Tegnap megvalósult egy nagy álmom, amelyről egy nappal korábban még azt gondoltam, nagyon messze vagyok tőle. A Watopia Run Festival virtuális versenysorozat keretein belül nekimentem az 1:30 alatti félmaratoni időnek, lesz ami lesz alapon. Valahol mélyen belül éreztem hogy van rá esély, mégis tele voltam kétségekkel. Korábban több 1:32-es és 1:34-es időm is volt, előbbieknél azt éreztem, egyfajta falba ütköztem, nagyon nehéz lesz ezt lejjebb tornázni. Nem is olyan régen, január 12-én a Zúzmarán környékezett utoljára ez az érzés. Persze az a verseny tele volt kanyarokkal, és az útminőség sem volt ideális (a tömegről nem is beszélve), míg a tegnapi kísérlet futópadon történt, szóval nem feltétlenül igazságos őket egy lapon említeni. Tegnap alapvetően egy 1:30:XX idővel kiegyeztem volna, de mozduljos barátaimmal addig-addig motiváltuk egymást, hogy végül csak belevágtam az 1:30 alattinak, mit veszíthetek...

A tavalyi Wizz Air félmaraton óta a komolyabb versenyeket meg szoktam tervezni előre. Szerencsére most már jellemző rám hogy lassan, nyugodtan kezdek (bár pont a BSzM-en sikerült elfutnom az elejét, ugyebár), és negatív splitekkel egyre jobban begyorsulok, a végén pedig lehetőség szerint hajrázok. A tegnapi versenyt is így építettem fel: fogtam egy Excelt, és addig számolgattam, amíg ki nem jött egy vállalhatónak tűnő stratégia. Ha ezt tartom, éppen meglehet az 1:30 alatti idő. Már "csak" le kell futni. Hogy biztosan ne hibázzak, a tempóváltásokat kiírtam egy kis post-it-re, és felragasztottam a padra, mankó gyanánt.

Nagyon régen nem versenyeztem Zwiftben, az utolsó alkalom csaknem két éve volt, az is biciklivel. Mielőtt becsatlakoztam volna az eventbe, a 400 méteres virtuális pályán lenyomtam pár bemelegítő kört, valami 2,4km lett belőle. Azzal a tempóval hagytam abba amivel a versenyt majd kezdenem kellett, 4:32-es pace-szel. Huhh, ez kemény lesz!

Nem voltunk túl sokan a rajtnál, ezek a félmaratoni versenyek minden három órában megrendezésre kerülnek a héten, hogy mindenki ki tudja választani a szabadideje függvényében hogy mikor alkalmas neki. Ha jól rémlik 47-en vágtunk neki a Sand and Sequoias útvonalnak, ez szinte pont lefedi a félmaratont. Kedvenc terepem, odafelé a sivatagon át vezet az út, visszafelé pedig a Titans Grove-on keresztül, ami szerintem kétség kívül a leggyönyörűbb pályája a Zwiftnek. Az egyetlen furcsaság az volt, mintha rajtunk kívül senki más nem lett volna online, csak egymást láttuk a többi résztvevővel. Ez amúgy tök jó volt így, sokkal jobb mintha ezrek lettek volna körülöttünk.

A már említett 4:32-es tempóval indultam el, nekem ez kezdésnek kicsit erős, de tartható volt. Egyből a harmadik helyen tettem meg az első párszáz métert, hihetetlen érzés volt. Én? Harmadik helyen? Versenyen? Ne már, nem hiszem el... Sajna az öröm nem tartott sokáig, fél-egy kilométer között páran elmentek mellettem, így előbb a hatodik, majd később még egy helyet veszítve a hetedik helyre estem vissza. Ellenálltam a kísértésnek hogy utánuk menjek, maradtam a tervezett tempónál, a második kilométeren amúgy is már 4:24-gyel, a harmadiktól a tizedikig meg 4:17-tel kellett mennem, szóval hadd menjenek, tulajdonképpen a hetedik hely sem rossz, és különben is: nem helyezésért megyek hanem az óra ellen. Úgyhogy nem álltam bele semmilyen meccsbe, hallgattam a jó kis metal playlistemet, és igyekeztem minél kevésbé erőlködni. Őszintén szólva a 6-7. kilométerig eléggé nehéz volt a menet, és bár az nem merült fel bennem hogy visszavegyek a tempóból, azon viszont elgondolkodtam, hogy lehet nem fogok tudni tovább gyorsulni.

Közben bejött még egy aggasztó dolog. Zwifthez én Stryd foot podot használok, ami eléggé pontos, nem igazán van okom panaszra. Most azonban - talán először mióta Zwifthez használom - picivel kevesebbet mért mint a futópadon beállított sebesség. Nagyjából 0,1km/h volt a különbség, ami ha jól számolok, kilométerenként 2-3 másodperc mínuszt jelent. Ez 21,1km-re vetítve 40-60 másodperc is lehet, ami már elég sok. Na most akkor vagy elengedem az elején az egészet, újrakalibrálom rendesen a Strydet és egy későbbi időpontban újból nekivágok, vagy nagy levegőt veszek, és a padon pluszban hozzáadom ezt a 0,1km/órát a tempómhoz, magyarul ennyivel gyorsabban fogok futni. Ez utóbbit választottam, szeretek küzdeni. :) (A végén ki is jött a difi, de erről később.)

