugyan el ne engedje, jobb lesz minden, csak elindulni nehéz. Utólag kiderült, hatottunk rá, mégis futott, és be is fejezte a versenyt. Ez annyira jó érzés - még el sem indultunk, de máris sikerült segíteni valakinek hogy elég erős legyen legyőzni önmagát!

7:45-kor találkoztunk a többiekkel, idén Sperka Tamás lett az iramfutó társam. Gyors pacsi, némi logisztika, és már jött is az idő, úgyhogy beálltunk a rajtzónánkba. Ahogy tavaly is, most is finoman lassulóra terveztük a tempót: 5:30-5:35-ös tempóval indítva, a végén pedig 5:50-re lassulva. Így minél több futót tudunk magunk mellett, vagy inkább magunk előtt tartani. Ehhez segítségünkre volt a kapott iramtáblázat, amit őszintén szólva végül nem nagyon használtunk. Azaz mégis: a másik oldalára felvéstem hol lesznek a frissítőálomások, így időben hátra tudtunk szólni a többieknek. Aki zselével frissít, kritikus fontosságú hogy közvetlenül a gél elfogyasztása után igyon rá. Így az állomások előtt marad ideje mindenkinek elővenni, kibontani a zselét, és szép kényelmesen elnyammogni.

Ha már frissítőpontok: Tominak volt a zsákjában minden földi jó, én viszont nem vittem magammal semmit, csak pár gélt. Így aztán abban maradtunk, a frissítőállomásoknál ő megy tovább a tervezett tempóban, én pedig hátramaradok és hajtom a lemaradókat, és közben én is tudok inni. Ez a stratégia aztán tök jól bevált. Az asztaloknál alig akadt valaki aki megállt volna, működött az "italt elvesz, tovább megy, menet közben elkortyol, fut tovább!" óbégatásom. Vagy csak egyszerűen ennyire jók voltak a futóink - utólag inkább erre gondolok.

Mert hogy nagyon jók voltak, az nem kérdés. Tavaly félmaraton környékén már egyre-másra találkoztunk belesétálókkal, bár már akkor is kevesebben voltak mint előtte gondoltam volna. De idén... őszintén mondom, ennyire felkészült, ennyire szívós, kitartó futókkal a négy órás mezőnyben még nem találkoztam! Volt aki már az elején csatlakozott hozzánk, volt aki előttünk indult és utolértük, aztán végül velünk maradt és a végén indított egy hajrát. Ejha, azért ez elég komoly munka! Volt egy srác, valahol 22km körül megkérdezte tőlünk, nekünk is fáj-e a talpunk. Próbáltuk poénnal elütni a dolgot ("Melyik választól éreznéd magad jobban?"), de látszott rajta hogy tényleg nagyon fáj. Igyekeztünk motiválni, szóval tartani, bármi csak ne a saját kínjaival legyen elfoglalva. És hát az az igazság, hogy igen jól csinálta: szép csendben futott tovább. Legyőzte a fájdalmat, túllendült a fejben gyökeredző gyengeségen. 30-nál csendben megjegyezte, ennél többet még életében nem futott egyben. Az igen, most pedig épp egy négy órás maratonon dolgozik, le a kalappal! És velünk maradt majdnem végig, aztán valahol 41km körül szépen indított ő is egy hajrát.

Sokáig futottunk együtt egy izraeli sráccal, 26km körül mondta hogy már kezdi érezni a lábait, kétséges a négy óra. De aztán egyre messzebb tűnt fel a kék trikója, egyre jobban lehagyott bennünket. A Margit-sziget után végleg elvesztettem szem elől, saccra olyan 3:54 körül érhetett be. Nem sokkal később utolértük két honfitársát, de ők aztán lassan lemaradtak tőlünk.

Anna azzal lepett meg bennünket, hogy valahol 24km környékén olyan nyugodt, hétköznapi hangon válaszolt a "hogy bírod?" kérdésre, mintha épp nem egy maratont futna, hanem egy presszó teraszán forró csokit szürcsölgetne. Komolyan elámultam, volt egy olyan érzésem hogy ha valaki, hát ő tuti stabilan be fog érni négy órán belül. Elárulom: beért, ő is elhajrázott a végén.

Erika azzal lopta be magát a szívünkbe, hogy amikor a szurkolói menet közben kávéval meg minden más földi jóval kínálták, lihegve de mosolyogva visszautasított mindent. Ha jól rémlik, valahol épp az Árpád-híd környékén jártunk. Tominak több se kellett, picit szívni kezdte Erika vérét: "Csak úgy eldobod a kávét? Minket meg sem kérdezel???" Jókor jöttek ezek a kis poénok, segítettek megőrizni az általános jókedvet, segített hogy ne az égő, fájó izmokra gondoljanak a futóink.

