59.17

Huh, jó régen írtam. Az elmúlt több mint egy hétben elég sokminden történt, és attól félek utólag nem lesz időm leírni, kielemezni mindent. Volt egy közepesen sikerült 30km-es terepfutásom, megjött végre a Neo amivel már legalább háromszor kinyírtam magam, volt 5km-es mezítlábas futásom a nappaliban körbe-körbe... de a múlt vasárnap vitt mindent. Akkor volt az idei év eddigi legfontosabb eseménye, a Velencei-tó kör a Mozduljkákkal.

Mivel gőzerővel a márciusi BSzM-re készülök, szerettem volna 30-nál nagyobb távot futni. Így kb. két hete elkezdtem azon agyalni, mi lenne ha kétszer futnám körbe a tavat. Jó kis erőpróba, felmérő lenne. Ha sikerül (ráadásul normális időn belül), bátrabban nézhetek a Nagy Kihívás elébe. Ha nem - uh, annak is volna egyfajta üzenete.

Mindenesetre rábeszéltem Ferit, hogy fussunk együtt, illetve ha van kedve, az első kört gurulja végig mellettem bringával. Legalább gyakorlunk a BSzM-re, ott is ő fog kísérni, no meg Feri Iron Manre készül, így kapóra jönne neki a bringa + futás kombó. Úgyhogy elkezdtünk készülődni, mondjuk nagyon nem kellett semmi különöset csinálni, főleg fejben kellett trenírozni. Ez lesz az első ultratávom, nem nagyon tudtam hogy mi vár rám.

Előző nap jócskán bespagettiztem, mondván kelleni fog majd az energia. Kicsit túl is toltam - a reggeli fürdőszobai rutin sajnos nem úgy sikerült ahogy kellett volna. Tartottam tőle hogy ez majd megbosszulja magát - és igazam is lett, de ne rohanjunk elébe. Reggel 7:20-kor indultunk Velencéről, és először a déli partot terveztük megrakni. A terv az volt hogy 10:00-ra, mikor a többiek elindulnak, pont körbeérjünk, és visszafordulva a másik irányból is megkerüljük a tavat. Még otthon, napokkal korábban kiszámoltam gondosan mindent - milyen tempót kell tartani, mikor mennyi szünet fér bele - ha kell egyáltalán -, illetve mekkora belassulással számoljak majd Sukoró környékén. Másodpercre klappolt minden.

Az elejét kellemes, 5:35 - 5:45 környéki idővel kezdtük. Bár nem volt túl hideg, az erős szél miatt mégis eléggé átfáztunk az első pár kilométeren. Én még egy széldzsekit is felvettem a futómellényemre, pedig nem szoktam. Most könnyebben játszadoztam a felszereléssel, hiszen Feri kis kosárkával kísért, amire nem volt szükségem, egyszerűen beledobáltam. A másfél literes víztartályom maximumra töltöttem, azt gondoltam hogy 2/3 távig biztos elég lesz, utána meg majd valahol utántöltök. A biztonság kedvéért eltettem a két fél literes mellkasi palackot is, de végül azok a kocsiban maradtak. Itt követtem el az első komoly hibát. Zseléből kilencet vittem magammal, elég kell hogy legyen.

Még nem tartottunk 10km-nél sem, amikor kezdtem érezni, hogy a reggeli rutin elmaradása bizony egyre határozottabban követel egy kétbetűs kitérőt. Ez így viccesen hangzik, de aki már futott komolyabb távokat úgy hogy nagyon szüksége volt közben egy WC-re, szerintem át tudja érezni. Határozottan kellemetlen, egy idő után fokozódó görcsökkel, alhasi fájdalommal. Már ott, 10km-nél egyértelmű volt, hogy nem fogom kibírni végig, valahol muszáj lesz megállni. Óriási hibám, hogy a versenyeken, de még az edzéseken is időkényszeres vagyok, gyűlölöm ha meg kell szakítani bármilyen okból. Megpróbáltam fejben lazítani ezen a kényszeren - ez most szükségszerű, engedd el az időt, ne görcsölj rá, utána sokkal jobb lesz. Végül Pákozdon épp az út mentén elfutottunk egy borozó mellett, és ahogy visszanéztem, láttam hogy nyitva az ajtó. Na mondom, én ide most bemegyek... És huh, az életem mentette meg, ezúton is nagyon hálás vagyok a pultos lánynak hogy beengedett.

Utána jött egy kis lejtő, itt azt hiszem 4:00 perces tempóig gyorsultam fel, mintha kicseréltek volna. Erőre kaptam, úgy éreztem magam, ki tudnék futni a világból. Közeledett a félmaratoni táv, a második zselén voltam túl, minden tökéletes volt. Gyors leltár: jól érzem magam, közérzet kíváló, izomfájdalom, görcs nyomokban sincs, a múlt heti vérhólyagok csendben vannak, nem érzem hogy ki akarnának fakadni. A bal talpamban éreztem egy halvány fájdalmat, de semmi komoly.

