Nyúl voltam százon

Szóval az úgy indult, hogy múlt szombatra a Mozdulj érte Facebook csoport leszervezett egy Velencei-tó kerülést. Örömmel csatlakoztam a felhíváshoz, nagyon kedves emlékeim kötődnek a tavalyi eseményhez. Aztán az időjárás máshogy alakította a terveket, szombatra erős fagyokat és néhol komolyabb havazást jósoltak, így most a tókerülés elmaradt.

Benne volt a lábamban a boogie, szívesen futottam volna 20-30km körüli távot, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Földi Zsuzsi épp ezen a napon készült - edzés gyanánt - lefutni egy százast. Mármint kilométert. Ízlelgessétek, olyan finoman hangzik: száz kilométert futni, edzésnek. :) Nyamm...

Barát Gabi, közös edzőnk írt pár napja, hogy akinek volna kedve, csatlakozzon Zsuzsihoz nyúlnak, vagy szimplán csak társaságnak. Mivel Velence elmaradt, örömmel tettem eleget a felhívásnak. Úgy terveztem, hogy ebéd után szép kényelmesen összekészítem a cuccom, aztán úgy délután kettő felé becsatlakozom, és 20-25km-t együtt futunk. Zsuzsi reggel 7-kor indult, így nagyjából 60-65km környékén társulnék.

Valahogy akaratlanul is olyan szépen sikerült elosztani a távokat, hogy pont váltottam Neubrandt Józsiékat, ők akkor fejezték be a kíséretet mire én odaértem. Zsuzsit párja, Gábor egyébként szinte egész nap támogatta, frissítette, biciklivel kísérte - és ezzel szépen összekerekezett ő is 80-90km-t. Le a kalappal!

Szóval... kicsit előbb mint 60-nál értem oda, Zsuzsi épp akkor kezdte az 58. km-t. Megmondom őszintén sokkal rosszabbra számítottam: nyűgös, finoman hisztis futóra, beállt combokra, kockás mozgásra készültem. Ehelyett széles mosoly és olyan könnyed futómozgás fogadott, mintha Zsuzsi épp csak túllendült volna a bemelegítő ötösön. Döbbenet, tényleg nagyon összeszedett volt. Közben a nap is kisütött (kábé egy-másfél órára), és a köd is felszállt, tök jó volt így futni. Az útvonal nagyon egyszerű volt: 42 kör a "B körön", és mivel egy kör kicsit kevesebb mint 2,4km, ez így pont kiadja a 100-at. Monotónia tűrők előnyben! :) Beálltunk egy könnyű, 6:25 - 6:35 közötti tempóra, amit olykor megszakítottunk egy gyors ISO utántöltésre. Mivel ez nem verseny volt, ez simán belefért.

Megdöbbentő volt számomra, hogy Zsuzsa ehhez az egész naphoz állt. Az egy pillanatig nem volt kérdés, hogy le fogja futni, az egyetlen tényező ami miatt abbahagyta volna, egy esetleges sérülés megelőzése. De az fel sem merült, hogy "le tudom futni?" vagy "Képes vagyok rá?" Nem. Hanem így: "Ma futok egy százast." Sokunkban, bennem is állandó időkényszer van, még edzésen is. Sőt, akkor igazán. Mert muszáj hogy a mai edzés valamiben jobb legyen mint a múlt heti, különben összedől a világ. Zsuzsa pont ellenkezőleg állt hozzá: belőtt egy körülbelüli időablakot, de ezen belül egyszerűen nem foglalkozott a tempóval. Kis beleséta? Na és? Megállunk inni egyet? Simán! Újból nekilódulni 75km felett? Hajrá, gyerünk!

Az első 20km olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Mármint nekem 20, Zsuzsinak addigra 78 lett. Kezdett szépen sötétedni, lassan búcsúzni akartam, pláne hogy közben megérkeztek Bán Andiék is, így Zsuzsi jó kezekbe került. Oké, megyek már, csak még egy kilométer. Csak még egy kör. Aztán még egy. És még egy. Hamar elértünk 32-höz, Andiék közben elbúcsúztak, és szinte teljesen sötét lett. Rajtam nem volt semmi fényvisszaverő cucc, ellenben teljesen feketében voltam (de legalább napszemüvegben, úgy a menő). Egy fél kört tanakodtam magamban, végigmenjek-e Zsuzsival, aztán úgy döntöttem igen, végigcsinálom. Komoly döntés volt, mivel ez a futás a legkevésbé rólam szólt, nem lehetett benne a pakliban hogy bármi ok miatt én hátráltassam a futásban, mert mondjuk épp éhes/szomjas vagyok, pisilni kell vagy hasonlók. Nem, épp ellenkezőleg, nekem kell őt segítenem, így ha maradok, akkor ezeket figyelembe véve "pofa súlyba", bármi kínom is lenne közben azt szépen lenyelem, és inkább bíztatom, bátorítom Zsuzsit. Szóval ezeken tanakodtam egy fél kört, és bevállaltam. Zsuzsi egyedül maradt volna (illetve Gábor bringával kísérte volna, de futó nem).

Megeresztettem otthonra egy gyors telefont, abban maradtunk a családdal hogy mindenképp szólok ha tovább futok. És akkor innen még 11km, vagyis jó 70-75 perc van hátra. Zsuzsin azt láttam, hogy 85-90 körül ért egy nagyon pici mélypontra, de hihetetlen jól kezelte. Amikor a 90-et átléptük, megváltozott, innen már csak egy számjegyű táv volt hátra, egy könnyű hétköznapi edzés, ezt bármikor lefutjuk, hajrááá! Amúgy a stratégiájához az is hozzátartozott, hogy harmadolta a távot, emészthető és kezelhető 33km-ekre. Jó érzés volt belépni az utolsó 33-ba, de igazán az utolsó 10-ben volt öröm futni. Ezt már négykézláb, ha kell - de szó sem volt róla, sokkal de sokkal jobb állapotban volt annál, hogy nógatni, bíztatni kelljen. Közben Gáborral jobbnál jobb témákba kezdtünk mélyedni, kezdve a motorozástól - mindhárman motorosok vagyunk - az ősrégi C64-es játékokon keresztül a PS5 várható újdonságaig minden baromságot érintettünk - remélhetőelg ezekkel kicsit Zsuzsi figyelmét is elvontuk a saját kínjairól.

Végül megkezdtük az utolsó csonka kört, ezt már nem kellett teljes egészében teljesíteni, a felénél visszakanyarodtunk a főhadiszállás felé, így is 100 méterrel több lett mint 100km. Valami nagyon furcsa ünnepélyesség lett úrrá rajtam, és bár a megelőző 42km-t végigpofáztam, most valahogy belém szorult a szó. Száz... elképzelni is sok. Csodás érzés volt hogy részt vehettem benne, hogy talán egy nagyon pici részét viselhettem Zsuzsa terhének közben, hogy úgymond belülről láttam hogyan is kell kilóra legyűrni egy ilyen távot. Mert Zsuzsi gyakorlatilag felfalta ezt a százast: szépen nyugodtan nekiállt, és addig falta amíg egy morzsa sem maradt. És nem feküdte meg a gyomrát, másnap már volt egy nagyon könnyed futópados játszadozás, ma pedig, két nappal később már egy igazi edzés következett.

Keresem még a szavakat, de nem nagyon lelem őket. Zsuzsa olyan profin, olyan fölényesen futotta meg ezt az edzést, amilyet én még nem láttam. Főleg nem ilyen közelről. Nagyon sokat tanultam ezalatt a pár óra alatt: tanultam hozzáállásról, életfelfogásról, alázatról és szerénységről. Azóta elég sok dolgot átértékeltem magamban, ami a futást illeti. És nem csak a futást.

Nekem ez a nyulazás 43km nem tervezett futást jelentett, picivel 5 órán belüli maratoni idővel. Az utolsó pár kilométerig ez nem is tudatosult bennem, annyira hatással voltak rám a fentiek. Valahol 33 körül jártam amikor kordult egyet a gyomrom, 38 környékén meg elindult felfelé a pulzusom, utólag belegondolva talán keveset ittam. De ezek a dolgok akkor, ott a sötétben nem számítottak, nem érdekeltek, úgy éreztem ha tovább kéne menni, szó nélkül vállalnék még egy maratont. Csodás érzés volt, komolyan mondom.

Hát ilyen volt részese lenni egy százasnak. És most... csend van bennem. Ünnepélyes, békés csend. És mosolygok. És tök jó érzés. Pedig nem is én futottam százat. De... fogok, azt két napja, a barátomat kísérve eldöntöttem magamban.