Ultrafutó lettem?

Szombaton beérett mintegy hét hónap munkájának gyümölcse: sikeresen teljesítettem az UTT130-at, vagyis két kört futottam a Tisza-tó körül. Nehéz megfogalmazni mit érzek most: természetesen mindenek előtt óriási örömöt, és még nagyobb megkönnyebbülést. Mint amikor az ember túlvan élete legnehezebb vizsgáján, amire annyit készült. Mégsem vagyok teljesen elégedett, pár dolog alaposan beárnyékolta ezt a versenyt.

A felkészülés úgy érzem, szinte hibátlanul ment, eltekintve egy-két hét kihagyástól. Korábban egyetlen verseny előtt sem voltam ennyire magabiztos, egyre inkább éreztem, hogy meg fogom tudni csinálni. Nagy lépés volt ez számomra, lévén az eddigi leghosszabb távom "csak" 65km volt, ez pedig pont a duplája. De mégis, valahogy éreztem hogy menni fog.

Edzőmmel, Barát Gabival alaposan megterveztünk mindent, a frissítési tervet negyed órás etapokra bontottuk le. Alapvetően Squeezy gélekre, i:am sókapszulára és BCAA-ra építkeztünk, némi szilárd táplálékkal kiegészítve (féltáv környékén tejberizs és/vagy májkrémes kenyér falatkák, némi keksz, ilyesmi). A kosárba került még négy kulacsnak megfelelő i:am ISO por is. Minden adott volt a sikerhez, már csak le kellett futni a távot. :)

Reggel hatkor végre rajt, nagyon megható pillanat volt. Egy átlagos versenyhez, maratonhoz képest jóval kevesebben voltunk, szinte családias légkörben vágtunk neki a távnak - az ultra versenyek már csak ilyenek (na ezt azért még nem a tapasztalatom mondatja velem). Gattyán Zoli, a kerékpáros kísérőm 3 perccel később indult utánam a többi bringással együtt. Az elején még nagyon egyben volt a mezőny, de 7-8km környékén már simán tudtunk egymás mellett haladni. A tempó nem volt vészes, bőven a megszabott pulzustartományon belül voltam. Gabival abban maradtunk, hogy az elejét (az első 42km-t, még leírni is furcsa) nem kéne elfutni, a tempó ne menjen 5:20 alá, még akkor sem ha könnyedén tudnám tartani pulzuszónán belül. Ez tök logikusnak tűnt, egyáltalán nem okozott nehézséget tartani. Tulajdonképpen maratoni távig semmi említésre méltó dolog nem is történt. Zoli a frissítési terv szerint hajszálpontosan adagolta az üzemanyagot, én pedig ellentmondás nélkül toltam be szépen az arcomba.

Úgy nagyjából a 47. kilométerig egész jól ment minden, eltekintve a combomban jelentkező egyre erősebb fájdalomtól. Ismerős fájdalom volt ez, tavaly végigkísért a BSzM-en. Különösebben nem tartottam tőle, bár reménykedtem benne hogy majd csak 80-90km után fog jönni. Hát nem, 50-től végig velem maradt. Ez annyira nem gáz, tavaly megtanultam hogy igenis együtt lehet létezni, sőt, akár tempót futni ezzel a fájdalommal, bár meg fogja keseríteni a hátralévő 80 kilométert. Ami viszont sokkal rosszabb és ijesztőbb volt, az a hascsikarás, ami miatt először a 48. km környékén kellett megszakítanom a futást. Sajnos elég komoly időt veszítettem a WC-n ülve, reménykedve benne hogy csak az izgalom jött ki rajtam, amiatt van ez az egész. Oké, semmi baj, gyerünk tovább!