25km-nél előre küldtem Ferit, hogy legyen ideje elrakni a bringát a kocsiba, átöltözni ha szükséges, és elrajtolni a Mozduljkákkal. Az már egyre világosabban látszott, hogy az előre felépített terv kicsit borul - pont annyival, amennyit Pákozdon a technikai kitérővel eltöltöttem. Nem bánkódtam miatta, mert ezt leszámítva tényleg óramű pontosságú volt minden.

Ahogy Feri előre ment, akarva-akaratlanul is elkezdtem gyorsulni, jó lett volna 10 óra környékén odaérni. Előbb 5:20, majd 5:15-ös tempók kezdtek jönni. Itt követtem el a második hibát - féltáv előtt egy ultramaratonon nem kezdünk hajrázni. Így utólag megtanultam a leckét, nem fogom elfelejteni. Kb. 10:05 környékén találkoztam a srácokkal, ahogy szembe futottak velem. Hatalmas zajjal és mégnagyobb lelkesedéssel üdvözöltek. Fantasztikus érzés volt, nagyon meghatódtam. Menet közben jól lepacsiztam mindenkivel. Itt már 5:00 körüli időket futottam, hajtott a lelkesedés hogy mielőbb befejezzem az első kört, majd megfordulva és a csapat nyomába eredve utolérjem őket. Még mindig a második hiba - nagyon nem lett volna szabad emiatt rohanni!

A parkolóban leírtam egy kört, aztán uzsgyí, gyerünk vissza. Közben sikerült az Amszterdam Marathonon megfutott időm alá gyorsulnom, egyszerűen elkapott a lelkesedés, nem bírtam magammal. Örömfutás volt - egyre fokozódó pulzussal. Egymás után értem utól a srácokat, hol jobbról, hol balról egy-egy "hajrá", "sziaaa", "gyerünk", vagy hasonló kiáltás. Nem tudtam visszafogni magam, immár szó sem volt közös futásról, egyszerűen futottam mint akit kergetnek. Negyed óra után azt hiszem szinte mindenkit elhagytam, utólag kiderült csak ketten maradtak előttem. Ez nagyon nem volt szép tőlem, ez nem egy verseny volt, hanem közös örömfutás, a f@sznak nyomultam annyira.

Később igyekeztem tudatosan visszalassulni előbb 5:15-re, majd 5:25-re, de már késő volt. Kb. 40km környékén elkezdtem érezni a combjaimat. De úgy rendesen, szinte egyik pillanatról a másikra. Nem görcsöltek, egyszerűen csak fájtak. Túlfutottam magam, nem vitás. Maratonon, amikor innen már csak két kilométer van hátra, pont nem érdekelnek az efféle fájdalmak, rágyorsítok, ráhajrázok, majd a célban nyalogatom a sebeim. De itt még nagyon sok volt hátra, majdnem egy félmaraton. Muszáj volt fejben megoldani a dolgot. Igyekeztem felidézni azokat a sorokat a Futni születtünkből meg A Futni, enni, élniből, ahol arról írnak, hogy a fájdalmat hagyni kell beengedni, elviselni. Nem kell küzdeni ellene, járja csak át a testet-lelket - aztán nem foglalkozni vele tovább. Uh, de hülyén hangzik. Én ott akkor azt éreztem, hogy hasogat a combom, hadd álljak meg egy kicsit, csak egy percre, aztán öt percre, aztán majd meglátjuk. De nem, menni kell tovább, "Remember, you love this", vagy még inkább "Remember, you love this shit". Nem fogsz megállni, te kis csíra. Gyönyörködj a tájban, épp a nyugati oldali végtelen hosszú egyenesen futottam, szemből érkezett a napfény, hát volt egy hangulata, na. Nyivákolás helyett csináljunk inkább leltárt. Fáj? Jah, eléggé. Tudok futni? Igen tudok. Le fogok sérülni? Nem hinném, azért nem fájt annyira. Akkor meg mit sírsz mint egy kislány? Fuss b@zmeg, most értél az egyik legszebb szakaszhoz, élvezd! :)

Így értem el 42-höz, 43-hoz, majd 44km-hez. Vártam ezt a részt nagyon, még az elején ezzel fárasztottam szegény Ferit, mennyire király lesz mikor maratonhoz érek. És tényleg... 44 után valahogy megszállt valami ünnepélyesség, soha korábban nem futottam ennél többet. Picit könnyebb lett minden, és kezdett látszani a vége. 48km-nél azzal kényeztettem magam, hogy mindössze 12km van hátra - az nekem rutin táv, ne vicceljünk már hogy kifoghat rajtam!

45-nél betoltam egy zselét, és riadtan vettem észre, hogy fogytán van a vizem. Van még, de kevesebb mint gondoltam. Oké, no para, mi a megoldás? Kb. egy kilométer múlva a Kanyar büféhez érek, megállok, töltök bele 5-6 decit, az elég lesz végig. Az elhatározást nem követte tett, mivel fejben végigjátszottam mennyire nehézkes kibújni a mellényből, kibányászni a palackot, megtöltetni, légmentesíteni, visszatenni, továbbmenni. Bárcsak nálam lettek volna a mellkasi flaskák... És ez a pont volt a legnagyobb hiba a futásom alatt. Nem álltam meg végül, gondoltam elég lesz az a víz, amim maradt. 50km körül nagyon kívánta a szervezetem a következő gélt, de ahhoz bőséges víz is kell, hogy megfelelően hasson. A maradék vizet viszont be akartam osztani, nehogy az utolsó kilométereken fogyjon el teljesen. Óriási, amatőr hiba, ti soha ne csináljatok ilyet!

