Rohangálni szoktam erre-arra

Balaton Szupermaraton 2020

2020/03/11. - írta: airtaki

Annyi edzés, izgulás, készülődés után eljött a március ötödike. Vártam ezt a napot, de ultra-szűzként meglehetősen tartottam is tőle. Korábban a dupla Velencei-tó kör volt az egyetlen távom maraton felett, és azután sem éreztem hogy kérek belőle még három adagot.

Prológ

A versenyt megelőző hónapokban folyamatosan szoktattam magam a hosszabb távokhoz, nem egyszer befigyelt vasárnaponként egy-egy 30+km-es táv, olykor egy fokozó tempójú maraton. Aztán 10 nappal a rajt előtt a leendő UB-s csapatommal futottunk még egy kört a Velencei-tó körül, amolyan könnyed edzésként, egymással ismerkedés gyanánt. Én ezt a Hokában futottam, előtalpas stílusban. Észre sem vettem, hogy közben olyan vérhólyagot sikerült növesztenem, mint még soha az életben. A jobb lábujjamon kb. 3 centis, tökéletes formájú telt hólyag lett, a balon hasonló lehetett, de az szét is durrant és elég durván felgyűrődött a bőr. 10 nappal rajt előtt... elég lehangoló volt. A mozduljos csoportban többen azt javasolták, szúrjam ki fertőtlenített tűvel, és hagyjak átfűzve benne egy kis cérnát éjszakára, mármint a még ép hólyagban. Így is tettem, reggelre egész jó lett, de azért csak aggódtam miatta rendesen. Mondanom sem kell, hogy az utolsó 10 napra ez kinyírta az edzéseket, azaz csak görgőzni mertem, futni szinte semmit. A korábbi hevenyészett magabiztosságom szertefoszlott, ismét eluralkodott rajtam a "hát ez esélytelen" érzés. Persze nyilván nem ezen a 10 napon múlik a dolog, ezt tudtam akkor is, de azért csak rossz volt. A korábban megfogalmazott elvárás - tökmindegy milyen idővel, csak szintidőn belül befejezni - elég távoli, elérhetetlen célnak tűnt.

0. nap: a lejutás

Sági Ferivel már szerda délután behajóztuk a rakományt és a biciklit a kocsiba - Feri bringás kísérőként vett részt az eseményen. Valahogy sikerült összehozni, hogy semmi fontos nem maradt itthon, és viszonylag kevés felesleges baromságot csomagoltunk el. Gyorsan és eseménytelenül lejutottunk Siófokra, elfoglaltuk a szobánkat a hihetetlenül retró, de annál hangulatosabb Hotel Magisternben. Sietni akartam, hogy még világosban el tudjunk menni egy 5-6km-es átmozgató futásra. Valahogy nem éreztem a boogie-t a lábaimban, picit ijesztő volt, gondolom csak a versenydrukk miatt. Ha már versenydrukk: mit vacsorázzak, mennyit egyek, tudok-e rendesen aludni, reggel mikor kelljek, satöbbi, satöbbi... Szerencsére minden olajozottan ment, semmi gáz nem volt semmivel.

1. nap: Siófok - Fonyód, 48.45km

Reggel viszonylag rutinosan és gyorsan elkészültem. Feri kosarába került két kulacs, egyik víz, másik ISO, 10 Squeezy gél, néhány müzli, meg egy könnyű esőkabát. Az övtáskámba a telefonomon kívül csak 10 <i:am> sótablettát táraztam be.

A parton egyre nagyobb élet volt, egyre csak gyűltünk, tapintani lehetett az izgalmat. Örömmel hallottam hogy a szpíker az a jellegzetes hanglejtésű srác volt, aki a többi BSI versenyeket is kommentálja, nekem nagyon bejön a stílusa, hozzátartozik a versenyhangulathoz. Több ismerőssel is összefutottam rajt előtt, legtöbben a "Mozdulj érte!" Facebook csoportból voltak. Gyors szelfik, pacsik, de továbbra is "mit keresek én itt..." Elnézve a többi futót... minden másodiknak egyesületi és/vagy névreszóló mez, olyan kivillanó vádlik hogy ott helyben lefőztem egy kamillateát, és úgy általában, azt éreztem mindenki jóval tapasztaltabb és felkészültebb mint én.

