bud:runway run - A jubileum

Tegnap megfutottuk a bud:runway runt, az egyik legkülönlegesebb futóversenyt. Ez a mostani esemény ráadásul a tizedik, jubileumi verseny volt, amire a szervezők külön készültek, például azzal hogy nem a szokásos reggeli órákban rendezték, hanem közel a naplementéhez.

Számomra több okból is nagyon kedves ez a verseny. Ezer szállal kötődöm a repüléshez, korábban magam is pilótának tanultam. Rengeteget jártunk mindenféle okból a Ferihegyi Reptéren, aztán 2014-ben, az első futóévemben nyertem egy nevezést az akkori Runway Runra. (A blogom háttérképe is erről az eseményről származik.) A szívem örökre ott maradt Ferihegyen, és '14 óta a lábaim is rendre visszahúznak.

Nekem ez az ötödik alkalom volt. Most már nem olyan egyszerű a nevezés, a szervezők igyekeznek csak a partnereik és a repülésben érintett területek számára nyitva tartani az eseményt. Gondolom a létszámlimit miatt lehet főleg; évről évre többen vagyunk.

Nem tápláltam hiú reményeket, idén alig léptem túl a 300. futókilométerem, ez is július óta játszik csupán. A tavalyi, de főleg a tavaly előtti énemnek árnyéka vagyok csupán, bár lassan de biztosan jövök szépen felfelé. Mindenesetre úgy álltam hozzá, hogy beleadok mindent, idén olyan megmérettetés úgysem lesz több, ahol tiszta erőből futhatok. Magamra akasztottam a GoPromat, gondoltam csinálok egy time warp felvételt. Szerencsére gond nélkül kiengedték velem a pályára - a reptéren azért komolyabbak a biztonsági előírások mint egy "sima" futóversenyen.

Mivel nem éreztem különösebben erősnek magam, a középmezőnyből indultam. Viszonylag korán odaálltunk a rajthoz, úgyhogy inkább igyekeztem hátrébb állni, nem akartam feltartani a nálam gyorsabbakat. Rajt után aztán kiderült, túl óvatos voltam, jóval gyorsabban kezdtem mint feltételeztem. És még ment volna gyorsabban is, de igyekeztem visszafogni magam - nem kéne az elején eldurranni. A pulzust most teljesen elengedtem, inkább csak mint jelzésértékű információt néztem. Naná hogy végig túl magas volt - tulajdonképpen végig Z4-ben futottam. Sebaj, egy kili már le is ment, hamar vége lesz ennek a versenynek, ki fogom bírni. Az eleje roppant egyenletesre sikerült, na persze a széles aszfaltcsíkon, tereptárgyaktól mentesen könnyű egyenletesen futni. 4:28, 4:28, 4:27 lett az első három kilométer, és ezt tulajdonképpen elfogadtam volna átlagban végeredménynek is. Aztán amikor már visszafelé futottunk a futópályán (mert bizony futópálya a hivatalos neve, nem kifutó vagy kifutópálya), befigyelt egy 4:24. Huh, gyors lesz ez, vissza kéne fogni magam, nem tudom végig tartani. Ehhez képest az ötödikre sikerült levinni 4:18-ra - a dobos különítmény rendkívül motiváló volt, akaratlanul is felgyorsultam előttük. Nagyon jó volt.

Ötnél visszafordító, jöhet a második menet. A pulzusom az egekben, a lábaim kezdtek kicsit tiltakozni, de amúgy nem volt semmi olyan, amit fejből ne lehetett volna megoldani. A következő három kilométer viszonylag eseménytelenül telt és ismét rendkívül egyenletesre sikeredett: 4:23, 4:22, 4:22. A fordítónál akik előttem voltak, megálltak frissíteni, én azonban úgy voltam vele, innen két és fél kilométer van hátra, kicsit több mint 10 perc, többet ér hogy hozok három helyet mint hogy kortyoljak egyet és a végén alulmaradjak egy hajrában. Ez szerintem bejött; akik előttem voltak addig, azokkal a célig már nem találkoztam. Volt egy srác, ő még a 13R-re kanyarodás után előzött meg, de őt aztán utólértem és lemorzsoltam. Az utolsó előtti kilométerig aztán sikerült tartanom a fogalmam-sincs-hányadik helyet, de ott jött a pofon. A kielncedikre éreztem hogy ólmosodnak a lábaim, visszalassultam 4:28-ra. Nem gáz, nem katasztrófa, ezzel még simán be tudok érni. A hátam mögül azonban egyre közelebbről hallottam valakinek a lépteit, sajnos túl gyors ütemben közeledtek, és túl messze volt még a cél ahhoz, hogy vissza tudjam verni. Hát el fog menni, ez van. A célegyenesbe fordító után (majdnem egy kilométeres célegyenesről beszélünk!) aztán meg is előzött - egy hölgy volt, mint utólag kiderült, ő lett a női győztes. Amikor mellettem volt, próbáltam valami bíztatót kiáltani neki, szándékom szerint "hajrá, gyerünk, nyomjad" vagy ilyesmit. De inkább csak hörögtem, eléggé kész voltam. Próbáltam gyorsítani, a végén sikerült még pár előzés, viszont egy srác elment mellettem, őt már nem tudtam befogni. Az utolsó kilométer így is 4:16 lett. A befutónál annyi erőm volt még hogy felemeltem a kezeim, aztán Kriszti karjaiba dőltem, és muszáj volt egy percre leülni a földre. Kész, ennyi, vége. Most ennyi volt bennem, szerintem 98%-ra járattam magam. Az a maradék két százalék... itthon döbbentem rá, hogy az a srác aki a legvégén elment mellettem, ő lehetett a kategóriám 3. helyezettje, mivel én lettem a negyedik. Szemre egyidősek lehettünk. Bakker... ha ezt verseny közben tudom, biztosan bevetek mindent és nem engedem el. Mondom ezt most, pihenten, lenyugodva a fotelből persze. Koránt sem biztos hogy sikerült volna, de akkor is...

Mindenesetre a végeredmény sokkal jobb lett mint amire számítottam: összetettben 15. (férfi 14.), kategórián belül pedig 4. lettem. A Garminom 9.86km-t mutatott a végén; a Strava a distance correction után pedig 9.87-et. Hajlok rá hogy ez a valóság, a pálya rövidebb volt mint 10km. Így 4:24-es átlag tempó jött ki, amivel - figyelembe véve hogy mennyit futottam idén - maximálisan elégedett vagyok. Persze ha többet készülök, ha nem égek ki tavaly, ha... ennek semmi értelme. Ez most így volt kerek, ennyit tudok, innen lehet tovább lépni előre.

A kiégésem előtt pontozni szoktam a versenyeket. Erre a futásra bőkezűen 8 pontot adnék. Az esemény különlegessége, a hangulat, hogy a szerelmemmel együtt futhattam, és hogy a vártnál sokkal jobban szerepeltem, azért elég jó dolog. A motivációm az egekben, nagyon várom a jövő heti Wizz Air félmaratont, ahol az egyik 2:15-ös zászlót fogom vinni. #ottali!