És ha már fájó izmok: idén bizony én is megvívtam a magam kis csatáját magam ellen. Ahogy írtam az elején, az UB elég erősre sikerült, így aztán még 10km-nél sem tartottunk, amikor a combizmaim elkezdtek lázadozni. Hamarosan annyira fájtak, mint egy hete valahol maraton környékén. De ha akkor újjá tudtam éledni, ha akkor le tudtam győzni, mi több, gyorsulni, akkor most sem fogom hagyni hogy tönkretegye ezt a csodás versenyt. Igyekeztem elnyomni, figyelmen kívül hagyni hogy fáj, és nem mutatni belőle semmit. Elég hiteltelen lett volna az iramfutó, ahogy sántikálva motivál másokat... Végül túllendültem rajta, és ezt - őszintén mondom - a körülöttünk futóknak köszönhetem. A fájdalom miatt még inkább át tudtam élni a kínjaikat, hogy mennyire nehéz, és sokkal kevésbé engedtem el bárkit. Volt egy norvég-magyar srác, nagyon szenvedett a görcsök miatt a lábaiban. 41km környékén jártunk, volt egy olyan érzésem hogy ha megállok vele, nem fogok tudni elindulni. Aztán amikor megállt, én is megálltam, mondtam neki hogy nem engedem hogy itt elhagyja magát, ennek a négy órának meg kell lennie. És csodák csodája (akarom mondani, a bennünk lakozó elszántságnak köszönhetően) futni kezdtünk tovább. Nekem vissza kellett érnem a csoporthoz, nem tudom hogy végül sikerült-e neki, de nagyon remélem hogy igen.

Pár méterrel később egy amerikai srácot értünk utol, bőven 41km-en túl. Sétált. Ahogy meglátott bennünket és a négy órás zászlót, fájdalmasan vigyorogni kezdett, és kocogni kezdett velünk. Mondtam neki hogy nagyjából egyharmad mérföld lehet hátra, ne most engedje el. Igyekeztem beszéltetni, elterelni a figyelmét a problémákról. Szerintem futás után biztos mesélt arról az őrült iramfutóról, aki nem hagyta szép csendben szenvedni, hanem inkább valami szimulátoros repülésről hadovált Texas felett a maratoni célegyenesben. De mégis: futott (lehet hogy előlem, de akkor is futott, egészen a célig).

Balázst is valahol a vége felé csíptük el, ő is eléggé készen volt már. Sajnos ő alaposan elfutotta az elejét, de anyira közel volt már a befutó (40 körül jártunk), hogy egyszerűen nem hagyhattuk ott. A motiválás nála is működött, fejben engedte el a versenyt, de a teste aztán szépen engedelmeskedett, és onnan már végig futott velünk.

Még valahol 34-35km környékén a csoportunk kezdett hígulni, főleg a frissítőpontoknál. És ahogy tavaly is, most is inkább az volt a jellemző hogy kezdtek elhagyni bennünket a srácok, nem pedig leszakadni. 39-nél még 50 másodperccel a célidő előtt jártunk, és ez fontos volt azok miatt, akik ennyivel előttünk indultak el, de aztán velünk futottak végig. Így nekik is meglehetett a vágyott négy órás célidő. Mi pedig Tomival elkezdtünk lassulni, a célegyenesben próbáltunk a mögöttünk jövőket még motiválni, buzdítani. Az utolsó 100 méteren szerintem többet futottunk hátrafelé mint előre, de a végén csak sikerült behozni még 6-8 futót négy óra alá.

Ahogy beértünk a célba, Kocsis Árpi mosolyogva integetett nekünk, Attila a hajszál pontos négy órát emlegette, én örömömben bemutattam egy bakkecske szökellést, a következő pillanatban pedig Barát Gabi ölelt meg, és akasztotta nyakamba a befutóérmet. Komolyan mondom, ez annyira jó érzés volt, annyira meghatódtam, mint... nem is tudom, a BSzM befutóján éreztem hasonlót tavaly. Tomival pacsiztunk egyet, aztán a következő öt percet a négy órás maratonistákkal töltöttük. Ezek a pillanatok többet jelentenek nekem, mintha izomból, végig határon futottam volna egy PB-t maratonon. Fantasztikus érzés hogy erőt tudtam adni másoknak, hogy részese lehettem a sikerüknek, és általunk, belőlük erőt merítettem és magam mögött tudtam hagyni testi-lelki fájdalmaim.

Srácok, fiúk-lányok... megnyertétek nekem ezt a versenyt. Fantasztikusak voltatok egytől egyig, akár sikerült a négy órás befutó, akár nem. De mindannyian maratoni futók vagytok, volt aki most lett azzá, és volt aki javított az idején, nem is keveset. Ezúton szeretnék fejet hajtani mindannyiótok előtt!