Végül, végre-valahára rajt, nyugodt tempóban nekiiramodtunk. Na itt nyoma sem volt a budapesti maratonok, félmaratonok rajtlázának, nem volt jellemző hogy - főleg az egyéni indulók - elfussák az elejét! Viszonylag gyorsan, eseménytelenül jutottunk el az első frissítőpontig, Feri itt csatlakozhatott hozzám. Már rutinosak voltunk, a dupla Velence-körön begyakoroltuk a bringás kíséretet. Ami számomra viszonylag új volt, az a fél-egy óránkénti sótabletta, korábban versenyen még nem vettem be, de nem okozott különösebb gondot szerencsére. Viszont milyen jól tettem hogy folyamatosan pótoltam, görcsnek nyoma sem volt a négy nap alatt!

Elég gyorsan eljutottunk félmaratonig, aztán 24km-ig, ez volt a mai szakasz féltávja. Gyors leltár: picit gyorsabb vagyok mint terveztem, de nem gáz. Érzem a lábaim, de nem fáj sehol. A hólyagok mocorognak a lábujjaimon, de nem para, minden király, fussunk!!! Az egyetlen furcsaság az volt, hogy az órámon a megtett táv egyre inkább elütött a kitáblázott kilométerektől. Én kevesebbet mértem, és nem pár tíz méterről volt szó: 24km-en már 800 méter volt a difi, ami nem kevés. A mezőnyben szerintem egyetlen futóként Apple Watch-ot használtam (de csak az első szakaszon), és Stryddel mértem a megtett távot. Korábban még soha nem tévedett, nem hogy ennyit hanem egyáltalán semennyit. Nem értettem a helyzetet. Ami viszont amatőr módon nem tűnt fel, hogy a tempómat ehhez a fals távhoz igazítottam, így valójában nem csak kicsit, hanem jóval gyorsabban futottam mint terveztem.

A tempót viszonylag stabilan tartottam végig a futás alatt, így utólag elemezve azt látom hogy olyan 37km-től kb. kilométerenként 4-5 másodpercet lassultam csupán. 35-nél amúgy már éreztem hogy túl erős a tempó, de a szívem vitt előre, mintha nem lett volna holnap. Ha ez egy "sima" maraton lett volna, még hajrázni is lett volna kedvem, erőm. De a combom egyre jobban éreztette, hogy ez túl sok neki. 44km környékén felidéztem azokat a rutinos egyéni indulókat, akik már az elején hátramaradtak, 6:00 - 6:30-as tempót futva, mosolyogva, beszélgetve, kb. nulla erőkifejtéssel. Nekik lett volna igazuk? Elfutottam magam? Végülis mindegy, pár km van hátra, ezt már megcsinálom, majd utána ápolgatom magam.

Már az utolsó km-t futottam, amikor egyre közelebbi lépteket hallottam magam mögött. Az elején tömegrajt volt, mindenki ugyanazzal az idővel startolt, így igenis volt tétje a dolognak, melyikünk fut be előbb. Beleálltam hát a dologba, nem tudom ki volt mögöttem, de gyorsítottam. Ő is, de király. Oké, gyerünk, akkor ezt játsszuk le - összeszorítottam a fogam, és elővettem a 4:30-as tempómat. Nem volt elég, így tovább gyorsítottam, egészen 3:45-ös pace-ig. Ezt már nem bírta a koma, kb. 200 méterrel a vége előtt hallottam a léptein hogy elengedte. Kicsit én is kieresztettem, és vigyorogva rohantam be a fonyódi célba. A 48.4km-t 4 óra 20 perc alatt, 5:21-es átlagtempóval teljesítettem. Én 5:40-et terveztem, ez túl gyors volt! Most már mindegy, ez van, örültem hogy megcsináltam az első szakaszt. Megkerestük a buszt ami visszavitt bennünket a Magisternbe, és ahogy a lépcsőn felszálltam, éreztem hogy nagyon nagy baj van. Jó kis 48km volt, de hogy holnap egy centit sincs kedvem továbbmenni, az is biztos. Elfutottam, basszus, nagyon elfutottam az elejét!

Már befutó után is, aztán később a hotelben többször is alaposan nyújtottam, összesen legalább egy órát. A befutót követően nem volt egyszerű, be sem tudtam teljesen hajlítani a combom, az amszterdami rekordidős maratonom után sem volt ilyen gáz. A hotelben aztán megkerestem a masszázst, és az végül valamennyire helyretett. Vicces, de nem a BSI által nyújtott masszőröket találtam meg, hanem a szálloda saját wellness részlegébe tévedtem, de ez egyáltalán nem volt baj, sőt. Amellett hogy tripla adagot kaptam verbálisan a csíből és az energiák áramlásából, a hölgy nagyon alaposan megdolgozta az izmaim, állítom másnap emiatt voltam egyáltalán képes rajthoz állni.