Innentől kezdve viszont már nyomokban sem volt ugyanaz a futás. A tempót egy darabig még tudtam ugyan tartani, de egyre többet kellett belesétálnom, részben a combfájdalom, részben az elviselhetetlen hasmenés miatt. Az előbbi önmagában még elment volna, de a hasmenéssel párosítva sokszor éreztem hogy formálisan besz@rnék ha tovább erőltetem a futást. Valami nagyon nem jött be a gyomromnak, bár én arra számítottam és készültem hogy inkább hányni fogok, nem pedig fosni. Hányni könnyebb, és főleg gyorsabb. Ezzel együtt a hasmenés azért is volt ijesztő, mert magában hordozta a kiszáradás veszélyét, hogy nem fogok tudni elég folyadékot bevinni. A verseny során végül összesen több mint egy órát töltöttem a mobil WC-ken ülve, plusz legalább még egy órát kényszerű sétával, mert egyszerűen képtelen voltam futni a hasgörcsöktől.

Féltáv előtt teljesen kész lettem. A vizeletem narancssárgára változott, szenvedtem a melegtől, fájt a talpam, a combomban olyan izzó fájdalmat éreztem, mint még soha életemben. Márciusban amikor edzés gyanánt körbefutottam a tavat, bruttó 6 óra 14 perc lett az időm, most ennél azért gyorsabb akartam lenni, de a fentiek tükrében egyre kisebb esélyt láttam rá. Amikor visszaértünk a Morotvához, konkrétan zavart voltam, a feleségem aki májkrémes kenyérrel várt, később ijesztőnek írta le a látványt. Mindegy, a fele megvan, gyerünk tovább!

Gyerünk tovább... de jó lett volna büszkén visszafutni a hidak felé! Sajnos a futásra csak gondolni tudtam, valójában épp csak mászni volt erőm. Annyira fájt a combom, hogy amikor megpróbáltam futást erőltetni, csak valami szánalmas lábujjhegyes kacsatáncra futotta. A következő frissítőpontnál összefutottam Bogdán Katival, régi mozduljos futótársammal. Kati a 65-ös táv finisében volt már, és olyan üde, friss látványt nyújtott, mintha csak 3km lett volna mögötte. Szégyelltem magam, el sem tudtam képzelni hogy fogok én innen még 60km-t lefutni. Kizárt, nem fog menni, esztelenség. Most nem azt éreztem mint tavaly a BSzM második napján, ez komolyabb pofon volt annál. Ráadásul egyik alkalommal amikor megálltam nyújtani (mert már minden létező kifogást kihasználtam hogy megállhassak), erősen szédülni kezdtem. Ez nem jó, ez nagyon nem jó! Igyekeztem megnyugodni, szokásos letárt készíteni, számba venni milyen lehetőségeim vannak. Mindenek előtt tetszik vagy nem tetszik, kiszáradtam. Inni kell, muszáj inni! Oké, ez menni fog, nézzük tovább. Motiváció? Az rendben van, fejben erősnek éreztem magam, nem igazán akartam elengedni a versenyt, de a vágyott célidő helyett már csak a szintidőn belüli teljesítés lebegett a szemem előtt (ja, mint egy fantasztikus film). Combfájdalom? Le van tojva, amíg nem csuklik össze alattam, futni fogok, elviselem a fájdalmat és kész. Elhatároztam, hogy amíg nem kezdek még durvábban szédülni, nem fogom feladni.

Kicsit lehangoló volt belegondolni hogy Poroszlónál még mindig több mint 55km volt hátra, vagyis egy maratonnál sokkal több. Martsy, kedves futótársam később írta hogy mintha engem látott volna, de nem volt benne biztos. Hát persze hogy nem, hiszen eddig győzedelmes gepárdként láthatott száguldozni, de legalábbis vidám kölyökkutyaként. Most meg... hát nem is tudom, egy kivénhedt, oldalbaszúrt, agonizáló vizilónak éreztem magam. Felidéztem magamban Simonyi Balázs szavait az Ultrából: "Egy barátom azt mondta, három dolog kell a futáshoz: fej, hogy kibírd, gyomor, hogy megemészd a dolgokat, és fog, amit csikorgatnod kell." Most a fogcsikorgatás ideje jött el. Basszus, akkor sem fogom feladni, akkor is végigcsinálom. NEM olyan fából faragtak, akarom azt a szalagot!

