A hét, amit őszintén utáltam

A múlt hét igen királyra sikeredett. Lefutottam életem első ultratávját, tök jól sikerült, végre megjött a Neo amiről hamarosan érik egy "első benyomások" jellegű poszt, és úgy általában... minden tökéletes volt. Amikor minden ennyire klappol, lehet rá számítani hogy hamarosan valami beüt. Oké, ez egy elég negatív hozzáállás, de hűen tükrözi a jelenlegi kedélyállapotom. Mert ez a hét... eh, valahol a "hagyjuk" és a "felejtsük el" között van. Jobban belegondolva... tulajdonképpen volt benne jó is. Mondjuk az, hogy végre vége van.

Semmi sem sikerült. Igen, ez egy nyafiposzt, tőlem talán szokatlan, de olykor kell ilyen is. Ha mindig minden tökéletes lenne, elveszítené a fontosságát, különlegességét amikor valami különösen jól sikerül. Na nézzük végig ezt a hetet, aztán gyorsan felejtsük el.

Kezdődött ott, hogy ami rosszul sülhetett el a sporton kívül, az bizony ultrarosszul sült el. Munka, magánélet, kapcsolatok, barátok... padló minden téren, és erről elég is ennyi. Hétfőn hagyományosan recoveryt tartottam immár a Neoval, persze naná hogy nem sikerült elég alacsonyan tartani a pulzust. Jó, átlagban megvolt a 110, de éppen hogy csak. Őszintén szólva azért, mert a pulzusmérőm megint hülyéskedik, és volt jópár szakasz ahol egyáltalán nem mért. Valójában jó ha 115 alatt voltam a 40 kilométeren, és persze powerben is fölötte a tervnek. Király, ennyit az önfegyelemről. Betudtam annak hogy a Neo még új játékszer, egyrészt ismerkedni kell vele, másrészt az újdonság varázsa erősebb volt a kontrollnál. Ha tudtam volna hogy a hét legjobb edzésén vagyok túl...

Kedden már eléggé magam alatt voltam, főleg munkahelyi stressz miatt. Imádom a munkám, de olykor eléggé kemény tud lenni. Ezt a napot konkrétan utáltam. Este 5km fért bele, az is a totál felejthető kategóriából. Mondjuk két nappal voltam egy 60km-es ultra után, mégis mit vártam??? Lapozzunk.

Szerda... Bent ugyanaz, nagyon nem élveztem. Este felültem a Neora, és a régi jól bejáratott dzsungelkörön, a Road to Ruinson toltam egy szolid 30-ast. Végre átlagban ismét 200 watt felett voltam mint régen, a Flow Smarton. Az már egyértelmű, hogy a két 200 watt köszönő viszonyban sincs egymással, pápá szép régi rekordok... Mindegy, valahogy összeraktam ezt az edzést, de nem esett túl jól. Szenvedtem. A jó kis spontán meccselések, grupettók, kinek-nagyobb-a-f... jellegű elmenések most nem voltak meg. Alig vártam hogy vége legyen, nem esett jól ez a nap.

Na csütörtökön kicsit jobb volt a helyzet! Ja nem, bár aznap szabin voltam, elég rossz híreket kaptam most kivételesen nem munkával kapcsolatban. Mondjuk beleillett a hét eddigi folyásába, de akkor is... nem kívánom senkinek hogy hasonlót éljen át, és erre szintén nem akarok több szót vesztegetni. Délután volt egy kellemes óra (vagy kettő), amíg a Fordnál autót teszteltünk, tulajdonképpen ez volt az első momentum a héten amikor őszintén mosolyogtam. De forrtak bennem az indulatok. Este edzeni kéne, de mit... rohadtul nem volt kedvem futni, a pad még mindig rossz, napközben volt egy telefonom az ügyfélszolgálattal: "...nézzék, én elhiszem hogy alkatrészre vár, én meg FUTÓPADRA várok immár egy hónapja, és igen, én vagyok most az elégedetlen ügyfél!" - na ilyen sem szoktam sűrűn lenni. Senkivel sem. Mit tehet szerencsétlen csórikám a telefon végén arról hogy a szerviz képtelen egy hónapja orvosolni a problémát... mondjuk délután visszahívtak azzal, hogy kedden végre kész lesz. Vajh volt összefüggés a szájtépés és a keddi időpont között? Őszintén szólva nem érdekel, csak legyen már kész végre. Na elég az hozzá, hogy mivel nem volt kedvem kimenni futni, a görgőt választottam ismét. Hoppácska, hiszen csak 615 méter kell a Mount Everest küldetés befejezéséhez (ami amúgy 50.000 méter mászást jelent, ebből megvolt már 49.385 méter). Na akkor gyerünk, a Hilly route pont kiadja, az 681 szintet tartalmaz, ha megcsinálom végre enyém a hőn áhított Tron Concept Bike!

Eléggé ésszel kezdtem bele a tekerésbe, tudtam hogy amúgy ez alig több mint egy órás edzés lenne, de korábban még soha nem csináltam a Neoval ilyet, és a Radio Tower bizony 13-15% szinttel várt. A Flow Smart maximum 6%-ot tudott, azt is csak akkor ha épp olyan napja volt, szóval felkészültem rá hogy fájni fog. Az Epic KOM-ig vezető út egész tűrhető volt, ezt sikerült vállalható módon megrakni. Persze... a Flow Smarttal felállított personal besttől fényévekre voltam, de nem is számítottam másra. Viszont mire felértem a csúcsra, a pulzusom is az egekbe szökött. Eléggé elkészültem az erőmmel, és innen indult még több mint 100 méter extra mászás a toronyig. Hát... én megpróbáltam. 11-12%-ig még egész tűrhető volt, még a pedálfordulat is nagyjából elment. Amikor viszont a kanyar környékén elkezdett durvulni... na ott lett végem, de kajakra. Szégyenszemre egy percre meg kellett állnom, hogy a pulzusom visszatérjen a 160 (!) körüli tartományBA. Nem ment, nem bírtam, sok volt, egyértelműen túl sok. Az az egy perc azonban adott annyi erőt, hogy valahogy nagy nehezen felkínlódtam magam a csúcsra, onnan pedig jó sok lejtő következett. A Neonak szerencsére - basszus, SZERENCSÉRE! - megvan az az igen jó tulajdonsága hogy képes lejtmenetet szimulálni, úgyhogy amíg lefelé száguldottam a lejtőn, abbahagyhattam a pedálozást és kicsit pihenhettem. Így képes voltam befejezni a kört, és igen, végre meglett a Tron Bike. Hurrá, legalább ez sikerült. A menet többi része... hagyjuk, nem is pontoznám (ezt se), arra sem érdemes. Lekvár voltam, abból is a folyékony.

Péntek. Na mit csináljunk? Három nap folyamatos görgőzés és egy jó nagy felsülés után marad a futás... amihez szintén nem volt semmi kedvem. Hideg volt és sötét mire hazaértem, és igen, átmentem papírkutyába. Kerestem egy hihető kifogást, elhittem és bebújtam mögé. Na jó, de valami mégis kell, legalább annyi hogy az activity gyűrűket lezárhassam... na jó, ehhez elég fél óra mezítlábas körbe-körbe a nappaliban. Hajrá. Ezek a mezítlábas futások nekem a nap, sőt a hét fénypontjai szoktak lenni, imádom őket. Még ha csak a lakásban csinálom, akkor is, legalább itt nem kell felvennem a Five Fingerst, amit bár imádok, mégis teljesen mezítláb az igazi. Nos... nem tudom mit rontottam el. Tényleg nem. A tervezett 5km meglett, hozzá a szükséges kalóriamennyiség elégetése is, és a technikára is odafigyeltem... mégis, mire végeztem, elég komolyan elkezdett fájni mindkét lábfejem. Éreztem már ilyet korábban, de csak akkor amikor túlerőltettem, túl sokat, túl gyorsan futottam így. Most erről szó sem volt. Érzékeltetésül, most amikor két nappal később ezen sorokat írom, még mindig fáj. A várt flow élmény helyett amit a mezítlábazás szokott nyújtani, csak kínt, szenvedést kaptam. Ismét csak lapozzunk.

A szombat sem volt sokkal jobb, igazán beleillik a sorozatba. Szombaton a 70km-es edzőköröm akartam letekerni Zwiftben. Ez jó kis szopatós menet, valahol már éreztem belül hogy alapos túledzésben vagyok, pusztán a teljesítménykényszer miatt nagyon nem kéne ezt erőltetni. De elnyomtam ezt a hangot, mielőtt még tudatosult volna. Neeeem, majd azt én tudom, majd én most megmutatom. Nos ez a 70km-es kör kezdődik egy jó kis Titans Grove-val, ami persze tartalmaz egy mért szakaszt. Miután itt jól ki szoktam tekerni magam, innen irány a sivatag, ami megint csak egy mért szakasszal, egy fél km-es sprinttel indul. Majd mintegy 10km sík rész, ahol pihenni képtelenség az állandó meccselés miatt, s innen pedig irány az a hegy, amelyen két nappal korábban elvéreztem. A Radio Towerrel együtt. És ha ez nem elég, innen még tovább, le a dzsungelbe - nem is ez a para, hanem - onnan még ki is jönni, a szopatós szerpentinen felfelé. Nyami. Kipihenten is komoly erőpróba, töb mint 1000 méter szinttel, de azt majd én tudom, mi? Na lelövöm a poént, bár a Titanst ésszel raktam meg, a sprinten már elgurult a gyógyszer, naná hogy muszáj volt kipréselnem magamból szinte minden energiamorzsát, és hozni egy 8. helyet a 2400-ból. Ollé, én vagyok a király csávó, na ez a nem semmi, dagadt a mellem a büszkeségtől. Ja, innen meg várt rám a hegy... és itt, szerencsére megjött az eszem. Tudtam hogy másnap hosszú futással akarom zárni a hetet, és ha most felkínlódom magam a hegyre - fejből valószínűleg ment volna, irgalmatlan szenvedés árán -, a másnapi hosszúnak ezzel meszeltek. Így inkább elengedtem, és a sivatag után a yachtkikötő felé kanyarodtam. Mivel az elejét lightosra hagytam, most már hiába is akartam volna, nem lett meg az átlag 200 watt, de őszintén szólva itt már nem is érdekelt. Érjünk haza, és felejtő az egész.

Vasárnapra valami hosszút akartam, mindenképp 30km feletti futást. Ahogy a hét egyre rosszabb lett, úgy érlelődött bennem a gondolat, hogy azzal tudom visszaszerezni az elveszett önbecsülésem, ha a 30-ból inkább 40, de ha már 40 akkor inkább 42 legyen. Ja és ha mindez nem elég: terepen. Ne, még ne mondj rám semmit, én is tudom. :D Majd a végén.

Elég komolyan vettem az elhatározást, mindenképpen bizonyítani akartam. Hogy ki az édes f...nak, azt nem tudom, de tombolt bennem hogy MEG KELL CSINÁLNOM. Még szombat este rutinosan összekészítettem mindent: mellény, hátipalack, zselék, Stryd és óra feltöltve, futóruha az időjárás-jelentés függvényében kikészítve. Jó hideget jósoltak. Az elszántságom semmi sem mutatja jobban, hogy reggel az ébresztő előtt már fenn voltam, és javában készülődtem. Ebédre haza akartam érni. Végül 7:15 körül indultam el.

Az első 1-2km-en ANNYIRA hideg volt, hogy megfordult a fejemben hogy ne már, hagyjuk a francba. Szerencsére nem volt komoly, csak a kisördög szurkált, gyorsan elmúlt. Ami nem múlt el... az a lábfejem fájdalma. Határozottan éreztem, bár egyelőre ingerküszöbön belül volt. Mindkettő fájt, mezítlábazós fájdalomnak tűnt. Oké, elraktároztam az infót későbbre, most igyekeztem a tempóra koncentrálni. Nem fogok erről nagyon részletesen írni, lényeg hogy az első negyede elég jól ment, baromira egyenletes tempóban. Leszámítva, hogy egy csomószor meg kellett állnom technikai szünetre. Furcsa, ilyen sem volt eddig. Ezt is elraktároztam, majd (na majd most?) kiértékelem. Vagy a hideg lehetett az oka, vagy az hogy 47 felé közeledő férfiegyed vagyok, aki bizony előbb-utóbb szembesülni fog olyan szervi problémákkal, amelyekkel minden hasonló korú társa is szembesül. Ebből amúgy doki lesz, ha nem múlik el. Vidámabb nem lettem tőle, bár nem is nagyon foglalkoztam a gondolattal.

Teltek a kilométerek, bár... nem a megszokott gyorsasággal. Valami hiányzott. Nem volt meg a flow, ami a Velencei-tavon szinte végig elkísért. Sőt, még 15-nél sem jártam, kifejezetten nyugis tempóban, mégis ziháltam. Nem esett nehezemre tartani az 5:30 környéki tempót, nem erről volt szó. Egyszerűen... nem klappolt semmi. Utáltam az egészet, bár egyelőre nem a végét vártam, hanem azt a pontot amikor végre nem a kínjaimmal vagyok elfoglalva, egyszerűen csak élvezni kezdem a futást. Na, azt várhattam... Ennél csak rosszabb lett. Nem esett jól a terep, a lábfejemből a fájdalom felkúszott a bokámba, már az is fájni kezdett. Nem csökkent, bár még nem volt nagyon zavaró. Valamit kezdenem kellett magammal. Azt már 17 körül, ahol visszafordultam, éreztem hogy nem lesz ebből maraton. Mivel 17-ig elmentem, ennek minimum a kétszerese meglesz, de lehet ma ennek is örülni kéne. Jó, de akkor mi legyen? Gyerünk, csempésszünk bele egy kis lendületest, az majd elvonja a figyelmem a kínlódásomról. Ez amúgy általában segíteni szokott, nem most nyúltam először ehhez az eszközhöz. A lendületesből aztán egy elég komoly fokozó futás lett, úgy 8-9km-en keresztül sikerült kilométerenként egyre gyorsabbat futni. 26km-nél és 4:30-nál lett vége - ami ezalatt történt, na az volt egyes egyedül az, amit valamennyire élveztem az egész heti edzésmunkából. Ismét csak bejött, segített elviselni a szenvedést. Bár hozzátenném, hogy az utolsó 500 méteren komolyan féltem tőle hogy el fogok ájulni, annyira hajtottam. Máskor hasonlót a 3:30-as tempó ostrománál érzek. Utána... már csak arra koncentráltam hogy viszonylag egyenletes maradjon a tempóm, kicsivel a kezdeti 5:30 alá lőttem be. Sikerült, de nem élveztem, cseppet sem. Végül 35km lett belőle, az utolsó 3-4km aszfalton. Itt picit erőre is kaptam, de tényleg csak picit. Amikor hazaértem, és betámolyogtam a nappaliba, szédültem, zsibbadtak az ujjaim, hányinger kerülgetett.

Na akkor most... vége a hétnek. Hurrá, őszintén mondom, eleddig ez a legjobb hír! Mégis, mi a bánatos hebrák volt ez az egész? Így pár órával az utolsó edzés után, kissé lehiggadva, azt hiszem egyértelmű: nagyon súlyos túledzésbe estem. Minden tünete előjött, de nem ma, hanem már a hét elején. Én meg csak hajszoltam bele magam. Nem a munkahelyi gondok voltak hatással az edzéseimre, hanem a túledzés miatti kudarc hatott ki a kedélyállapotomra, az idegeimre, és emiatt a munkámra, kapcsolataimra. Szar érzés ezt kimondani, de még rosszabb lenne ha továbbra is hazudnék magamnak. Mégis, mi a bánatot vártam egy 60km-es ultra után??? Hogy puszira elmúlik minden hatás és egy szokásosan kemény hetet rakhatok össze büntetlenül? Igen, tényleg ezt hittem. Ez is csodásan példálózza lelkes amatőrségem. És hogy mennyi de mennyi mindent kell még tanulnom.

De nem búslakodom. Jó kis lecke volt, szerencsére sérülés nélkül megúsztam. Egy könnyű hét fog következni, PIHENŐNAPOKKAL. :) Valahogy majd túlélem... :)