2. nap: Fonyód - Szigliget, 53.2km

Reggel miközben kicsekkoltunk, összefutottam Kocsis Árpival. Lekezeltünk, és így ismeretlenül is megkérdezte, jól vagyok-e. Valami olyasmit sikerült kinyögnöm magamból, hogy 48km futás után nem, nem vagyok jól. Mosolygott, de a mosolya mögött a szeméből azt olvastam ki: "hát kis barátom, neked sem fogom a nyakadba akasztani idén azt az érmet." És a szomorú az volt, hogy tudtam, igaza van. Talán egy félmaratont ki tudnék préselni magamból, de hogy még háromszor 50-et... no way.

Ismét buszra szálltunk, irány Fonyód. Annyira nagyjából helyrejöttem, hogy képes voltam viszonylag vállalhatóan fel- és leszállni, kapaszkodás nélkül. Egyik "menő arc" megjegyzést tett egy hasonló állapotban lévő srácra: "hát ha már az első nap után ilyen állapotban van, mi az anyját keres itt egyáltalán?" Köszi...

A rajtprocedúra most más volt. Beálltam a négyes szektorba ahova a rajtszámom alapján kellett, és vártam hogy 1-2 perc gappel nekilódulunk, mint általában a versenyeken. Hát... nem. Kettesével, egyenként indítottak bennünket, majdnem negyed óra volt mire sorrakerültem. Mögöttem jóformán alig voltak már, szegény Ferire az első frissítőponton már a frász jött. Amikor találkoztunk mondta hogy már hívni akart, van-e valami baj. Apropó, első frissítőpont... mire odáig eljutottam, már rettenetesen fájtak a combjaim. Fáradtnak, elcsigázottnak éreztem magam, egyre inkább tudatosult bennem, hogy sok ez nekem. Nem állok rá készen. Kevés vagyok a BSzM-hez, fel fogom adni. És ezeket nem 40km-nél éreztem, hanem 6-7 környékén. Nagyon gáz volt, szégyelltem magam, oda nem illő kis porszem voltam, aki belekontárkodik a felnőttek játékába. Fel fogom adni...

Azért próbáltam minél jobban elodázni a megadás pillanatát. Teltek a kilométerek, előbb 10, majd 15. Meglepődve vettem észre, hogy az egyre erősödő fájdalom megállt egy szinten, és onnan nem fokozódott tovább. Nagyjából stabilan tartottam a 6 perces kilométereket, néha volt egy-egy 5:50-es, olykor meg lassabb, de alapvetően egyenletesre sikeredett. A 28. km környékén még egy 5:31-es is befigyelt. Sok futós könyvben, pl. a Futni születtünkben vagy Scott Jurek Futni, enni, élni könyvében szó van róla, hogy nem kell foglalkozni a fájdalommal, be kell engedni és kész. Hagyni hogy átjárjon, széttépjen, és túllépni rajta. Én ezeket a mondásokat nettó baromságnak, túlmisztifikált hülyeségnek tartottam. Eddig. Most ugyanis az történt, hogy bár cefetül fájtak a combjaim, a fájdalom nem akadályozott az előrehaladásban. A sótablettának, a nyújtásnak köszönhetően nem görcsöltem sehol (max fejben), úgyhogy egyre inkább azt éreztem, azon múlik a feladás vagy siker kérdése, mennyire vagyok képes elviselni a fájdalmat. Abban pedig elvileg elég jó vagyok... úgyhogy gyerünk előre, a fele már megvan, innen már ha kúszva is de be kell érni!