Valahol ezek voltak a mélypont kilométerei. Életemben nem voltam még ekkora gödörben, szegény Zoli mellettem próbált mindent hogy tartsa bennem a lelket, de nagyon nehéz dolga volt. Alapvetően nem hisztiztem, próbáltam nem panaszkodni, csak összeszorítani a fogam és futni tovább. Végül aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal össze is jött, képes voltam felülemelkedni a fájdalmon, és előbb kacsatánccal, aztán szögletes mozdulatokkal, végül egész elfogadható tempóval (értsd: csak egy-két perccel lassabban mint a tervezett) sikerült újból mozgásba lendülnöm. Hogy hogyan tudtam rávenni magam, rejtély. Mindenesetre, mivel a fájdalomtól továbbra is üvölteni tudtam volna, a frissítőálomásokon egymás után vettem magamhoz a magnézium shotokat. Éééés igen, tapasztalt futók, edzők gondolom most hördültek fel. Ez nagyon nagy hiba volt, a hasmenés innen kapott el istenigazából. Azaz volt még olyan 10km, amíg átfutott rajtam, de aztán... egyik toi-toi-tól a másikig vezetett az út, tényleg rettenetes volt, erre nem is szeretnék többet visszagondolni. Inkább maradtam volna a fájdalomnál. Mondjuk nem is csökkent számottevően, szóval magnéziumot tolni a verseny ezen szakaszában ebben az állapotban nettó baromság volt. Pláne négyet.

80 és 95km között - a hasmenést leszámítva - egész élhető volt a futás, ez a szakasz kellemes emlékként él bennem - a többihez képest. Összefutottunk Gaál Zolival, rögtönözve egy spontán élménykülönítményes találkozót - a fenti fotót neki köszönhetem. 80 környékén utolértem egy lányt, sajnos a nevére nem emlékszem, de a Futórózsák csapatát erősítette. Én kivételesen épp futottam, ő pedig gyalogolt. A rajtszámából láttam hogy váltózik, megkérdeztem tőle, mennyi van még hátra. "Még három kilométer", mondta. "Húúú, na azt meg ne halljam hogy három kilométerre belesétálsz, gyerünk fuss tovább!", mondtam. Nem tudom mi ütött belém, de elég könnyen rá tudtam venni hogy ismét kocogni, aztán futni kezdjen. Szegény, biztos mindenféle cifrát gondolhatott rólam, de nekem jó volt végre kicsit elterelni a figyelmem a saját kínjaimról. Ez a három kilométer a szombati nap legszebb élményei közé nőtte ki magát - végigfutotta, egyszer sem sétált többé bele! Nem tudom miről pofáztam közben, be nem állt a szám, lényeg hogy amikor jött a váltópont, bár 170 feletti pulzussal, de széles vigyorral adta át a chipet a soron következő futónak. Ez ANNYIRA jó érzés volt! Valahol itt lettem biztos benne hogy be fogom fejezni a versenyt, de nem félúton, hanem a célban. Meg tudom csinálni! Mondjuk picit árnyalja a történetet, hogy amikor elhagytuk a váltópontot, futás helyett a következő WC felé vettem az irányt. Shit happens.

Viszont rájöttem, hogy ha az előbb működött, akkor ezután is menni fog: egyre-másra kerestem a belesétáló futókat, és igyekeztem őket motiválni, vagy legalábbis váltani pár szót. Illetve elkértem Zolitól a Rubik kockámat, és futás közben minél többször kirakni. Ez is működött. Mindegy, bármi, csak ne a fájdalomra gondoljak, és ne arra hogy hol van a legközelebbi WC.

Sajnos a 100. kilométert a vízerőműnél méltatlanul átsétáltam. De jó lett volna diadalmasan futva látni ahogy az órámon három számjegy jelenik meg - ehelyett az út szélén támolyogtam, megalázottnak, összetörtnek éreztem magam. Zoli keményen tartotta magát, pedig ez neki is élete küzdelme volt - korábban soha nem tekert még ennyit egyben, sem távban, de főleg nem időben. Nyilván szétülte a hátsóját, oda vannak a csuklói, és magában elkívánja a fészkes fenébe az egészet. Ettől meg lelkismeret-furdalásom lett. Ahogy túlléptünk a százon, megpróbáltam ismét futni. A frissítési tervet teljesen elengedtem, 100%-ban átálltunk az i:am ISO-ra, és ez nem a reklám helye. Nos, a hatás... megdöbbentő volt. Zoli próbált motiválni, hogy "Taki, ha most elindulsz, próbálj meg csak 5km-t megállás nélkül, egyben lefutni!" Megpróbáltam. 4,8-nál már úgy vártam az ötöst, mint a megváltást. Aztán... nem álltam meg. Nem volt rá okom, a combom "csak" annyira fájt mint előtte, a hasam végre nem ment, szóval miért is álltam volna meg? A tempó tökmindegy, 6-7 perc környéke, nem érdekelt. Mindegy, csak menjünk, haladjunk!

Szinte hihetetlen, de innen úgy 114-ig képes voltam egyhuzamban elfutni, mégpedig viszonylag egyenletes tempóban. Rettenetesen jó érzés volt! A gyomrom korgott, a vizeletem szabályosan sötétbarna volt, de már semmi sem érdekelt, innen már ha hason kúszok, akkor is be fogok érni. Sajnos itt elkövettem még egy hibát: betoltam egy koffeines Squeezy folyékony gélt, ami máskor úgy hat rám, mintha seggbe rúgtak volna. Nos... ami ezután történt, azt más kontextusba hoznám az említett testrészemmel, de az nem lenne szalonképes. Mindegy, még egy gyors kétbetűs kitérő, sajnos annyira csikart a hasam hogy kábé egy-másfél kilométert megint gyalogolnom kellett miatta. De utána jobb lett, a maradékot innen már végig tudtam futni.

Közben ránk esteledett - én úgy képzeltem ezt a futást, hogy bőven világosban fogunk befutni, vigyorogva, diadalmasan. Hát... mindegy, érjünk végre be. Amikor felkapcsoltam a fejlámpám, valami hihetetlen látvány fogadott: annyi szúnyog és egyéb repülő létforma jött a fényre, mintha a Csillagok Háborúját néztem volna in real life, amikor hipersebességre kapcsol Csubakka. Épp abban a hangulatomban voltam, amikor minden mindegy volt, és bár gyűlölöm a szúnyogokat, mosolyogva gyönyörködtem a látványban.

Már csak négy kilométer. Három. Kettő és fél. És egyszer csak meghallottuk a szpíker hangját - nem értettük mit mond, csak hogy emelkedett hangon szól a hangszóróból! Úristen, de jó érzés, milyen messzire viszi a víz... aztán rádöbbentünk, hogy ja, valóban szpíker volt, csak épp a foci EB közvetítése hallatszott a gát melletti házak udvarából. Basszus. Legyen már vége, ez az utolsó két kilométer soha nem akar elfogyni?

Végül jött a gát rövid földes része, innen már tényleg nincs messze a befutó, csak pár méter. Ez már a valódi szpíker volt, és e pillanatban sikerült majdnem egy akkorát esnem, mint még soha. A sár... köszi. Midegy, tovább, pár méter és megváltás!

