Wizz Air félmaraton - iramfutóként

Tavaly régi álmom teljesült, amikor iramfutó lehettem a SPAR Budapest Maratonon. Szerencsére idén is összejött, most a Wizz Air félmaratonon segíthettem a futókat, akik 2:15-ös célidővel terveztek beérni.

Ez a 2:15 egy picit furcsa volt nekem, átlag 6:34-es tempót jelent, ráadásul folyamatosan lassulva. De csak ez az egy poszt volt szabad, úgyhogy örömmel mondtam rá igent.

Reggel úgy tűnt, ideális futóidőnk lesz: felhős ég, 13 fok, előző nap és éjjel még esett is. Tök jó, ez kedvez az elsőbálozóknak. Valamivel 6:30 után értem a Decathlon sátrához, itt találkoztunk a többiekkel, illetve Barát "Gizibé" Gabival, tőle kaptuk meg a rajtcsomagunkat, illetve az iramfutó zászlókat. Az idő gyorsan telt, jött a bemelegítés, aztán szép lassan elkezdtünk beszivárogni a rajtzónáinkba. Azaz csak szivárogtunk volna, alig 15 perccel rajt előtt nyitották meg azokat, ez kicsit furcsa volt.

Iramfutó társam ezúttal Borbás Adri lett, tapasztalt hosszútávfutó, és messze nem ez volt az első iramfutása. Beálltunk az 5-ös zóna első harmadába, és vártuk a rajtot. Valamiért imádom ezt a versenyt, a hazai félmaratonok között ez és a budaörsi a két kedvencem. Sajna idén - érthető okokból - közel sem voltunk annyian mint szoktunk, így elég gyorsan elrajtoltattak bennünket is.

Adrival arra számítottunk, hogy a tömeg miatt lassú lesz a rajt utáni szakasz, nem lehet majd haladni. De már a Pázmány Péter sétány végénél, ahol ráfordultunk a rakpartra, látszott hogy idén nem kell ettől félni, picit még gyorsabbra is sikerült az első kilométer mint kellett volna.

A verseny eleje teljesen eseménytelen volt. Előttünk nem volt túl nagy tömeg, mögöttünk azonban elég sokan futottak, hasonlóan ahogy tavaly a SPAR maratonon a négy órára pályázva. Az első két frissítőállomást könnyedén megcsinálta a mezőny. Adrival igyekeztünk bíztatni mindenkit, ne álljanak meg az asztaloknál, és nyugodtan menjenek tovább a következőhöz, nem kell az elsőről elvenni a vizet, ISO-t. Ez így jól is jött, a későbbi frissítéseknél már rutinosak voltak az elsőbálozóink is, nem nagyon volt belőle probléma. Ez volt az egyik dolog amitől kicsit tartottam rajt előtt, de szerencsére alaptalan volt az aggodalmam.

Ahogy haladtunk előre, Adrival szépen tudatosan egyre lassultunk vissza. Mivel picit gyorsabban kezdtük az elejét, bőven volt hova lassulni, ugyanakkor igyekeztünk tartani azt a nagyjából 50-60 másodperc előnyt, amit az iramtáblázathoz képest összehoztunk. Jól fog ez még jönni az Árpád-hidra felfutáskor, ott sokan szakadnának le ha erőltetnénk a 6:30-at. Az elképzelés jó volt, a megvalósítás szintén: ahogy elhagytuk a szigeten a parkoló behajtót, és kezdett jönni a szint, 7:00 alá lassultunk le. A srácokat mögöttünk arra bíztattuk, nyugodtan engedjék el felfelé a tempót, van tartalék, ne fussák szét magukat. Végül nagyon kevesen mentek el mellettünk, ők is főleg váltósok voltak. A hídon, de főleg a lehajtón aztán valamennyi visszajött az időből, de amúgy is bőven volt tartalék.

Már a szigeten is volt pár belesétáló, őket igyekeztem újból futásba hozni. Alig voltunk féltáv után, itt még nem volt komoly dráma, inkább fejben engedtek ki. könnyű dolgom volt, elég volt pár szó, egy bíztató mosoly és "gyerünk", és már jöttek is tovább.

Ahogy visszaértünk a rakpartra, szembesültünk vele hogy alaposan megváltozott az idő. Kifejezetten meleg lett, a sziget árnyékos sétánya eltűnt, helyette csaknem szemből kaptuk a napot. Ez jópár futótársunknak keserítette meg az életét, egyre többen sétáltak bele. Adrival igyekeztünk tartani a lelket mindenkiben. Továbbra sem volt túl nehéz dolgunk, némi noszogatásra szinte mindenki jött velünk tovább. Valahol 18km környékén volt egy srác, neki a vádlija görcsölt, érthető okokból őt nem erőltettük. Remélem az alapos nyújtás után végül be tudta fejezni a versenyt. Emlékszem az első félmaratonomra, nekem 13km-nél jött egy váratlan vádligörcs, ott kellett elbúcsúznom az áhított célidőmtől. Nagyon rossz érzés volt, de végül sikerült befejezni a versenyt. Egy másik párost csaknem 20km-nél értünk utól, ők még nagyon az elején húztak el tőlünk. Próbáltuk őket mozgásba hozni, de egyikük sajnos teljesen elkészült, és itt már nem fejben feladásról volt szó, felelőtlenség lett volna részünkről ha erőltetjük a futást. Nagyon közel volt már a cél, onnan már sétálva is beértek. Sajnáltam hogy ennyire közel a végéhez jött a dráma, ez nagyon meg tud keseríteni egy amúgy jól összerakott versenyt. De mindig benne van, meg kell tanulnunk kezelni.

Ahogy elhagytuk a 20. kilométert, Adrival elkezdtük bátorítani a velünk futókat, hogy bátran hagyjanak le bennünket, aki tud, innen eresszen meg egy hajrát. Fantasztikus érzés volt, sokan hallgattak ránk és nekiiramodtak a végének. Volt egy srác, ő is 20 körül sétált bele, őt aztán nem hagytam békén. "Olyan nincs hogy innen elengeded, ha kell bevonszollak de fuss tovább!" Valami ilyesmit mondhattam neki, lényeg hogy hatott, és bár nehezen ment neki, de további sétálás nélkül lenyomta azt a maradék egy kilométert. Tök jó érzés volt.

Jött a célegyenes, az utolsó 100 méter. Akik még mögöttünk voltak, azokat próbáltuk arra bíztatni, előttünk érjenek be. A legjobb az volt, hogy hallgattak ránk, sokan megnyomták még a végét. Remélem sok mosolygós célfotó készült!

Befutó után egyre-másra jöttek hozzánk a futók, megköszönték a segítséget, hogy behoztuk őket. Ezúton is szeretném üzenni mindegyik félmaratonistának, de különösen az első teljesítőknek: srácok, ez a TI ÉRDEMETEK. Nem mi futottunk helyettetek, ezt ti raktátok össze, a dicsőség a tiétek. A tiéd, aki 17km-nél erőre kaptál és abbahagytad a hisztit, összeszorítottad a fogad és megmutattad hogy mennyi erő van még benned. És a tiéd, aki végig velünk futottál, és még beszélgetni is volt időd. Na meg a tiéd, akivel egy hónap múlva remélhetőleg a SPAR maratonon is együtt fogok futni. Megannyi történet, annyira jó volt ezeket megélni, átélni, együtt futni veletek!

Remélem egy hónap múlva sokatokkal találkozom a maratonon is!