Ez volt a holtpont, de nem csak ezt a szakaszt illetően, hanem a négy nap alatt is. 30km környékén már egész jól összebarátkoztam a fájdalommal, nem akadályozott, ha eltereltem róla a figyelmem tulajdonképpen semmi bajom sem volt. Gyerünk, a mezőny elején Bódis Tomi biztos nem sír így mint egy kislány! Toljad neki Taki, hányan szurkolnak, drukkolnak neked, most mutasd meg mit tudsz, alig két és fél órát kell még szenvedned! Ilyen marhaságokkal szórakoztattam magam (és mellettem szegény Ferit), és közben csak úgy mentek a kilométerek, egyik a másik után. Az igazi fordulópont Balatongyörök, a maratoni táv környékén volt. Amikor megláttam a táblát hogy 42.195km, mintha valami földöntúli erő szállt volna meg, még most sem értem mi ütött belém. Elkezdtem egyre gyorsabban futni, hirtelen azt éreztem hogy jólesik ahogy a tempó hatására szétáramlik a vér az ereimben, ahogy a semmiből erőre kapok. Jött egy 5:26-os kilométer. Majd egy 5:21-es, aztán 5:12-es.Az 52. kilométert 4:39-cel raktam meg, rengeteget előztem, óriási erőt adott hogy sokan vánszorogni alig bírtak a végén, én azonban szárnyaltam.

Felcsendültek bennem a szpíker szavai a start előtt: "az utolsó kilométerért meg... hát az elnézéseteket kérjük." Itt, 52-nél mikor már csak alig 1km volt hátra, szembesültem vele mire is gondolt a költő. Szerencsére a várig nem, de a domboldalra fel kellett másznunk. Baromi meredek és rossz minőségű kaptató volt. Az előző kilométerek őrült száguldozása után nem volt őszinte a mosolyom egy cseppet sem, de megcsináltam, és még felfelé is végig előztem. Tiszta eufória volt az egész, ennyire még soha életemben nem járt át az a bizonyos "flow" érzés. Fantasztikus befutó volt, és bár tudtam hogy ha tegnap nem, most aztán tényleg szétfutottam magam, egyszerűen nem érdekelt. Valami megváltozott, átfordult bennem, talán egy picit itt értettem meg miről is szól egy ultraverseny, mennyi minden van még azon a ponton túl hogy "nem bírom tovább". Szemben az előző napi kétségbeeséssel, most egyszerűen tudtam, hogy a harmadik napot csuklóból ki fogom rázni.

Megkerestük a buszt, ami aztán elvitt bennünket Tapolcára, a második szállásunkra. Ez már egyáltalán nem retró, épp ellenkezőleg, egy nagyon is modern szálloda volt. Ahogy leimádkoztam magam a buszról, egyedül csak az érdekelt, hogyan tudok eljutni a masszázsra, lehetőleg minél előbb. Jó alaposan megdolgozott a hölgy, ezúton is hálám rebegem (akkor inkább csak nyögni tudtam). Előtte-utána nyújtás, jó sokat, kezdtem rájönni mennyire kulcsfontosságú.

A vacsora alatt szembesültem még egy problémával. Rengeteg kalóriát égettem a szakasz alatt, és akármennyire igyekeztem, egy szimpla vacsi alkalmával képtelenség volt visszapótolni. Túlterhelni sem akartam a gyomrom, és hiába volt nálam tartalék ropi, müzli, miegyéb, este 10 környékén bizony korgó gyomorral húztam a fejemre a takarót. Az éjszaka elég nehéz volt, az izmaim rettenetesen égtek, szenvedtem, forgolódtam, jó ha 3-4 órát sikerült aludnom. Sebaj, másnap jön a "rövid" szakasz!

3. nap: Badacsony - Balatonfüred, 43.6km

Korábban nem gondoltam volna, hogy egy 43km-es futást valaha is rövidnek titulálok. A négy napos versenyből azonban mégis ez volt a legrövidebb, és én nagyon vártam már ezt a részt. A legszebb szakasza a Balatonnak, egyszerűen imádom. Sokan tartottak tőle, mert itt voltak a leghosszabb emelkedők, én azonban ezeket is vártam.

Reggel a start előtt kifejezetten jól éreztem magam, az előző napok fájdalmai megmaradtak, de egyértelműen a kezemben volt az irányítás, elnyomtam a fájdalmat. Ezt leszámítva minden tökéletes volt egy jó versenyhez. A víz- és vérhólyagjaim csöndben voltak, egyáltalán nem fájtak, nem gyarapodtak, nem szakadtak tovább. Alig vártam hogy végre nekivághassak a távnak. A célom az volt, hogy 4 órán belüli maratont fussak, mekkora királyság lenne ezt úgy megrakni hogy előtte már benne van 100km a lábaimban!