Valamivel 7 kilométer előtt pólót cseréltem, ami addig rajtam volt konkrétan úgy nézett ki mintha a vízből húzták volna ki. Közben bekaptam a második sótablettám is (az elsőt már rögtön indulás után rágtam szét). A 8 dolláros fülesem közben valószínűleg beázott, metal helyett hirtelen fehérzajt kezdett tolni a fülembe. Rajtam ugyan ki nem fog, ledobtam, és az órámról átállítottam a zenét a telefonomra, max hangerőre. Nem pont ugyanaz az élmény, de legalább a ritmus megvolt, és kicsit elterelte a gondolataimat arról hogy a kínjaimmal foglalkozzak. Bár... annyira nem is voltak kínjaim, 8km körül valahogy kezdtem magamra találni. Ehhez az is jócskán hozzátett, hogy nem sokkal később utolértem egy versenyzőt, majd mégegyet. Húúú, ötödik hely, milyen király! Ez utóbbi srác egy chilei versenyző volt, és mint kiderült, nagyon nem akarta átadni nekem azt az ötödik helyet. Elmentem mellette, de azonnal visszaelőzött. Nekem 10-nél kellett volna 4:10-re váltanom, de itt már beleálltam egy kis meccselésbe, és a nyolcadik km végétől a sráccal mérkőzve szép lassan felgyorsultam 4:07-re. Ez gyorsabb volt mint a terv, de úgy éreztem belefér. Sőt. Egyre királyabbul kezdtem érezni magam, valahogy elkapott a flow - basszus, 4:07-nél elkapott a flow, leírni is alig merem! - és a verseny fele még hátravolt! Mindenesetre chilei barátom itt kicsit elmaradt, gondoltam ennyi volt, innen ha tartom a 4:07-et (ami a pad szerint inkább 4:05 volt), akkor simán beérek már 1:30 alá, a végén még hajrázni sem kell.

A terv jó volt, és működött is egészen a 15. kilométerig. Valahol ekkor elhagytam még egy srácot, az út szélén állt - vagy technikai problémája volt, vagy túlfutotta magát, nem tudom. Lényeg, hogy újra a negyedik helyen voltam, vigyorogtam mint a tejbetök. Örömöm megint nem tartott sokáig, egyszercsak megjelent mögöttem a chilei. Na ne már, innen már nem hagyom magam, hacsak nem vagy Terminator öcsém, ezt a helyet nem adom oda! Elég komoly tempókülönbséggel húzott el mellettem, úgyhogy én is feltornáztam magam 4 perces kilométerekre. Szerencsére hamar kiderült, csak egy támadási kísérlet volt részéről, de ahogy tartottam a tempót érződött hogy sok ez neki. Néhány száz méter után lassan aztán lemaradt. Én tartottam a négy perces kiliket 18-ig, innen aztán jöhetett a hajrá. Ahogy csináltam futás közben a screenshotokat, valahogy sikerült eltüntetnem a leaderboardot, és nem láttam ki és mennyivel van mögöttem, úgyhogy inkább nyomattam egy hajrát mintsem a végén lenyomjanak. A 20. km 3:57 lett, a 21. pedig 3:51, aztán nagyon gyorsan vége lett az egésznek. Azt hittem a negyedik helyre értem be, de a célban döbbentem rá hogy valaki valószínűleg feladta előttem és menet közben kiszállt, így végül a harmadik lettem. Harmadik! Életem első virtuális futóversenye igazán fényesen sikerült!

Az időm nagyon durván jobb lett mint vártam, és ezt azt hiszem a chilei srácnak köszönhetem. Ha nem kezdünk meccselni, eszembe se lett volna eltérni a tervtől, és kényelmesen (???) behozom épp 1:30 alá a versenyt. Így azonban... leírni is alig merem, 1:27:55 lett az új félmaratoni időm! És ez most több mint durva, ez nekem óriási mérföldkő. Ezt az időt én év vége felé terveztem megfutni, hogy jövő márciusban már biztosan menjen, ne legyen kétesélyes. Ehhez képest már most összejött. Oké, ez futópad volt, ahol én könnyebben futok mind odakünn, de akkor is... Most visszaolvasgattam a blogon pár korábbi futásom történetét, hogy mennyire nehezemre esett padon is a 4:15-ös pace, ehhez képest most a 4:00-t meg könnyedén tartottam. Hihetetlen, nagyon sokat fejlődtem.

A futópad végül kb. 280 méterrel mutatott többet, és hajlamos vagyok neki hinni, mintsem a Strydnek. Vagyis amit az elején említettem egy percet, az még simán benne volt ebben a futásban, de erre már végképp nem merek gondolni, túl szép lenne. Sokkal fontosabb, hogy végig azt éreztem, nem határon futok, van még bennem tartalék. Egyáltalán nem futottam szét magam.

Mindezek tükrében... hű. Nagyon elégedett vagyok ezzel a teljesítménnyel. Rengeteget dolgoztam, dolgozok érte, és ilyekor látom igazán a hatását. Most, fél nappal később izomláznak nyoma sincs, az ízületeim mosolyognak, tulajdonképpen "futottam egy jót" érzés környékez. Mintha... nem is én lettem volna, mintha arra a szűk másfél órára kölcsönkaptam volna valaki más testét.

Pontozzunk. Azt gondolom, ilyen futás, ilyen eufória, ennyire összeszedett és koncentrált teljesítmény korában nyomokban sem volt bennem. Először, mióta ezt a blogot írom, most érzem hogy ez bizony egy tíz pontos futás volt, bizony, erre nem tudok mást mondani: 10/10!