Az utolsó csippantós embert már alig láttam, nem voltam teljesen tiszta fejben, kis híján elfutottam mellette. Egyszer csak megláttam Krisztit, szinte repült felém, valami olyasmit mondott hogy vége, innen már nem kell futni tovább. Jó jó, de hiszen a cél innen még vagy 100 méter, és hallottam hogy jönnek mögöttem! Szóval kiszakítottam magam az ölelésből, és mint egy tank, végigtörtettem a befutófotóért sorban álló csapattagok között, és valami idióta ugrással sikerült beesnem a célba. Kezemben a hőn áhított szalaggal - és ott eltört a mécses, ott tényleg végem lett. Némán zokogtam, könny nem jött a szememből, nem tudtam elhinni hogy megcsináltam, hogy képes voltam rá. Elképesztő érzés volt.

Ahogy a nyakamba akasztották az érmet, bambán támolyogtam, kerestem egy helyet ahol összerogyhatok. Egyszer csak Futakriszta toppant elém, tompán hallottam a szavait ahogy gratulált, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Ezúton is bocs, Kriszta! A következő pillanatban pedig már ott volt Zoli, akivel összeölelkeztünk, és ott tényleg majdnem összerogytam. Nem kis részben a meghatottságtól.

A kedvesemmel utána még vagy fél órát ücsörögtünk az egyik asztalnál, hallgattuk ahogy egyre-másra jönnek be a csapatok és a többi egyéni befutó. Csak ültem, próbáltam felfogni ami történik, és tolni az arcomba a zsíros kenyeret és az alkoholmentes sört. Egyik sem ment igazán. Kriszti, nagyon hálás vagyok hogy elviseltél a felkészülés hónapjaiban, hogy mindenben támogattál, velem voltál!

Nos, ez volt életem első igazi ultraversenye. A tanulságokat le kell vonni, amit el lehetett rontani, azt bizony én elrontottam. De végül mégis sikerült, és annyira nem is rossz eredménnyel: összetettben a 42. helyet sikerült megcsípni. Még így is - 15 óra 49 perccel értem be. Az órám kicsit többet mutatott, mert egyszerűen elfelejtettem leállítani. Talán érthető. :)

Ez a futás óriási hatást gyakorolt rám. Mindenek előtt nem hogy elment volna a kedvem az ultratávoktól, inkább megjött. Sokmindent sikerült megtanulnom, mondhatnám hogy "megismernem önmagam", de ez annyira közhelyes hogy inkább le sem írom. Lényeg, hogy képet kaptam róla, elég erős tudok lenni fejben, és tudok küzdeni ha kell. Alig várom a következő kihívást, amit remélhetőleg hasmenés nélkül fogok végigcsinálni. A combfájdalmat egyelőre nem tudom hová tenni, 60 kilométerig gyorsabb tempónál sem szokott jelentkezni, sőt, főleg akkor nem. Ezt majd ki kell kísérletezni, de ez most ráér.

És hogy ettől én most ultrafutó lettem-e? Nos, erre határozott válaszom van. Nem. Nem érzem magam ultrafutónak, továbbra is lelkes amatőrnek érzem magam, aki belekóstolt ebbe a csodás világba. Közelebb állnék a saját magam által megfogalmazott "ultrafutó" érzéshez, ha - akár lassabb tempóban, de - nem ilyen szánalmasan szenvedem végig a versenyt, hanem az történik amit elterveztem, ha végig a kezemben lett volna az irányítás. Sokan a 65km-es mezőnyből akiknek ez volt az első ilyen távjuk, elmondhatják magukról, ők ultrások. És ez tök jó, szívből gratulálok minden teljesítőnek. De bennem ettől a futástól még nem szakadt át az a gát. Tudom hogy ennél messze jobb vagyok, tudom hogy vissza fogok jönni még Tiszafüredre és kőkeményen odateszem magam. Hogy bár ez volt az első igazi ultratávom, de messze nem az utolsó.

Huh, ez rekord hosszúságú beszámoló lett. Nagyon köszönöm neked, hogy elolvastad! Gabi, köszönöm a felkészítést, köszönöm hogy Gizion lehetek! :)