Rajt után 5:30 körüli tempóra álltam be, igyekeztem 5:40-en belül maradni, hiszen az kell a négy órás maratonhoz. Így lesz egy kis tartalékom is, gondoltam. A tegnapi flow ha lehet még fokozódott is, Balatonrendes után a 11. kilométer 5:03-mal sikeredett, hoppá-hoppá, ki ne száguldjunk már a világból. Negatív splitekkel szeretek futni, számomra az az ideális ha lassan kezdek és a második felén gyújtom be a rakétákat szép fokozatosan. Most nem ez történt, a fokozó megmaradt, a lendület azonban a 24. km-nél, Zánka után megtört. A tempóm itt visszaesett 5:10-5:20 környékére, nem is nagyon lett gyorsabb. A kedvem nem romlott el, viszonylag könnyedén futottam továbbra is. A változás oka egyértelmű volt: azért hogy kíméljem a sajgó combom, akaratlanul is lábujjhegyes stílusban kezdtem neki a szakasznak, ami több előnnyel is járt: gyorsabban futok, kisebb erőhatás éri a lábaim, az ízületeim, ugyanakkor jóval nagyobb terhet ró az achilles-ínamra és a vádlimra. Nagyjából 24km-ig bírtam, itt azt éreztem hogy elég volt, kezdtem túlterhelni a vádlim. A hatás azonnali volt, belassultam kicsit. Nem gáz, belefér, itt már tudtam hogy a kitűzött cél meglesz. Hála a gondosan megtervezett frissítésnek, "elfogyásos" holtpont nem igen volt, az 5:25-ös átlagtempót azért tudtam tartani.

Ahogy elhagytuk a Tihanyi-félszigetet, azért éreztem hogy frissítés ide vagy oda, közel 145km-rel a lábaimban nem vagyok üde és friss. Itt egy srác megelőzött, hátulról esküszöm úgy nézett ki mint Scott Jurek. Összeszorítottam a fogam, visszazárkóztam rá, később aztán vissza is vettem a pozíciót. Ahogy elértük a Balatonfüred táblát és rátértünk a szervizútra, egy lobogó hajú szőke lány is elment mellettem. Próbáltam őt is megfogni, de a tempója már túl sok volt, akárhogy igyekeztem, távolodott. Aztán... ahogy elértük a szállodasort, megint éreztem azt a kattanást, ahogy az állat előjön belőlem. Kibújtam a snassz narancssárga felsőmből, alatta a mágikus lila pólóm volt. És az állat odacsapott. 43km-nél elindult a sprint, igaz, most "csak" 4:25-ig fokoztam. De ez is elég volt hozzá hogy visszaszerezzem a helyet a szöszitől, konkrétan úgy száguldottam el mellette mintha állt volna. Lehet nagyképűen hangzik, de szinte sajnáltam hogy ilyen rövid volt a célegyenes, korábban be kellett volna gyújtani a rakétákat, sokkal tovább bírtam volna. Az időm 3 óra 55 perc lett, ami sokkal jobb mint vártam, hiszen ez nem maratoni táv hanem 43.6km volt. Átlagban 5:24-es lett a tempó, wow!

Célbaérés után gondoltam megkeresem Földi Zsuzsit meg a többi Mozduljkát, sokan ma futottak életükben először maratont, jó lett volna pacsizni velük. Feri közben inkább elkerekezett az Almádiban lévő hotelig, én pedig elkacsáztam a Silverine-ig, ahol kaptam egy jó kis masszázst, és szereztem pár új ismerőst. Visszamentem a Tagoréra, de nem leltem meg a barátaim, így irány a busz, gyerünk Almádiba, ahol a cuccunk már várt bennünket.

Előző este is, és most is két-két üveg sört gurítottam le, részben a szénhidrát visszapótlás, részben a fájdalomcsillapítás okán (amúgy nem nagyon sörözök, de ez most jó volt). És bár eléggé sikerült lezsibbadnom tőle, megint szörnyű éjszakám volt, azt hiszem kicsit be is lázasodtam. A szervezetem finoman azért kezdett tiltakozni a túlzott igénybevétel miatt.

4. nap: Balatonfüred - Siófok, 51.2km

Ez a reggel más volt mint a többi, sokkal korábban keltünk korábban reggeliztünk, korábban volt a rajt is. Emiatt a szokásos reggeli fürdőszobai rutin is jóval rövidebb lett, ami nagyon nem esett jól. Reggel 8-kor, kb. 4 fokban és meglehetősen erős szélben ott fagyoskodtunk a Tagorén, és vártuk hogy végre elindulhassunk. Mázli, itt végül összefutottam Zsuzsival (hellósziahogyvagy, de jó hogy neked is kellett pisilni), aztán bekúsztam valahova az 1-es és 2-es szektor közé, hogy minél előbb elindulhassak.