50km környékén utólértem egy srácot, azt hiszem ő volt az első vagy a második, így utólag nem teljesen világos. 5:25-tel futottam még mindig, szép lassan felértem rá, kicsit dumáltunk, nagyon legyezgette a hiúságom és az egóm hogy dupla távon beértem. És elhagytam. Na ezt sem kellett volna, pedig itt már éreztem hogy baj lesz. A pulzusom az egekben, a közérzetem nagyon nem az igazi, elegem van, mintha hínárban futnék - holtpont. De menni kell, oké, elhagytam a srácot és bringás kísérőjét. Nem sokáig örülhettem (még hogy örülhettem???), pár kilométer múlva úgy ütött fejbe az energiahiány, hogy öröm volt nézni. Megszédültem, muszáj volt egy percre megállnom. Szégyelltem magam, 53-54km-t példásan, egyenletes sebességgel lenyomtam, a végén meg elfogyok? Rettenetesen rossz érzés volt. A srác visszaelőzött, próbáltam valami hajrát kihörögni magamból, aztán a nyomába eredtem. Kb. 56km-ig tartottam a 30-40 méteres távolságot mögötte, aztán megint bele kellett sétálnom. Itt feltűnt egy rejtélyes futó közöttünk - fogalmam sincs ki volt ő, mozduljos volt-e vagy csak egyszerűen arrafelé futott. Mindenesetre ő is elhagyott.

Úgy 58-ig tartott a szenvedés, ez a pár kilométer esküszöm nehezebben ment mint előtte 20 másik. Amikor viszont megláttam a Velence táblát, mintha elfújták volna minden kínom: erőre kaptam, sikerült visszagyorsítanom - ezt már összerakjuk a végére! A korzón hatalmas tömeg volt, itt kicsit elrontottam, letértem a bringaútról, és végül nem ott értem be a parkolóba ahol vártak hanem oldalról. Sebaj! A táv 59.17km, kicsit sajnáltam hogy nem lett meg a 60, de úgy éreztem elég nagy pofátlanság lett volna átfutni a célon azzal hogy "jövök vissza mindjárt csak a két kör után még van pár száz méterem..."

A Mozduljkák hatalmas lelkesedéssel és nagyon nagy szeretettel vártak, örök hálám nekik. Miután beértem, muszáj volt kicsit leülnöm, tényleg nagyon elkészültem az erőmmel. Valaki belémtöltött két-három pohár kólát, később betámolyogtam a SPAR-ba, vettem egy fél literes Monstert, utána kicsit jobban lettem. Akkor kezdett tudatosulni, hogy basszus, lefutottam életem első ultratávját, ráadásul nem is rossz idővel: 59.17km, 5 óra 31 perc alatt, 5:36-os kilométerekkel!

És akkor... konklúziók, tanulságok. Mindenek előtt: érdemes volt megpróbálni? Naná, sokat tanultam belőle, és igencsak élvezetes volt! Élvezetes? Igen, őszintén mondhatom, a szétesést leszámítva a végén - amit a saját hülyeségemnek köszönhetek - végig élveztem, nagyon rendben volt minden egyes pillanat. Alig merem leírni, de tulajdonképpen sokkal könnyebb volt mint vártam. Az idióta, pihenőnap nélküli spártai edzésterv, a rengeteg munka, szenvedés most igazán meghozta a gyümölcsét. Maratoni távig még soha nem volt ennyire rutinszerű és könnyű dolgom. Onnan pedig... nos azt még szokni, gyakorolni kell. És soha többé frissítést nem szabad kihagyni. Van értelme az üres mellkasi flaskáknak, legközelebb jönnek velem. Mert lesz legközelebb, az tuti. Most már picit nyugodtabban nézek a BSzM elébe, két nappal az esemény után azt érzem, egy maraton ma is menne, gond nélkül. A teszt végülis teljes sikerrel zárult.

Pontozás... nehéz dolgom van. Egyrészt annyira eufórikus volt a hétvége, annyira jó volt barátokkal, ismerősökkel futni, annyira fantasztikus volt behatolni az ismeretlenbe, majd diadallal visszatérni onnan, hogy szívem szerint csakis 10 pontot adnék rá. Ugyanakkor ott a sok amatőr hiba amit elkövettem: bosszantó hülyeségek, melyek ici-pici gondolkodással elkerülhetőek lettek volna. Ez azért kicsit beárnyékolja, de legalábbis árnyalja a határtalan örömöt. Azt mondanám, legyen 7/10, ez nálam egy nagyon magas pontszám.

Köszönöm Feri, köszönöm Mozduljkák, és köszönöm neked hogy elolvastad a sok agymenésemet. :)