Azt hiszem, a négyből ez volt a kedvenc szakaszom. Elképesztően egyenletes tempóval sikerült megfutni az elejét, pontosabban az első 35km-t. Feri mellett csatlakozott hozzánk Tomi kollégám és a felesége, Dorka is, végig szurkoltak, motiváltak, óriási volt így futni. Az idő is csodaszép volt, tulajdonképpen azt mondanám, örömfutás volt végig. A tempó először Akarattyánál tört meg, itt egy brutális emelkedővel néztünk szembe, innen jött a második váltópont. Hát az az éljenzés, drukkolás, ricsaj... libabőrös lettem tőle. Szerencsére a holtpont átmeneti volt; éreztem ugyan hogy az emelkedő kicsit megcsapott, de az átlag 5:35-ös tempóm épp csak egy nagyon picit lassult be utána, kb. 5:40-re. Balatonvilágoson aztán jött a lejtő, ott kicsit magamra találtam, gyorsan csapattam is a lejtőn egy 3:56-ot. Ez nagyon kellett. Egy páros (igaz, nem egyéni kerülők voltak) nagyon szorongatott, aztán el is mentek, jó volt a már ismerős demoralizáló tempóban elszáguldani mellettük és visszaszerezni a pozíciót. Aztán már nem előztek vissza.

89531290_10213998905881431_2520141557793816576_o.jpg

47km-ig maradt az 5:30 körüli tempó. Közben utolértem egy srácot (János, csak ennyi volt a mezére írva), de megelőzni már nem volt energiám. Egyéniben tolta, nem tudom mennyire voltunk egymással versenyben, de éreztem rajta hogy nem szívesen hagyna elmenni. Pedig a végére még tartogattam magamban valamit, csak nem voltam biztos benne hogy mennyi is az annyi. Végül 47 környékén szólt rám az állat, hogy most már engedjem ki. Oké, akkor 4.5km van hátra, hadd szóljon. Ez a 4.5km az egész BSzM legemlékezetesebb szakasza lett számomra. Több mint 190km-rel a lábaimban olyat sikerült hajráznom, hogy még a rekord 3:24-es maratonom befutóján sem sikerült gyorsabban mennem. Esküszöm nem értem, mintha flow-mérgezést kaptam volna. 5:02, 4:48, 4:43, végül 4:28 lett az utolsó négy kilométer. A parton futni nagyjából olyan érzés volt, mintha a mennyországban jártam volna. A fájdalmat a lábaimban nyomokban sem éreztem, nem volt semmi, csak a Balaton, az öröm, és én. EZ volt az igazi eufória, megkoronázása ennek a fantasztikus négy napnak.

Mire észbekaptam, már hallottam a szpíker hangját, bal kanyar, és ott a vége. Látni nem sokat láttam, férfiasan megvallom elsírtam magam. Az éremosztásnál ott volt Kocsis Árpi, kezet fogtunk, és csak annyit kérdeztem, "emlékszel rám, második reggel megkérdezted hogy vagyok..." És emlékezett!!! Komolyan mondom... nem voltak szavaim, csak hápogtam a meghatottságtól.

img_2384.jpg

Nos, ez volt az én Balaton Szupermaratonom - az első, de biztosan nem az utolsó. A négy nap összideje 18 óra 10 perc lett, a megtett távolság 196km, átlagtempó pedig 5:34 perc/km. Összetettben 296 versenyzőből 49. lettem, korcsoportban pedig 110-ből a 25. Teljesen elégedett vagyok vele, nyilván sokmindent lehetet volna jobban, okosabban csinálni, de első ultraversenyhez képest ez sokkal-sokkal jobb mint amit legmerészebb álmaimban mertem remélni. Kiértékelni most nem fogom a versenyt, az szerintem egy külön posztot ér. Ha pontozni szeretném - naná hogy szeretném! - akkor egyértelműen egy jó erős 8-ast kapna a maximális 10-ből.

Ezúton szeretném megköszönni minden kedves ismerősöm támogatását, a rengeteg bíztatást, drukkolást. Óriási erőt adtatok nekem! És külön köszönöm Ferinek hogy végigkísért, etetett-itatott, elviselte a hülyeségeim, alkalmazkodott hozzám minden körülmények között!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://airtaki.blog.hu/api/trackback/id/tr2415514776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása