Sziasztok! Elég hosszú szünet után lassan kezdek újra magamra találni. Így utólag visszatekintve valahol a tavalyi UTT környékén volt egy alapos megrogyásom fejben, elég sokáig nem sikerült kihevernem. Év végére úgy-ahogy túltettem magam rajta, aztán engem is elkapott a COVID, amit bár nagyjából két hét alatt kihevertem, a nyomait áprilisig viseltem magamon. Ezeknek, és még pár apróságnak köszönhetően szinte teljesen elengedtem idén a futást. Őszintén szólva a hátam közepére kívántam, nem esett jól, már nem azt kaptam tőle amit oly sok éven keresztül adott.

Viszont a futás helyett eléggé rákaptam ismét a görgőzésre. Mindig is szerettem a bringázás e formáját, és tavasz óta csúcsra járattam. Azt hiszem még soha életemben nem voltam ennyire erős, szinte hétről-hétre megdöntöm valamelyik korábban túlszárnyalhatatlannak hitt rekordomat. Amit a futás már nem adott meg, azt többszörösen megkaptam a Zwifttől, a Tacxtól, na meg jópár "real world" tekeréstől. Volt egy szervezett Balatonkerülés még májusban, ahova szokás szerint a jó öreg Cannondale montimmal mentem. Az időt tekintve nem lett valami fényes, épp hogy befért bruttó 10 óra alá, de nem is ez a lényeg, egyáltalán nem a célidőt hajszoltam (áprilisban Tacxban amúgy is megvolt bruttó 6 órán belül). Ellenben fantasztikus érzés volt megrakni az összes emelkedőt nyélen, minden szegmensen toronymagasan vertem korábbi énemet, sőt, volt olyan KOM ahol idén addig én voltam a leggyorsabb. A 11 kilós traktorommal. :)

Jó volt ez a pár (sok) hónap kitérő, de az az igazság, mégis kezd hiányozni a futás. Pár napot a Balatonon töltöttünk a nyáron, gondoltam kihasználom az alkalmat, és reggelente futok 10-12km-t a parton, mert az olyan jó. Nos... egyszer sikerült, persze elragadott a hév, gyors lett a tempó, jó kis húzós izomláz lett belőle. A többi nap inkább nem erőltettem. Miután hazajöttünk, úgy döntöttem az alapoktól kezdek mindent, alázattal, tisztelettel. Nekiálltam újra a mezítlábas edzéseknek. Eleinte 2-3km-eket nyomattam, 6-7 perces tempóval. De hamar visszatért a lendület, mezítláb már könnyedén megy a 7-8km is. Ennél nagyobb távot egyelőre nem szeretnék erőltetni mezítláb, időt kell adnom a szervezetemnek hogy ismét megszokja ezt a fajta terhelést. Sokan hülyének néznek hogy miért erőltetem ezt a fajta futást. Persze, elsőre idegennek, sőt, ijesztőnek tűnik. Pedig sokkal több előnye van mint gondolnánk, de erről írtam már korábban, nem szeretnék most megtéríteni senkit. :)

A mezítlábas / minimál cipős futások mellett egyre többet edzek "normálisan" is. Komolyabb, maratoni vagy afeletti távok egyelőre nincsenek, nem akarok abba a hibába esni hogy hirtelen túl nagy terhelésnek teszem ki magam és visszaüssön. Nem rohanok sehova, van időm bőven. Ez az év eddig a bringázásról szólt, szeretném ha a jövő év legalább ennyire a futásról szólna. Úgyhogy a következő hónapok a visszatérésről, visszaszokásról fognak szólni.

Fejben kezdenek összeállni a jövő évi célok, de most babonából inkább nem is említem egyiket sem. Sajnos amit az elmúlt időszakban terveztem, az nagy eséllyel nem valósult meg, így inkább csendben maradok. :) Ami az idei évet illeti: egyelőre négy verseny van kilátásban. Szeptember elején lesz a jubileumi, 10. Runway Run a Ferihegyi Repülőtéren, ezen nagyon szeretnék ott lenni. Aztán ha minden jól megy, 11-én 2:15-ös iramfutó leszek a Wizz Air félmaratonon, októberben pedig négy órás iramfutó a SPAR maratonon. Novemberben pedig lesz egy virtuális maraton, amit valószínűleg itt a házunk körüli utcákon körözve fogok teljesíteni. Egyelőre ennyi, nagyon nem is tervezek mást.

Azaz de, mégis: van még egy kihívás idén, amivel már régóta szemezek, és úgy érzem, talán készen állok rá. Amióta először hallottam az Everestingről, azóta tervezem, hogy egyszer megcsinálom. Ehhez egy menetben 8848 méter szintet kell legyűrni, és lehet futva, biciklivel vagy görgőn teljesíteni. Én ez utóbbival tervezem. Számomra külön kihívás, hogy az ezer éves Meridám amit görgőzni használok, finoman szólva sem hegyi bringa, nincs eléggé "mászós" áttétele. Nem igazán tudok vele 10-12%-os emelkedőn ülve, 90-100-as pedálfordulatot kipörgetni. Egyszer is épp elég felmászni vele az Alpe du Zwiftre, nem kíván az ember még hét és fél kört. Más esetben megoldás lehet a trainer difficultyt alacsonyabbra állítani, de az Everesting szabályai kikötik hogy kizárólag 100%-os difficulty esetén fogadják el a teljesítést. Ez van, perverz módon mégis nagyon várom, kíváncsi vagyok mi lesz belőle.

----- Monika Sattler az Everesting közben

Azt hiszem, azért ennek a megrogyásnak is megvolt a pozitív hatása. Elég sokat tanultam belőle, alaposan visszavettem az egómból, és talán most már jobban tudom, hol is a helyem. Jobb lett volna ezt még tavaly a helyére tenni, dehát így alakult. Sebaj, most sincs késő, újra az úton, helyesebben Az Úton vagyok. :)

Mindenféle bevezető nélkül: életem talán legjobb maratoni futása van mögöttem, nem is emlékszem mikor volt akár csak hasonló. A hétvégén megint iramfutó voltam a 36. SPAR Budapest Maratonon, és ismét a négy órás zászlót kaptam meg.

Ami azt illeti, mostanában nagyon rossz passzban voltam. Több olyan esemény is történt körülöttem, ami finoman szólva is lerombolta a motivációm. Nem is nagyon voltak blogbejegyzések, és hát nem is volt igazán miről írni. Aztán múlt héten jött az UB, és a magányos 54km-es éjszakai futás kezdett egy picit kirángatni a gödörből. Kezdtem meglátni a fényt az alagút végén, és hirtelen nagyon vágytam rá hogy ott álljak a maraton rajtjánál, hátamon a négy órás zászlóval.

De idén picit más volt minden. Részben a hangulatom miatt, részben azért, mert az idei UB jóval keményebbre sikeredett mint tavaly, és egy hét alatt nem igazán sikerült regenerálódnom. Volt ugyan pár recovery edzés meg masszázs, hengerezés a héten, de a masszív combfájdalom nem múlt el, csak enyhült. Sebaj, ez nem fog hátráltatni, gondoltam.

Reggel igazi, hamisítatlan késő őszi időjárás fogadott. Szemerkélő eső és mindössze 6 (!) fok. Még otthon, reggeli közben ahogy olvasgattam az első maratonos csoport bejegyzéseit, jött szembe egy poszt, hogy valaki a hideg és az eső miatt inkább kihagyja a versenyt. Páran visszaírtunk, hogy az időjárás miatt ugyan el ne engedje, jobb lesz minden, csak elindulni nehéz. Utólag kiderült, hatottunk rá, mégis futott, és be is fejezte a versenyt. Ez annyira jó érzés - még el sem indultunk, de máris sikerült segíteni valakinek hogy elég erős legyen legyőzni önmagát!

7:45-kor találkoztunk a többiekkel, idén Sperka Tamás lett az iramfutó társam. Gyors pacsi, némi logisztika, és már jött is az idő, úgyhogy beálltunk a rajtzónánkba. Ahogy tavaly is, most is finoman lassulóra terveztük a tempót: 5:30-5:35-ös tempóval indítva, a végén pedig 5:50-re lassulva. Így minél több futót tudunk magunk mellett, vagy inkább magunk előtt tartani. Ehhez segítségünkre volt a kapott iramtáblázat, amit őszintén szólva végül nem nagyon használtunk. Azaz mégis: a másik oldalára felvéstem hol lesznek a frissítőálomások, így időben hátra tudtunk szólni a többieknek. Aki zselével frissít, kritikus fontosságú hogy közvetlenül a gél elfogyasztása után igyon rá. Így az állomások előtt marad ideje mindenkinek elővenni, kibontani a zselét, és szép kényelmesen elnyammogni.

Ha már frissítőpontok: Tominak volt a zsákjában minden földi jó, én viszont nem vittem magammal semmit, csak pár gélt. Így aztán abban maradtunk, a frissítőállomásoknál ő megy tovább a tervezett tempóban, én pedig hátramaradok és hajtom a lemaradókat, és közben én is tudok inni. Ez a stratégia aztán tök jól bevált. Az asztaloknál alig akadt valaki aki megállt volna, működött az "italt elvesz, tovább megy, menet közben elkortyol, fut tovább!" óbégatásom. Vagy csak egyszerűen ennyire jók voltak a futóink - utólag inkább erre gondolok.

Mert hogy nagyon jók voltak, az nem kérdés. Tavaly félmaraton környékén már egyre-másra találkoztunk belesétálókkal, bár már akkor is kevesebben voltak mint előtte gondoltam volna. De idén... őszintén mondom, ennyire felkészült, ennyire szívós, kitartó futókkal a négy órás mezőnyben még nem találkoztam! Volt aki már az elején csatlakozott hozzánk, volt aki előttünk indult és utolértük, aztán végül velünk maradt és a végén indított egy hajrát. Ejha, azért ez elég komoly munka! Volt egy srác, valahol 22km körül megkérdezte tőlünk, nekünk is fáj-e a talpunk. Próbáltuk poénnal elütni a dolgot ("Melyik választól éreznéd magad jobban?"), de látszott rajta hogy tényleg nagyon fáj. Igyekeztünk motiválni, szóval tartani, bármi csak ne a saját kínjaival legyen elfoglalva. És hát az az igazság, hogy igen jól csinálta: szép csendben futott tovább. Legyőzte a fájdalmat, túllendült a fejben gyökeredző gyengeségen. 30-nál csendben megjegyezte, ennél többet még életében nem futott egyben. Az igen, most pedig épp egy négy órás maratonon dolgozik, le a kalappal! És velünk maradt majdnem végig, aztán valahol 41km körül szépen indított ő is egy hajrát.

Sokáig futottunk együtt egy izraeli sráccal, 26km körül mondta hogy már kezdi érezni a lábait, kétséges a négy óra. De aztán egyre messzebb tűnt fel a kék trikója, egyre jobban lehagyott bennünket. A Margit-sziget után végleg elvesztettem szem elől, saccra olyan 3:54 körül érhetett be. Nem sokkal később utolértük két honfitársát, de ők aztán lassan lemaradtak tőlünk.

Anna azzal lepett meg bennünket, hogy valahol 24km környékén olyan nyugodt, hétköznapi hangon válaszolt a "hogy bírod?" kérdésre, mintha épp nem egy maratont futna, hanem egy presszó teraszán forró csokit szürcsölgetne. Komolyan elámultam, volt egy olyan érzésem hogy ha valaki, hát ő tuti stabilan be fog érni négy órán belül. Elárulom: beért, ő is elhajrázott a végén.

Erika azzal lopta be magát a szívünkbe, hogy amikor a szurkolói menet közben kávéval meg minden más földi jóval kínálták, lihegve de mosolyogva visszautasított mindent. Ha jól rémlik, valahol épp az Árpád-híd környékén jártunk. Tominak több se kellett, picit szívni kezdte Erika vérét: "Csak úgy eldobod a kávét? Minket meg sem kérdezel???" Jókor jöttek ezek a kis poénok, segítettek megőrizni az általános jókedvet, segített hogy ne az égő, fájó izmokra gondoljanak a futóink.

És ha már fájó izmok: idén bizony én is megvívtam a magam kis csatáját magam ellen. Ahogy írtam az elején, az UB elég erősre sikerült, így aztán még 10km-nél sem tartottunk, amikor a combizmaim elkezdtek lázadozni. Hamarosan annyira fájtak, mint egy hete valahol maraton környékén. De ha akkor újjá tudtam éledni, ha akkor le tudtam győzni, mi több, gyorsulni, akkor most sem fogom hagyni hogy tönkretegye ezt a csodás versenyt. Igyekeztem elnyomni, figyelmen kívül hagyni hogy fáj, és nem mutatni belőle semmit. Elég hiteltelen lett volna az iramfutó, ahogy sántikálva motivál másokat... Végül túllendültem rajta, és ezt - őszintén mondom - a körülöttünk futóknak köszönhetem. A fájdalom miatt még inkább át tudtam élni a kínjaikat, hogy mennyire nehéz, és sokkal kevésbé engedtem el bárkit. Volt egy norvég-magyar srác, nagyon szenvedett a görcsök miatt a lábaiban. 41km környékén jártunk, volt egy olyan érzésem hogy ha megállok vele, nem fogok tudni elindulni. Aztán amikor megállt, én is megálltam, mondtam neki hogy nem engedem hogy itt elhagyja magát, ennek a négy órának meg kell lennie. És csodák csodája (akarom mondani, a bennünk lakozó elszántságnak köszönhetően) futni kezdtünk tovább. Nekem vissza kellett érnem a csoporthoz, nem tudom hogy végül sikerült-e neki, de nagyon remélem hogy igen.

Pár méterrel később egy amerikai srácot értünk utol, bőven 41km-en túl. Sétált. Ahogy meglátott bennünket és a négy órás zászlót, fájdalmasan vigyorogni kezdett, és kocogni kezdett velünk. Mondtam neki hogy nagyjából egyharmad mérföld lehet hátra, ne most engedje el. Igyekeztem beszéltetni, elterelni a figyelmét a problémákról. Szerintem futás után biztos mesélt arról az őrült iramfutóról, aki nem hagyta szép csendben szenvedni, hanem inkább valami szimulátoros repülésről hadovált Texas felett a maratoni célegyenesben. De mégis: futott (lehet hogy előlem, de akkor is futott, egészen a célig).

Balázst is valahol a vége felé csíptük el, ő is eléggé készen volt már. Sajnos ő alaposan elfutotta az elejét, de anyira közel volt már a befutó (40 körül jártunk), hogy egyszerűen nem hagyhattuk ott. A motiválás nála is működött, fejben engedte el a versenyt, de a teste aztán szépen engedelmeskedett, és onnan már végig futott velünk.

Még valahol 34-35km környékén a csoportunk kezdett hígulni, főleg a frissítőpontoknál. És ahogy tavaly is, most is inkább az volt a jellemző hogy kezdtek elhagyni bennünket a srácok, nem pedig leszakadni. 39-nél még 50 másodperccel a célidő előtt jártunk, és ez fontos volt azok miatt, akik ennyivel előttünk indultak el, de aztán velünk futottak végig. Így nekik is meglehetett a vágyott négy órás célidő. Mi pedig Tomival elkezdtünk lassulni, a célegyenesben próbáltunk a mögöttünk jövőket még motiválni, buzdítani. Az utolsó 100 méteren szerintem többet futottunk hátrafelé mint előre, de a végén csak sikerült behozni még 6-8 futót négy óra alá.

Ahogy beértünk a célba, Kocsis Árpi mosolyogva integetett nekünk, Attila a hajszál pontos négy órát emlegette, én örömömben bemutattam egy bakkecske szökellést, a következő pillanatban pedig Barát Gabi ölelt meg, és akasztotta nyakamba a befutóérmet. Komolyan mondom, ez annyira jó érzés volt, annyira meghatódtam, mint... nem is tudom, a BSzM befutóján éreztem hasonlót tavaly. Tomival pacsiztunk egyet, aztán a következő öt percet a négy órás maratonistákkal töltöttük. Ezek a pillanatok többet jelentenek nekem, mintha izomból, végig határon futottam volna egy PB-t maratonon. Fantasztikus érzés hogy erőt tudtam adni másoknak, hogy részese lehettem a sikerüknek, és általunk, belőlük erőt merítettem és magam mögött tudtam hagyni testi-lelki fájdalmaim.

Srácok, fiúk-lányok... megnyertétek nekem ezt a versenyt. Fantasztikusak voltatok egytől egyig, akár sikerült a négy órás befutó, akár nem. De mindannyian maratoni futók vagytok, volt aki most lett azzá, és volt aki javított az idején, nem is keveset. Ezúton szeretnék fejet hajtani mindannyiótok előtt!

Az idei UB több szempontból olyan volt, mint a deja vu jelenet a Matrixban. Ugyanaz a négy fő, ugyanaz a bérelt kocsi és sofőr, (majdnem) ugyanazok a szakaszok, és nekem ugyanaz az 54 kilométeres éjszakai menet jutott (Bé földvár - Almádi). Részemről annyi változás volt, hogy a későbbi start miatt nem kellett pénteken leutazni és lent aludni, elég volt szombaton kényelmesen felébredni és lemotorozni a Balcsira. Hogy miért motorral... hát csak annyi, hogy másnap, az éjszakai futás után a motoron kevesebb az esélye hogy elalszom, mintha autóba ülnék. A cuccaimat mindenesetre okosabban kellett összeállítani, hogy beférjen a 47 literes dobozba minden. A pokróc és a párna is - tavaly kár hogy nem vittem őket.

Idén 11:45-kor startoltunk, és jellemző a rajtlázra, hogy 11:44-re értünk a starthoz, mintegy spontán. Andris rendben elindult, mi meg visszaballagtunk a kocsihoz, hogy pár kilométer múlva frissítsük. A nappali szakaszokról sok mindent most nem írok, lényeg hogy nagyjából a tervnek megfelelően zajlott minden. Szandra, aki 53km-t futott egyben, enyhe megfázással küzdött, de nem akarta emiatt elengedni a szakaszt. Abban maradtunk, ha nagyon nem bírná, elharmadoljuk a hátralévő távot és felváltva beugrunk helyette. De semmi gondja nem akadt, sőt, félmaratontól kezdte igazán jól érezni magát. Én még aludni is tudtam napközben valamennyit, összesen valamivel több mint másfél órát. Mire jött az éjjel 1:30, eléggé sikerült magamhoz térni, szóval jó érzéssel váltottam Tomit, akinek előttem szintén egy 53km-es szakasza volt.

Idén jóval hűvösebb volt az idő, cserébe legalább nem esett az eső, részemről ez bejött így. A futásomat határozottan három szakaszra tudom bontani: kezdeti "megy ez, nem lesz semmi gond", középső "k*va életbe, miért kellett megint ezt a f*szságot elvállalni", és záró "akkor is odab*szom bzmg, olyan nincs hogy nem!". Na akkor menjünk ezen végig sorjában - azért egy 54km-es futáson nem szoktam ekkorát szenvedni, de élvezkedni sem. :)

Az elején sok gondom nem volt. Álmos nem voltam különösebben, a Gabi által kért tempót és pulzust játszi könnyedséggel tudtam tartani. Még az első pár kilométeren utolértem egy párost, akik majdnem pont azt a tempót futották mint én. Megelőztem őket, majd ráléptem a cipőfűzőmre és kis híján pofára estem. Halk kurva anyja, megálltam megkötni, aztán utánuk eredtem megint. Majd megelőztem őket megint. Majd eloldozódott a cipőfűzőm megint. Eh... inkább megcsomóztam mindkettőt, majd picit rákapcsoltam és végleg lehagytam őket. Az órát a megállások alkalmával nem állítottam le, úgyhogy a tempó charton szépen kijön az amatőr bénázásom (7km környéke volt).

Jöttek-mentek a frissítő- és váltópontok, különösebb esemény nélkül. Nem voltam túlságosan beszédes kedvemben, máskor a 15. km környékén már tutira lepacsizom más futókkal: ismerkedünk, beszélgetünk kicsit, motiváljuk egymást aztán szevasz, ki-ki a saját tempójában halad tovább. Most valahogy nem volt hozzá hangulatom, inkább a gondolataimba merülve futottam. A tempót olyan 5:20 környékére lőttem be, nekem ez egy közepes-kényelmes sebesség. Épp ezért eléggé rosszul érintett, hogy a 16. kilométer kereken hat percesre sikeredett csupán. Basszus, gáz van, szó szerint. Sajnos nap közben az autóban valahogy nem adta ki a ritmus, nem sikerült jókor WC-re menni és elintézni a nagy dolgokat, és egyre jobban ki akart törni belőlem aminek ki kell. Ezzel egy darabig lehet ugyan együtt futni, de egy idő után nekem nagyon megnehezíti a futást, és sajnos ez most is így volt. A 18. kilométert még valahogy kiszenvedtem magamból 5:20 alatti tempóval, de a következő frissítőpontnál kénytelen voltam a legközelebbi toi-toi felé venni az irányt. Ezzel aztán rögtön sikerült egy 12 perces kilométert összehozni, pápá 5:20-as átlag. Sebaj, nem az időeredményért jöttünk, nincs tétje a dolognak. Inkább fussunk tovább. Szerencsére annyira helyretett a kényszerű kitérő, hogy 26km-ig ismét normális pulzussal, normális tempóval sikerült haladnom. Itt jött a balatonvilágosi emelkedő, amit - mert ugye az arcom naaagy - nem sétálva, hanem szépen felkocogva raktam meg. Szia alacsony pulzus, jó volt veled.

Ez a világosi szakasz amúgy az egyik - ha nem A - legszebb szakasz a Balatonon. Még így sötétben is, hiába nem látom a csodás panorámát, tudom hogy ott van, és megannyi emlék köt hozzá. 2019-ben itt volt a BSzM negyedik szakaszán a maratoni táv, és itt kezdtem érezni hogy be tudom fejezni azt a versenyt, mégpedig milyen jó idővel. Szóval igen jó hangulatban, nosztalgiázva értem a fennsíkra. Aztán itt jött még némi szintes hullámvasút, egy percre meg is álltam amikor Tomi visszaadta a feltöltött mellényem - még a világosi emelkedő előtt adtam neki oda félig üresen. Szóval itt visszaesett valamennyit a tempó. Aztán 30 km felett egyre jobban kezdtem érezni, hogy az előző kényszerű megállás alkalmával nem sikerült mindent kiadnom magamból. Ebből még egy klotyó lesz, hogy a fene vinné el. Halványan bekúszott az agyamba a tisza-tavi kálváriám a gyomrommal és a rengeteg wc-vel, de elhessegettem. Itt most nem emésztési problémáim voltak, egyszerűen sz*rnom kellett, erre nincs jobb kifejezés. A 34. kilométerig tudtam tartani magam, ott végem lett mint a botnak. Ráadásul a félmaratoni táv környékén egyre komolyabban kezdett fájni a vádlim és a combom. Kicsit indokolatlannak éreztem, és annál ijesztőbbnek. Az UTT-n ugyanez volt, de ott csak 60km felett vett elő ennyire. Na most 34-nél úgy éreztem, vége a dalnak, sem a combom nem bírja tovább, sem futni nem tudok a hasam miatt, szóval elkezdtem fontolgatni hogy hívom Tomit hogy váltsanak le. Elég komoly mélypont volt. Nem ez volt az első holtpont életemben, de ennyire hirtelen és ilyen mélyen nagyon ritkán kap el. Nem tudom hogy sikerült túljutnom rajta, igyekeztem pozitív gondolatokat felidézni, ismerősök, barátok arcát akik futónak tartanak és hisznek bennem. Igyekeztem kizárni az elmémből a combom fájdalmát, kevés sikerrel. A tempót valahogy, nagy nehezen sikerült 6 perces alatt tartani, de minden kilométer kínszenvedés volt. Aztán 40-nél jött a megváltás, a kenesei váltópont. Tomi itt várt rám, aggódva kérdezte minden rendben van-e, nyilván ő is látta a tempót hogy alaposan visszaesett. Finoman félre toltam, és nyílegyenesen a slozi felé vettem az irányt. Itt most kihagyok pár percet a történetből, szar ügy volt.

A kenesei kényszerpihenő után mintha kicseréltek volna. Na nem úgy. Kellett volna futni tovább, de már csak szánalmas kacsatáncra futotta. Láttam magam kívülről, ahogy az öltözékem alapján megtévesztésig hasonlítok egy Igazi Futóra, de a mozgásom után legfeljebb egy öreg, részeg, betépett pingvin lehetek csupán. Szánalmas, komolyan. Az órámra nézve hangosan felröhögtem: 7 perceseket mutatott. Na ne, Taki, ne hisztizz már, tulajdonképpen mi a franc bajod van? Fáj a combom. És? De nagyon fáj. NA ÉS? Kislány vagy? Miért nem futsz inkább baszki, mit rinyálsz? Próbáltam összeszorítani a fogam, valahogy kizárni a fájdalmat és gyorsítani. Nem sok reményt fűztem hozzá, úgyhogy magam is meglepődtem, de egy kilométeren belül eleinte hat perces, majd 5:50-es tempók kezdtek jönni. A 42. kilométer átlaga már ismét 5:22 lett, pont mint a 9. kilométer, amikor még semmi bajom sem volt. AKKOR MEG MIT SÍRSZ, KIS CSÍRA??? Ha fáj, hát szard le, futottál már ennél többet is, ennél rosszabb állapotban, nehogy már ez kifogás legyen hogy fáj!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal szórakoztattam magam, inkább több mint kevesebb sikerrel. Tulajdonképpen a combfájdalmon kívül tényleg nem volt semmi problémám, arról pedig tudtam hogy ártani nem árthat, csak kínozni fog. Lényeg, hogy innen, a maratoni távtól mintha szárnyakat kaptam volna. A 45. kilométer 5:04 lett, aztán jött még 5:05 és 5:06-os is. Hát ez valami hihetetlen érzés volt, komolyan mondom annyira felspanolt, hogy fizikailag tompította a fájdalmat. Nem túlzok, tényleg érezhetően kevésbé fájt a combom, ahogy száguldottam. A 49. kilométertől emelkedni kezdett a terep, egészen az 51. kilométerig. De a tempót nem engedtem el, egyszerűen jól esett gyors lenni. Persze csodák nincsenek, az erőltetett menet azért szép lassan éreztetni kezdte a hatását. Meg akartam nyomni a legvégét, le akartam menni 5 perces alá az utolsó két kilométeren, de egy pillantás a pulzusomra (és felidézve Gabi szavait: "de tényleg ne told túl") meggyőzött róla hogy most nincs itt a hajrá ideje. Így is 5:20 körüli tempóval fejeztem be, vagyis összességében egyáltalán nem lassultam be az elejéhez képest.

A frissítés még megér egy bekezdést: összesen hat gélt és sima vizet vittem magammal. A folyadékra most nagyon odafigyeltem, ennek köszönhetően legalább hatszor kellett megállni pisilni. Cserébe ez volt az első maraton feletti távom, amelyen nem dehidratálódtam. A zseléket kicsit eltoltan kezdtem fogyasztani: az elsőt valahol 12km körül toltam be, aztán 20, 30, 39, 45 és 50km-nél. Volt egy koffeines köztük, ezt hagytam utoljára. Azt kell hogy mondjam, ez a stratégia parádésan jól sikerült, a gyomrom jól viselte, mindig akkor jött az extra erő, amikor épp szükségem volt rá. Sótablettát végül nem vittem magammal, de ennek nem stratégiai okai voltak - momentán elfelejtettem elrakni őket. Szerencsére az éjjeli időpont miatt nem is volt rájuk akkora szükség.

Mindig kritikus kérdés nálam a vízhólyag, illetve az UTT óta a szép lila lábujjkörmeim. Most kipróbáltam egy új dolgot, mégpedig az ötujjas zoknit és a különálló kompressziós szárat. Azaz kisebb távokon már kísérletezem vele egy ideje, de hosszú futáson most először vettem fel. Nos, úgy néz ki, 100%-osan bevált. Még egy aprócska vízhólyagot sem sikerült összeszednem, se kidörzsölés, se semmi más. Nagyon meglepődtem rajta, de mégis: működik!

Összességében ezt egy igen jó futásnak értékelem. Bruttó időt tekintve, hááát, nem túl fényes, 5:50-re jött ki kilométerenként. Ha csak a nettót nézem, az 5:28 lett, egy fokkal jobb talán. Volt benne pici szint, ezt figyelembe véve, oké, elmegy. Ha elvonatkoztatok az időtől, és csak azt nézem milyen élmény, milyen érzés volt, akkor viszont 8/10, talán 9/10-es futás lett belőle. Többször elfogytam, részben a ki nem adott rakomány miatt, részben csupán fejben, a gondolataim miatt. Mindannyiszor sikerült újjáélednem, felülkerekednem a piti fájdalmaimon. Igazán jó kis edzőfutás lett, ismét be tudtam bizonyítani magamnak, hogy erősebb vagyok mint feltételezem. És - edzői utasításra - ki sem futottam magamból mindent, úgy érzem bőven volt még tartalék, talán a combom is később fájdult volna meg - valahogy a lassabb tempó jobban előhozza ezt a fránya fájdalmat. Viszont ha gyorsabban futok, akkor nem most írom ezt a beszámolót hanem napokkal később, a "soha többé nem futok 10km-nél hosszabbat" gondolatok elmúltával.

Ezúton köszönöm a csapatnak - a Fuss reunionnak - hogy ismét együtt futhattunk. Bár nem sikerült 20 óra alá menni, simán bennünk van hogy jövőre megcsináljuk. Köszi szépen Fehér Tomi, Márton Alexandra és Orosz András, jövőre veletek ugyanitt!

Ezt a futásomat Kovács Norbi emlékének ajánlom. Norbi halálhíre egy nappal a futás előtt ért, és alaposan átírt mindent. Nyugodj békében barátom!

Tavaly régi álmom teljesült, amikor iramfutó lehettem a SPAR Budapest Maratonon. Szerencsére idén is összejött, most a Wizz Air félmaratonon segíthettem a futókat, akik 2:15-ös célidővel terveztek beérni.

Ez a 2:15 egy picit furcsa volt nekem, átlag 6:34-es tempót jelent, ráadásul folyamatosan lassulva. De csak ez az egy poszt volt szabad, úgyhogy örömmel mondtam rá igent.

Reggel úgy tűnt, ideális futóidőnk lesz: felhős ég, 13 fok, előző nap és éjjel még esett is. Tök jó, ez kedvez az elsőbálozóknak. Valamivel 6:30 után értem a Decathlon sátrához, itt találkoztunk a többiekkel, illetve Barát "Gizibé" Gabival, tőle kaptuk meg a rajtcsomagunkat, illetve az iramfutó zászlókat. Az idő gyorsan telt, jött a bemelegítés, aztán szép lassan elkezdtünk beszivárogni a rajtzónáinkba. Azaz csak szivárogtunk volna, alig 15 perccel rajt előtt nyitották meg azokat, ez kicsit furcsa volt.

Iramfutó társam ezúttal Borbás Adri lett, tapasztalt hosszútávfutó, és messze nem ez volt az első iramfutása. Beálltunk az 5-ös zóna első harmadába, és vártuk a rajtot. Valamiért imádom ezt a versenyt, a hazai félmaratonok között ez és a budaörsi a két kedvencem. Sajna idén - érthető okokból - közel sem voltunk annyian mint szoktunk, így elég gyorsan elrajtoltattak bennünket is.

Adrival arra számítottunk, hogy a tömeg miatt lassú lesz a rajt utáni szakasz, nem lehet majd haladni. De már a Pázmány Péter sétány végénél, ahol ráfordultunk a rakpartra, látszott hogy idén nem kell ettől félni, picit még gyorsabbra is sikerült az első kilométer mint kellett volna.

A verseny eleje teljesen eseménytelen volt. Előttünk nem volt túl nagy tömeg, mögöttünk azonban elég sokan futottak, hasonlóan ahogy tavaly a SPAR maratonon a négy órára pályázva. Az első két frissítőállomást könnyedén megcsinálta a mezőny. Adrival igyekeztünk bíztatni mindenkit, ne álljanak meg az asztaloknál, és nyugodtan menjenek tovább a következőhöz, nem kell az elsőről elvenni a vizet, ISO-t. Ez így jól is jött, a későbbi frissítéseknél már rutinosak voltak az elsőbálozóink is, nem nagyon volt belőle probléma. Ez volt az egyik dolog amitől kicsit tartottam rajt előtt, de szerencsére alaptalan volt az aggodalmam.

Ahogy haladtunk előre, Adrival szépen tudatosan egyre lassultunk vissza. Mivel picit gyorsabban kezdtük az elejét, bőven volt hova lassulni, ugyanakkor igyekeztünk tartani azt a nagyjából 50-60 másodperc előnyt, amit az iramtáblázathoz képest összehoztunk. Jól fog ez még jönni az Árpád-hidra felfutáskor, ott sokan szakadnának le ha erőltetnénk a 6:30-at. Az elképzelés jó volt, a megvalósítás szintén: ahogy elhagytuk a szigeten a parkoló behajtót, és kezdett jönni a szint, 7:00 alá lassultunk le. A srácokat mögöttünk arra bíztattuk, nyugodtan engedjék el felfelé a tempót, van tartalék, ne fussák szét magukat. Végül nagyon kevesen mentek el mellettünk, ők is főleg váltósok voltak. A hídon, de főleg a lehajtón aztán valamennyi visszajött az időből, de amúgy is bőven volt tartalék.

Már a szigeten is volt pár belesétáló, őket igyekeztem újból futásba hozni. Alig voltunk féltáv után, itt még nem volt komoly dráma, inkább fejben engedtek ki. könnyű dolgom volt, elég volt pár szó, egy bíztató mosoly és "gyerünk", és már jöttek is tovább.

Ahogy visszaértünk a rakpartra, szembesültünk vele hogy alaposan megváltozott az idő. Kifejezetten meleg lett, a sziget árnyékos sétánya eltűnt, helyette csaknem szemből kaptuk a napot. Ez jópár futótársunknak keserítette meg az életét, egyre többen sétáltak bele. Adrival igyekeztünk tartani a lelket mindenkiben. Továbbra sem volt túl nehéz dolgunk, némi noszogatásra szinte mindenki jött velünk tovább. Valahol 18km környékén volt egy srác, neki a vádlija görcsölt, érthető okokból őt nem erőltettük. Remélem az alapos nyújtás után végül be tudta fejezni a versenyt. Emlékszem az első félmaratonomra, nekem 13km-nél jött egy váratlan vádligörcs, ott kellett elbúcsúznom az áhított célidőmtől. Nagyon rossz érzés volt, de végül sikerült befejezni a versenyt. Egy másik párost csaknem 20km-nél értünk utól, ők még nagyon az elején húztak el tőlünk. Próbáltuk őket mozgásba hozni, de egyikük sajnos teljesen elkészült, és itt már nem fejben feladásról volt szó, felelőtlenség lett volna részünkről ha erőltetjük a futást. Nagyon közel volt már a cél, onnan már sétálva is beértek. Sajnáltam hogy ennyire közel a végéhez jött a dráma, ez nagyon meg tud keseríteni egy amúgy jól összerakott versenyt. De mindig benne van, meg kell tanulnunk kezelni.

Ahogy elhagytuk a 20. kilométert, Adrival elkezdtük bátorítani a velünk futókat, hogy bátran hagyjanak le bennünket, aki tud, innen eresszen meg egy hajrát. Fantasztikus érzés volt, sokan hallgattak ránk és nekiiramodtak a végének. Volt egy srác, ő is 20 körül sétált bele, őt aztán nem hagytam békén. "Olyan nincs hogy innen elengeded, ha kell bevonszollak de fuss tovább!" Valami ilyesmit mondhattam neki, lényeg hogy hatott, és bár nehezen ment neki, de további sétálás nélkül lenyomta azt a maradék egy kilométert. Tök jó érzés volt.

Jött a célegyenes, az utolsó 100 méter. Akik még mögöttünk voltak, azokat próbáltuk arra bíztatni, előttünk érjenek be. A legjobb az volt, hogy hallgattak ránk, sokan megnyomták még a végét. Remélem sok mosolygós célfotó készült!

Befutó után egyre-másra jöttek hozzánk a futók, megköszönték a segítséget, hogy behoztuk őket. Ezúton is szeretném üzenni mindegyik félmaratonistának, de különösen az első teljesítőknek: srácok, ez a TI ÉRDEMETEK. Nem mi futottunk helyettetek, ezt ti raktátok össze, a dicsőség a tiétek. A tiéd, aki 17km-nél erőre kaptál és abbahagytad a hisztit, összeszorítottad a fogad és megmutattad hogy mennyi erő van még benned. És a tiéd, aki végig velünk futottál, és még beszélgetni is volt időd. Na meg a tiéd, akivel egy hónap múlva remélhetőleg a SPAR maratonon is együtt fogok futni. Megannyi történet, annyira jó volt ezeket megélni, átélni, együtt futni veletek!

Remélem egy hónap múlva sokatokkal találkozom a maratonon is!

Szombaton beérett mintegy hét hónap munkájának gyümölcse: sikeresen teljesítettem az UTT130-at, vagyis két kört futottam a Tisza-tó körül. Nehéz megfogalmazni mit érzek most: természetesen mindenek előtt óriási örömöt, és még nagyobb megkönnyebbülést. Mint amikor az ember túlvan élete legnehezebb vizsgáján, amire annyit készült. Mégsem vagyok teljesen elégedett, pár dolog alaposan beárnyékolta ezt a versenyt.

A felkészülés úgy érzem, szinte hibátlanul ment, eltekintve egy-két hét kihagyástól. Korábban egyetlen verseny előtt sem voltam ennyire magabiztos, egyre inkább éreztem, hogy meg fogom tudni csinálni. Nagy lépés volt ez számomra, lévén az eddigi leghosszabb távom "csak" 65km volt, ez pedig pont a duplája. De mégis, valahogy éreztem hogy menni fog.

Edzőmmel, Barát Gabival alaposan megterveztünk mindent, a frissítési tervet negyed órás etapokra bontottuk le. Alapvetően Squeezy gélekre, i:am sókapszulára és BCAA-ra építkeztünk, némi szilárd táplálékkal kiegészítve (féltáv környékén tejberizs és/vagy májkrémes kenyér falatkák, némi keksz, ilyesmi). A kosárba került még négy kulacsnak megfelelő i:am ISO por is. Minden adott volt a sikerhez, már csak le kellett futni a távot. :)

Reggel hatkor végre rajt, nagyon megható pillanat volt. Egy átlagos versenyhez, maratonhoz képest jóval kevesebben voltunk, szinte családias légkörben vágtunk neki a távnak - az ultra versenyek már csak ilyenek (na ezt azért még nem a tapasztalatom mondatja velem). Gattyán Zoli, a kerékpáros kísérőm 3 perccel később indult utánam a többi bringással együtt. Az elején még nagyon egyben volt a mezőny, de 7-8km környékén már simán tudtunk egymás mellett haladni. A tempó nem volt vészes, bőven a megszabott pulzustartományon belül voltam. Gabival abban maradtunk, hogy az elejét (az első 42km-t, még leírni is furcsa) nem kéne elfutni, a tempó ne menjen 5:20 alá, még akkor sem ha könnyedén tudnám tartani pulzuszónán belül. Ez tök logikusnak tűnt, egyáltalán nem okozott nehézséget tartani. Tulajdonképpen maratoni távig semmi említésre méltó dolog nem is történt. Zoli a frissítési terv szerint hajszálpontosan adagolta az üzemanyagot, én pedig ellentmondás nélkül toltam be szépen az arcomba.

Úgy nagyjából a 47. kilométerig egész jól ment minden, eltekintve a combomban jelentkező egyre erősebb fájdalomtól. Ismerős fájdalom volt ez, tavaly végigkísért a BSzM-en. Különösebben nem tartottam tőle, bár reménykedtem benne hogy majd csak 80-90km után fog jönni. Hát nem, 50-től végig velem maradt. Ez annyira nem gáz, tavaly megtanultam hogy igenis együtt lehet létezni, sőt, akár tempót futni ezzel a fájdalommal, bár meg fogja keseríteni a hátralévő 80 kilométert. Ami viszont sokkal rosszabb és ijesztőbb volt, az a hascsikarás, ami miatt először a 48. km környékén kellett megszakítanom a futást. Sajnos elég komoly időt veszítettem a WC-n ülve, reménykedve benne hogy csak az izgalom jött ki rajtam, amiatt van ez az egész. Oké, semmi baj, gyerünk tovább!

Innentől kezdve viszont már nyomokban sem volt ugyanaz a futás. A tempót egy darabig még tudtam ugyan tartani, de egyre többet kellett belesétálnom, részben a combfájdalom, részben az elviselhetetlen hasmenés miatt. Az előbbi önmagában még elment volna, de a hasmenéssel párosítva sokszor éreztem hogy formálisan besz@rnék ha tovább erőltetem a futást. Valami nagyon nem jött be a gyomromnak, bár én arra számítottam és készültem hogy inkább hányni fogok, nem pedig fosni. Hányni könnyebb, és főleg gyorsabb. Ezzel együtt a hasmenés azért is volt ijesztő, mert magában hordozta a kiszáradás veszélyét, hogy nem fogok tudni elég folyadékot bevinni. A verseny során végül összesen több mint egy órát töltöttem a mobil WC-ken ülve, plusz legalább még egy órát kényszerű sétával, mert egyszerűen képtelen voltam futni a hasgörcsöktől.

Féltáv előtt teljesen kész lettem. A vizeletem narancssárgára változott, szenvedtem a melegtől, fájt a talpam, a combomban olyan izzó fájdalmat éreztem, mint még soha életemben. Márciusban amikor edzés gyanánt körbefutottam a tavat, bruttó 6 óra 14 perc lett az időm, most ennél azért gyorsabb akartam lenni, de a fentiek tükrében egyre kisebb esélyt láttam rá. Amikor visszaértünk a Morotvához, konkrétan zavart voltam, a feleségem aki májkrémes kenyérrel várt, később ijesztőnek írta le a látványt. Mindegy, a fele megvan, gyerünk tovább!

Gyerünk tovább... de jó lett volna büszkén visszafutni a hidak felé! Sajnos a futásra csak gondolni tudtam, valójában épp csak mászni volt erőm. Annyira fájt a combom, hogy amikor megpróbáltam futást erőltetni, csak valami szánalmas lábujjhegyes kacsatáncra futotta. A következő frissítőpontnál összefutottam Bogdán Katival, régi mozduljos futótársammal. Kati a 65-ös táv finisében volt már, és olyan üde, friss látványt nyújtott, mintha csak 3km lett volna mögötte. Szégyelltem magam, el sem tudtam képzelni hogy fogok én innen még 60km-t lefutni. Kizárt, nem fog menni, esztelenség. Most nem azt éreztem mint tavaly a BSzM második napján, ez komolyabb pofon volt annál. Ráadásul egyik alkalommal amikor megálltam nyújtani (mert már minden létező kifogást kihasználtam hogy megállhassak), erősen szédülni kezdtem. Ez nem jó, ez nagyon nem jó! Igyekeztem megnyugodni, szokásos letárt készíteni, számba venni milyen lehetőségeim vannak. Mindenek előtt tetszik vagy nem tetszik, kiszáradtam. Inni kell, muszáj inni! Oké, ez menni fog, nézzük tovább. Motiváció? Az rendben van, fejben erősnek éreztem magam, nem igazán akartam elengedni a versenyt, de a vágyott célidő helyett már csak a szintidőn belüli teljesítés lebegett a szemem előtt (ja, mint egy fantasztikus film). Combfájdalom? Le van tojva, amíg nem csuklik össze alattam, futni fogok, elviselem a fájdalmat és kész. Elhatároztam, hogy amíg nem kezdek még durvábban szédülni, nem fogom feladni.

Kicsit lehangoló volt belegondolni hogy Poroszlónál még mindig több mint 55km volt hátra, vagyis egy maratonnál sokkal több. Martsy, kedves futótársam később írta hogy mintha engem látott volna, de nem volt benne biztos. Hát persze hogy nem, hiszen eddig győzedelmes gepárdként láthatott száguldozni, de legalábbis vidám kölyökkutyaként. Most meg... hát nem is tudom, egy kivénhedt, oldalbaszúrt, agonizáló vizilónak éreztem magam. Felidéztem magamban Simonyi Balázs szavait az Ultrából: "Egy barátom azt mondta, három dolog kell a futáshoz: fej, hogy kibírd, gyomor, hogy megemészd a dolgokat, és fog, amit csikorgatnod kell." Most a fogcsikorgatás ideje jött el. Basszus, akkor sem fogom feladni, akkor is végigcsinálom. NEM olyan fából faragtak, akarom azt a szalagot!

Valahol ezek voltak a mélypont kilométerei. Életemben nem voltam még ekkora gödörben, szegény Zoli mellettem próbált mindent hogy tartsa bennem a lelket, de nagyon nehéz dolga volt. Alapvetően nem hisztiztem, próbáltam nem panaszkodni, csak összeszorítani a fogam és futni tovább. Végül aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal össze is jött, képes voltam felülemelkedni a fájdalmon, és előbb kacsatánccal, aztán szögletes mozdulatokkal, végül egész elfogadható tempóval (értsd: csak egy-két perccel lassabban mint a tervezett) sikerült újból mozgásba lendülnöm. Hogy hogyan tudtam rávenni magam, rejtély. Mindenesetre, mivel a fájdalomtól továbbra is üvölteni tudtam volna, a frissítőálomásokon egymás után vettem magamhoz a magnézium shotokat. Éééés igen, tapasztalt futók, edzők gondolom most hördültek fel. Ez nagyon nagy hiba volt, a hasmenés innen kapott el istenigazából. Azaz volt még olyan 10km, amíg átfutott rajtam, de aztán... egyik toi-toi-tól a másikig vezetett az út, tényleg rettenetes volt, erre nem is szeretnék többet visszagondolni. Inkább maradtam volna a fájdalomnál. Mondjuk nem is csökkent számottevően, szóval magnéziumot tolni a verseny ezen szakaszában ebben az állapotban nettó baromság volt. Pláne négyet.

80 és 95km között - a hasmenést leszámítva - egész élhető volt a futás, ez a szakasz kellemes emlékként él bennem - a többihez képest. Összefutottunk Gaál Zolival, rögtönözve egy spontán élménykülönítményes találkozót - a fenti fotót neki köszönhetem. 80 környékén utolértem egy lányt, sajnos a nevére nem emlékszem, de a Futórózsák csapatát erősítette. Én kivételesen épp futottam, ő pedig gyalogolt. A rajtszámából láttam hogy váltózik, megkérdeztem tőle, mennyi van még hátra. "Még három kilométer", mondta. "Húúú, na azt meg ne halljam hogy három kilométerre belesétálsz, gyerünk fuss tovább!", mondtam. Nem tudom mi ütött belém, de elég könnyen rá tudtam venni hogy ismét kocogni, aztán futni kezdjen. Szegény, biztos mindenféle cifrát gondolhatott rólam, de nekem jó volt végre kicsit elterelni a figyelmem a saját kínjaimról. Ez a három kilométer a szombati nap legszebb élményei közé nőtte ki magát - végigfutotta, egyszer sem sétált többé bele! Nem tudom miről pofáztam közben, be nem állt a szám, lényeg hogy amikor jött a váltópont, bár 170 feletti pulzussal, de széles vigyorral adta át a chipet a soron következő futónak. Ez ANNYIRA jó érzés volt! Valahol itt lettem biztos benne hogy be fogom fejezni a versenyt, de nem félúton, hanem a célban. Meg tudom csinálni! Mondjuk picit árnyalja a történetet, hogy amikor elhagytuk a váltópontot, futás helyett a következő WC felé vettem az irányt. Shit happens.

Viszont rájöttem, hogy ha az előbb működött, akkor ezután is menni fog: egyre-másra kerestem a belesétáló futókat, és igyekeztem őket motiválni, vagy legalábbis váltani pár szót. Illetve elkértem Zolitól a Rubik kockámat, és futás közben minél többször kirakni. Ez is működött. Mindegy, bármi, csak ne a fájdalomra gondoljak, és ne arra hogy hol van a legközelebbi WC.

Sajnos a 100. kilométert a vízerőműnél méltatlanul átsétáltam. De jó lett volna diadalmasan futva látni ahogy az órámon három számjegy jelenik meg - ehelyett az út szélén támolyogtam, megalázottnak, összetörtnek éreztem magam. Zoli keményen tartotta magát, pedig ez neki is élete küzdelme volt - korábban soha nem tekert még ennyit egyben, sem távban, de főleg nem időben. Nyilván szétülte a hátsóját, oda vannak a csuklói, és magában elkívánja a fészkes fenébe az egészet. Ettől meg lelkismeret-furdalásom lett. Ahogy túlléptünk a százon, megpróbáltam ismét futni. A frissítési tervet teljesen elengedtem, 100%-ban átálltunk az i:am ISO-ra, és ez nem a reklám helye. Nos, a hatás... megdöbbentő volt. Zoli próbált motiválni, hogy "Taki, ha most elindulsz, próbálj meg csak 5km-t megállás nélkül, egyben lefutni!" Megpróbáltam. 4,8-nál már úgy vártam az ötöst, mint a megváltást. Aztán... nem álltam meg. Nem volt rá okom, a combom "csak" annyira fájt mint előtte, a hasam végre nem ment, szóval miért is álltam volna meg? A tempó tökmindegy, 6-7 perc környéke, nem érdekelt. Mindegy, csak menjünk, haladjunk!

Szinte hihetetlen, de innen úgy 114-ig képes voltam egyhuzamban elfutni, mégpedig viszonylag egyenletes tempóban. Rettenetesen jó érzés volt! A gyomrom korgott, a vizeletem szabályosan sötétbarna volt, de már semmi sem érdekelt, innen már ha hason kúszok, akkor is be fogok érni. Sajnos itt elkövettem még egy hibát: betoltam egy koffeines Squeezy folyékony gélt, ami máskor úgy hat rám, mintha seggbe rúgtak volna. Nos... ami ezután történt, azt más kontextusba hoznám az említett testrészemmel, de az nem lenne szalonképes. Mindegy, még egy gyors kétbetűs kitérő, sajnos annyira csikart a hasam hogy kábé egy-másfél kilométert megint gyalogolnom kellett miatta. De utána jobb lett, a maradékot innen már végig tudtam futni.

Közben ránk esteledett - én úgy képzeltem ezt a futást, hogy bőven világosban fogunk befutni, vigyorogva, diadalmasan. Hát... mindegy, érjünk végre be. Amikor felkapcsoltam a fejlámpám, valami hihetetlen látvány fogadott: annyi szúnyog és egyéb repülő létforma jött a fényre, mintha a Csillagok Háborúját néztem volna in real life, amikor hipersebességre kapcsol Csubakka. Épp abban a hangulatomban voltam, amikor minden mindegy volt, és bár gyűlölöm a szúnyogokat, mosolyogva gyönyörködtem a látványban.

Már csak négy kilométer. Három. Kettő és fél. És egyszer csak meghallottuk a szpíker hangját - nem értettük mit mond, csak hogy emelkedett hangon szól a hangszóróból! Úristen, de jó érzés, milyen messzire viszi a víz... aztán rádöbbentünk, hogy ja, valóban szpíker volt, csak épp a foci EB közvetítése hallatszott a gát melletti házak udvarából. Basszus. Legyen már vége, ez az utolsó két kilométer soha nem akar elfogyni?

Végül jött a gát rövid földes része, innen már tényleg nincs messze a befutó, csak pár méter. Ez már a valódi szpíker volt, és e pillanatban sikerült majdnem egy akkorát esnem, mint még soha. A sár... köszi. Midegy, tovább, pár méter és megváltás!

Az utolsó csippantós embert már alig láttam, nem voltam teljesen tiszta fejben, kis híján elfutottam mellette. Egyszer csak megláttam Krisztit, szinte repült felém, valami olyasmit mondott hogy vége, innen már nem kell futni tovább. Jó jó, de hiszen a cél innen még vagy 100 méter, és hallottam hogy jönnek mögöttem! Szóval kiszakítottam magam az ölelésből, és mint egy tank, végigtörtettem a befutófotóért sorban álló csapattagok között, és valami idióta ugrással sikerült beesnem a célba. Kezemben a hőn áhított szalaggal - és ott eltört a mécses, ott tényleg végem lett. Némán zokogtam, könny nem jött a szememből, nem tudtam elhinni hogy megcsináltam, hogy képes voltam rá. Elképesztő érzés volt.

Ahogy a nyakamba akasztották az érmet, bambán támolyogtam, kerestem egy helyet ahol összerogyhatok. Egyszer csak Futakriszta toppant elém, tompán hallottam a szavait ahogy gratulált, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Ezúton is bocs, Kriszta! A következő pillanatban pedig már ott volt Zoli, akivel összeölelkeztünk, és ott tényleg majdnem összerogytam. Nem kis részben a meghatottságtól.

A kedvesemmel utána még vagy fél órát ücsörögtünk az egyik asztalnál, hallgattuk ahogy egyre-másra jönnek be a csapatok és a többi egyéni befutó. Csak ültem, próbáltam felfogni ami történik, és tolni az arcomba a zsíros kenyeret és az alkoholmentes sört. Egyik sem ment igazán. Kriszti, nagyon hálás vagyok hogy elviseltél a felkészülés hónapjaiban, hogy mindenben támogattál, velem voltál!

Nos, ez volt életem első igazi ultraversenye. A tanulságokat le kell vonni, amit el lehetett rontani, azt bizony én elrontottam. De végül mégis sikerült, és annyira nem is rossz eredménnyel: összetettben a 42. helyet sikerült megcsípni. Még így is - 15 óra 49 perccel értem be. Az órám kicsit többet mutatott, mert egyszerűen elfelejtettem leállítani. Talán érthető. :)

Ez a futás óriási hatást gyakorolt rám. Mindenek előtt nem hogy elment volna a kedvem az ultratávoktól, inkább megjött. Sokmindent sikerült megtanulnom, mondhatnám hogy "megismernem önmagam", de ez annyira közhelyes hogy inkább le sem írom. Lényeg, hogy képet kaptam róla, elég erős tudok lenni fejben, és tudok küzdeni ha kell. Alig várom a következő kihívást, amit remélhetőleg hasmenés nélkül fogok végigcsinálni. A combfájdalmat egyelőre nem tudom hová tenni, 60 kilométerig gyorsabb tempónál sem szokott jelentkezni, sőt, főleg akkor nem. Ezt majd ki kell kísérletezni, de ez most ráér.

És hogy ettől én most ultrafutó lettem-e? Nos, erre határozott válaszom van. Nem. Nem érzem magam ultrafutónak, továbbra is lelkes amatőrnek érzem magam, aki belekóstolt ebbe a csodás világba. Közelebb állnék a saját magam által megfogalmazott "ultrafutó" érzéshez, ha - akár lassabb tempóban, de - nem ilyen szánalmasan szenvedem végig a versenyt, hanem az történik amit elterveztem, ha végig a kezemben lett volna az irányítás. Sokan a 65km-es mezőnyből akiknek ez volt az első ilyen távjuk, elmondhatják magukról, ők ultrások. És ez tök jó, szívből gratulálok minden teljesítőnek. De bennem ettől a futástól még nem szakadt át az a gát. Tudom hogy ennél messze jobb vagyok, tudom hogy vissza fogok jönni még Tiszafüredre és kőkeményen odateszem magam. Hogy bár ez volt az első igazi ultratávom, de messze nem az utolsó.

Huh, ez rekord hosszúságú beszámoló lett. Nagyon köszönöm neked, hogy elolvastad! Gabi, köszönöm a felkészítést, köszönöm hogy Gizion lehetek! :)

Két nap van hátra életem legkeményebb versenyéig, az Ultra Tisza-tó 130-ig. Piszkosul kemény lesz, és eléggé tartok tőle. Ezzel együtt, most sokkal felkészültebbnek, eltökéltebbnek érzem magam mint tavaly a BSzM előtt.

Még januárban határoztam el hogy nekimegyek, amikor spontán maratont futottam nyúlként. Akkor olyan távolinak tűnt ez a dátum, olyan könnyű volt azt mondani, "ó, addig fel tudok készülni", hogy nem volt kérdés, simán megcsinálom. Most, két nappal a verseny előtt ha a szívemre teszem a kezem, leginkább a zabszem-effektust érzem, rohadtul izgulok.

Maratoni távon már elég tapasztaltnak érzem magam, idén eddig azt hiszem ötöt futottam le, tudom hogy a táv melyik szakaszában mi vár rám. Tudom hogyan kell frissíteni, hol kell begyújtani a rakétákat, hogyan kell túllendülni az esetleges holtpontokon. Néhányszor kikacsintottam a maraton feletti távok felé is, utoljára amolyan főpróba gyanánt márciusban körbefutottam a Tisza-tavat, ami épp 65km volt. Nos, jelenleg "eddig látok el", ami efelett vár rám, arról csak elképzeléseim vannak. 65-nél baromira elegem volt az egészből, el sem tudtam képzelni hogy ebből még egy kört bevállaljak. Persze azóta eltelt néhány hónap, és Barát Gabi gondoskodó irányításával elég jó felkészülési időszak van mögöttem. Nem volt épp zökkenőmentes, sikerült egy fránya combsérülést összeszednem, ami miatt pár hetet ki kellett hagynom a futásból. Aztán jött a két oltás, amit megint csak megéreztem, vissza kellett venni az intenzitásból. Ezzel együtt, úgy érzem soha nem álltam jobban készen egy ilyen hülyeségre.

Azt hiszem a siker kulcsa nem az lesz, képes leszek-e lefutni egyben 130 kilométert. Nyilván fájni fog, aztán még jobban fog fájni, és valószínűleg csúf vérhólyagok lesznek a második körben a társaim. Ezzel tisztában vagyok, és ezektől kevésbé tartok. Azon fog állni vagy bukni az egész, hogyan sikerül a frissítés, tudom-e tartani az előzetes tervet, akár kívánom a gélt/müzlit/mazsolát, akár nem.

Gabi iránymutatása alapján összeraktam egy frissítési tervet, amely időn és nem távon alapul. Negyed órákra lebontottam a teljes versenyt, pontosan meghatározva mikor, miből mennyit kell bevinnem. Ezt a táblázatot aztán viszonylag egyszerűen be lehet vinni a Garmin Connectbe, ahonnan egy kattintással átkerül az órámra. A végeredmény: az órám minden 15 percben csipogni fog hogy mit toljak, illetve mutatja a következő adagot is előre. Maratoni távig nem lesz nehéz követni, abban biztos vagyok. Abban azonban már nem, hogy 90km környékén nem akarnám az egészet behajítani a Tiszába, "anyádnak csipogj kis csíra" felkiáltás közepette.

A frissítési tervvel együtt készítettem egy tempótáblázatot, ahogy régebben a maratoni versenyekre is. Ez bevált, jó érzés látni hogy az optimista, realista vagy épp a pesszimista (túlélésre játszó) tervet követem. Csak ez a terv kicsit hosszabb, bele sem fér egy képernyőbe, pedig nem kilométerekre van lebontva, hanem 15 percekre.

A meleg még egy érdekes körülmény lesz, ahogy korábbi beszámolókat olvasgattam, ez adja igazán a savát-borsát ennek a versenynek. Hiába készül az ember tudatosan pulzussal, tempóval, frissítéssel, ha mindezt a kellemes hajnali órákban teszi. Aztán jön a verseny, az árnyékmentes gát, és fejbe ver a meleg. Ezt szem előtt tartva az elmúlt hetekben igyekeztem minél több edzésemet kifejezetten a délután 2-3 óra közötti időszakra ütemezni, távtól és intenzitástól függetlenül. A Garminnak van egy funkciója, mutatja hány százalékban adaptálódott a szervezet a meleghez. Én ezen jót mosolygok, annyira azért nem veszem komolyan. Mindenesetre egy ideje már 100%-on van - bár amikor pár napja 18km-t futottam 37 fokban, nem éppen így éreztem. Ezzel együtt, úgy érzem nagyon fontos volt ez a pár hét, sokat tanultam a melegről, a testem reakcióiról, illetve bevetettem pár praktikát, hogyan hűtsem magam.

Most megint megrohant ez a "lelkes amatőr" érzés. Az Ultrafutás csoport posztjait, hozzászólásait (és főleg a főszereplőket) olvasgatva kis porszemnek, senkinek érzem magam. És ez így is van rendjén, kell az alázat, a tisztelet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogok szombat este nyugovóra térni. Úgy érzem, amit tudtam megtettem a siker érdekében, innentől kezdve minden rajtam áll, nincs kifogás. Bevállaltad, akkor most mutasd meg mit tudsz. Ott vagyunk már? :)

Két nap múlva kiderül...

Sziasztok, sikerült jól eltűnnöm, pedig a háttérben lázasan folyik a felkészülés az UTT-re. Lázasan, lehet ez hamarosan szó szerint értendő, épp ma kaptam meg a második oltást, így - edzői rendelésre - ma és holnap nincs futás. Sőt, lehet hogy egy kis hőemelkedés fog jönni helyette.

Mivel az oltás miatt edzés szempontjából ez a hét kissé kurtára sikerült, Barát Gabi a szokásos hétvégi hosszú futást csütörtökre írta ki, egy intenzív két órás görgős szerda után. 38km E1 pulzuszónában, nyami. Mondjuk az elmúlt hetekben amúgy is sok 30km feletti távot kaptam, de ettől most mégis tartottam. Elég fáradt vagyok, alig két hete futottam le a Virtual Brussels Marathont (életem második legjobb idejével), utána volt egy gyalázatos 32km-em meg pár 17 környéke, most meg ez a 38-as. Jó, sebaj, álljunk hozzá pozitívan.

Harmincnyolc kilométer... tegye fel a kezét, aki ha ekkora távot kapna, nem kerekítené fel 42-re! Az a maradék négy kili már örömfutás kell hogy legyen, nem azon múlik... próbáltam magamban keresgélni valami védhető magyarázatot, mivel indoklom meg Gabinak a táv megnövelését. Mert azt már az első pillanatban tudtam, nem fogok megállni 38-nál, ebből is maraton lesz. Tétje nincs, nem időre megy, végre tényleg a futás öröméért futhatok. Nagyon vártam a csütörtököt.

Még kedden, amikor az eheti edzéstervet megkaptam, eldöntöttem hogy szerdán és csütörtökön is a kora reggeli órákban fogok edzeni. Ébredés után kissé kómásan de rutinosan készítettem össze a felszerelést. Frissítésnek 12 deci vizet, egy paradicsomos és két kólás-koffeines gélt és három sótablettát vittem magammal.

Úgy terveztem, hogy nem megyek messzire, van egy jól bejáratott kacskaringós köröm itt Halásztelken, ami pont kiad egy félmaratont. Ezt akartam megfutni, utána a maradékot pedig a Vízművek védterületén, egy-két hete ismét lehet bent futni. Csodálatos, autómentes, madárcsicsergős terület, igazi felüdülés lesz a futás második fele, gondoltam.

A terv óramű pontossággal működött. Jó hangulatban telt az eleje, totál megvolt az örömfutás érzés. Nem néztem se tempót, se pulzust, csak élveztem a mozgást és vigyorogtam. Nyugodtan, visszafogottan értem el kb. 8 kilométerig, itt elkezdett vizesedni a hátam. Egy ideje eléggé szorul a Soft Reservoir hátipalackom csatlakozója, gondoltam kilazult vagy lerázódott, és szivárog a víz. Elég kellemetlen volt, úgyhogy muszáj volt megállnom hogy megszereljem. Hát... a helyén volt minden, ellenben a palack a hegesztésnél elengedett, és szépen csorgott belőle a víz. Bakker. Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeket: feladom vagy folytatom. Ha folytatom, akkor hamarosan elfogy a vizem, ha el akarok jutni maratonig, muszáj lesz valahonnan pótolni. Feladni nem akartam, így kénytelen-kelletlen visszavettem a mellényt és ugyanabban a tempóban futottam tovább. A pulzus maradt ahol volt, a kedvem sem törte le a defekt, viszont a hátam, a fenekem, és később a cipőm egyre vizesebb lett. Előzőek még kellemesen is hatottak, egyre melegebb lett az idő, és jólesően hűtött a szivárgó víz. A cipőm azonban hamarosan teljesen elázott, elnehezült, és elkezdte dörzsölni a lábfejemet. Jó, nem baj, ennyi belefér, legfeljebb lassabban futok.

A félmaratoni táv nem messze a lakásunktól ér véget, innen terveztem továbbmenni a Vízmű felé. Szerencsére a víz pont eddig tartott ki, az ajtótól kb. 200 méterre fogyott ki teljesen. Szóval gyorsan hazaugrottam, mellény ledob, egy Powerade a hűtőből kivesz, és már fut is tovább. A két kényszerű megállásból eddig kb. két és fél perc állóidő jött össze. Sebaj, nem időre megyünk. Innen kicsit nehezebb volt futni, részben a fél kilós cipő, részben a kézben lóbált flaska miatt. A környezet azonban kárpótolt érte, tényleg fantasztikus ilyen helyen futni. Két óra alatt nagyjából hat emberrel találkoztam, közülük négyen futók voltak.

Nagyjából 30km felé csináltam egy gyors leltárt, ahogy szoktam. Holtpontnak nyoma sincs, a tempó nem jó, de nem is tragikus, de főleg nem is érdekel. A pulzus még épp hogy csak belekarcolt alulról az előírt zónába, tök jól éreztem magam. Az viszont már most látszott, hogy a fél literes Powerade nem fog kitartani a végéig, sőt: akárhogy is osztom be, 3-4km múlva el fog fogyni. Azt pedig nem akartam bevállalni hogy 34-től 42-ig víz nélkül maradok. Szerencsére az évek alatt elég jól sikerült feltérképezni a közkutakat a környéken, így módosítottam a terven: 33km-nél kimegyek a védterületről, vissza az Ilona utcába, a harmadik kereszteződésnél teletöltöm az üveget, majd mars vissza a Vízműhöz, és onnan még marad kb. 7km-em. Hát ez szintén óramű pontossággal ment, épp ahogy elterveztem. Megmondom őszintén, ezek az apróságok óriási pluszt tudnak adni, baromi jó érzés hogy az esetleges problémák nem tudnak kifogni rajtam.

Közben annyira meleg lett, hogy a frissen vételezett jó hideg vízből egyre többet csorgattam a fejemre, felsőtestemre is. Jó érzés volt, és időközben a cipőm is egyre könnyebb lett. Szóval ahogy teltek a kilométerek 30 felett, egyre jobb kedvem lett, egyre lelkesebben futottam. 38-nál visszafordultam a szervizútról, innen kicsit több mint 4,3km van még hazáig, pont kiadja (a plusz 100 métert a Strava esetleges pontatlansága miatt tettem még hozzá). Holtpont még mindig nincs, azonban a jobb nagy lábujjam felől kissé fájó érzések kezdtek jönni. Valószínűleg vízhólyag, a több mint 25km-es átázott cipőben futás kezdi megbosszulni magát (aztán otthon derült ki, hogy a szokásos 3 centis vérhólyagot sikerült kinevelnem).

Az utolsó két-három kilométert kicsit próbáltam visszafogni. Mivel most nem időre ment a dolog, nem akartam magas pulzussal befejezni, és különben is egy nyugodt tempó jobban illeszkedett az örömfutás érzésbe. Végül terv szerint, valahol 43,3km után lett vége - komolyan mondom, életem talán legkönnyebb, legjobb hangulatú maratoni futása van mögöttem! Ezt aztán megerősítette a Garminom is, ez lett az első negyvenkettesem, amire kegyesen "produktív" eredményt adott.

Végül 5:11 lett az átlagtempó. Nem olyan vészes, még épp befértem vele 3:40 alá. Ha a három megállásból összejött kb. 3 és fél percet hozzáadom, persze kilógok belőle, de nem baj. Sokkal fontosabb, hogy amikor futás után feltettem magamnak a kérdést: "na bevállalnál ebből még egyet, most azonnal?", őszinte igennel válaszoltam. Úgy éreztem, ha nem is simán, de biztosan menne még egy maraton folytatólagosan, saccra még az is jóval 6 perces alatti tempóval. Ez nagyon sokat jelent, így szűk egy hónappal a Nagy Verseny előtt. Remélem, ott 84km-nél, amikor majd felteszem magamnak a kérdést, "ugye a maradék 42+4 már menni fog?", arra is ugyanilyen őszinte igennel leszek képes válaszolni.

Általában pontozni szoktam az edzéseimet. Most elég könnyű dolgom van: figyelembe véve a hangulatom, a vízproblémákat, a rá adott reakcióim, a futás utáni állapotom, egy jó erős hét pontot ér ez az edzés. Soha ne legyen rosszabb! :)

Már több mint egy éve hogy lefutottam a Balaton Szupermaratont, életem addigi legjobb, legfantasztikusabb versenyét. Előtte nem igazán hittem volna hogy képes leszek rá, utólag pedig biztos voltam benne hogy jövőre, vagyis idén ismételni fogok. Sajnos a COVID közbeszólt, és az idei BSzM elmaradt, pontosabban virtuális módon került megrendezésre. Készülvén az UTT-130-ra, edzőm, Barát Gabi javaslatára bevállaltam egy fél BSzM-et, vagyis 95km-t, amit két nap alatt kellett megrakni. Ugyan mi baj lehet belőle?

Szóval az van, hogy tavalyhoz képest érezhetően sokat fejlődtem. Fegyelmezettebb, céltudatosabb lettem, és alaposan vissza sikerült venni az egóból is. Tudtam hogy a két napos versenyen jobb időt fogok futni mint tavaly, és ha már 50km feletti táv, gondoltam egy merészet és megkértem Gabit, ne egyenlő arányban osszuk el a két napot. A BSzM szabályai ezt lehetővé teszik, így lett az első nap 65km, a második 30km. A 65 nem légből kapott szám, épp ennyi a Tisza-tó körül egy kör. Szerettem volna egy "pályabejárást", amolyan felderítő futást csinálni a júliusi 130km előtt, így ez most kapóra jött. Pár héttel ezelőtt volt a mozduljos dupla Velencei-tó kör, az hasonló táv volt csak épp metsző hidegben, és messze nem egyedül. Ezt most viszont teljes magányban, mindenféle segítség nélkül akartam megfutni.

Különösebben nem izgultam rá, bár egy-két nappal a rajt előtt azért megrohantak némi balsejtelmek. Biztosan bírni fogom? Nem fogok fejreállni? Nem felelőtlenség ilyen kevés ultratáv tapasztalattal full egyedül nekivágni? Igyekeztem elhessegetni magamtól ezeket, és szombaton reggel mikor felébredtem, már csak nyugalom volt bennem. Pár óra és túlleszel rajta. Pár óra és kiderül mennyire vagy tökös legény. Este összekészítettem minden cuccom, épp csak fel kellett tankolnom az ivózsákom, és már indultam is.

Első nap - privát UTT-65 illegal

A Tisza-tó nekem mindenekelőtt mintegy 170km vezetést jelentett, így valamivel 9 után érkeztem meg a Morotva pihenőparkhoz. Vittem magammal mindenféle futócuccot, az előrejelzés még némi esőt is mondott, na meg szelet és 6-14 fok között mindent. Végül maradtam a rövidnadrágnál, és a technikai póló fölé felvettem egy könnyű hosszúujjú felsőt. Utólag nem bántam meg, jó döntés volt. A futómellénybe betáraztam hét gélt (négy paradicsomost, három kólás-koffeinest), négy sótablettát, maszkot, izolációs fóliát, és fullra töltöttem a másfél literes palackot. Mivel Velencén bőven elég volt 60km-en keresztül, gondoltam most is ki fog tartani. Biztos ami biztos, egy fél literes rugalmas palackot is elraktam üresen, hátha valahol gyorsan után kell tölteni, nem kell így levetnem a mellényt, nem kell légmentesíteni, sokkal kevesebb a macera. Mivel végig kerékpárúton fogok futni, úgy döntöttem hogy viszem az átok Sony fülesem magammal, elvégre nem kell tartanom az autósoktól. Az előző napokban Google Street View-n átnéztem a terepet, a gáton vezet végig a bringaút, ott kocsik nem járnak. Hogy mekkorát tévedtem...

Az első pár kilométer elég érdekes volt. Fáztam, jó erős szembeszél fújt, és a tempó is elég visszafogottan indult. A tavalyi BSzM első napján 5:21-es bruttó idővel futottam (azaz a nettó is ennyi lett, lévén nem álltam meg egy pillanatra sem). Ennél gyorsabban akartam most futni, de ezen kívül különösebb terv nem volt. Gabi 158-as max HR-t írt elő, ez alatt akartam maradni, és ami belefér, hadd szóljon. Nagyjából 4-5km környékén aztán helyreállt a világ rendje, sikerült átlag 5:15 környékére, aztán ez alá gyorsulnom. De főleg az volt szuper, hogy könnyedén, mindenféle erőlködés nélkül tudtam ezt a tempót tartani. Ment volna gyorsabban is, de az nem lett volna kényelmes, ez így pont jó. Közben volt időm feltérképezni a Tisza-tó környékét - hát, picit más mint amit vártam. Sejtettem hogy nincs olyan szinten beépítve mint a Balaton vagy a Velencei-tó, de arra nem számítottam, hogy konkrétan 10 meg 10 kilométereken át SEMMI nem történik, se egy település, se egy büfé, tényleg semmi a világon. És árnyék sem. Ezt jó lesz megjegyezni, nyáron ez elég para lehet. Sivár, egyhangú táj, ami egyébként varázslatosan szép.

Az egyetlen meghatározó dolog a meglehetősen erős autóforgalom volt a gáton. Szinte 2-3 percenként találkoztam kocsikkal, némelyik udvariasan, óvatosan kikerült, mások olyan tempóban húztak el centikre mellettem, hogy megtántorodtam a menetszelüktől. Alapvetően ez annyira nem gáz nekem, országúti bringásként hozzászoktam, viszont bődületes mennyiségű port hagytak maguk mögött az önjelölt fittipaldik, és ettől eléggé szenvedtem. Mert hát a gát olyan széles (inkább olyan keskeny), hogy egy autó és egy gyalogos egymás mellett nem férnek el, egyiknek le kell húzódni. Amikor szembe jött valaki, ezzel nem is volt gond. Viszont mivel fülemben volt a füles, a mögöttes forgalmat nem igazán hallottam - ahogy korábban megírtam, ebben az átkozott Sonyban a 20 (!) szinten állítható ambient sound controll egy rakás S.Z.R.T sem ér. Így hát 2-3km után maradt az, hogy percenként kétszer hátrasandítottam.

Nagyon gyorsan elértem félmaratonig, gyors pillantás az órára, épp 1:50-en belül vagyok, ez igen jó. Nem is kell gyorsulni, ha ezt tartom, az 3:40-es maratont, és 5 óra 40 percen belüli 65km-t jelentene. Ezzel meglenne az 50 és 60km-es rekordom, és jó belépő lehetne egy majdnai 6 órás versenyre, ahol megkísérelhetem a 70-et megfutni. Nagyon jó volt a hangulatom, ráadásul külön jó érzés volt hogy elég erős szembeszelem volt 30-ig, és még így is ment az 5:13-as átlag. Féltávtól ez majd hátulról fog fújni, sokkal könnyebb dolgom lesz!

Jött is a féltáv, a Hallépcső, és a Kiskörei Vízerőmű. Jól éreztem magam, a combom picit kezdtem érezni, de semmi komoly. Viszont sokkal riasztóbb volt, hogy még csupán féltávnál vagyok, de a vizem háromnegyede már elfogyott. Épp elhagytam egy nyitva lévő büfét vagy halsütőt vagy a jó ég tudja mit, lényeg hogy úgy terveztem, a következőnél mindenképpen megállok tankolni. Rossz érzés volt hogy meg kell majd állnom, ezt a 65-öt én megállás nélkül akartam megrakni. Sebaj, annyira jó a tempó hogy ez simán bele fog férni.

És itt álljunk meg egy szóra. Ezt a versenyt itt, ezen a ponton veszítettem el. Már ott, 30-35 körül megszólaltak a vészcsengők hogy nagy baj lesz, de elhessegettem, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Majd töltök vizet később. Csakhogy... 35 és 60 (!) kilométer között gyakorlatilag nem találtam nyitva lévő büfét, vagy bármilyen helyet ahol vizet tudtam volna vételezni! 42-nél már sokkal kevesebbet ittam mint kellett volna, de ott még nem éreztette a vízhiány a hatását. Nagyjából 45-47km-ig hihetetlenül egyenletes tempót sikerült futnom. Aztán... 48-nál jött a pofon, de olyan szinten hogy meg kellett állnom, és leültem az aszfaltra egy percre. A dehidratáltság nem vicces, nagyon nem az, és piszkosul fejbe vágott. Nagy nehezen elvergődtem 53-ig, a víz valahol 50-nél fogyott el teljesen. Kínomban már a pecásokat, a kirándulókat kérdezgettem hogy nincs-e vizük, de nem volt, vagy a COVID miatt nem akaódzott adni. Még az is megfordult a fejemben hogy iszom a Tiszából, de erre szerencsére nem került sor.

Végül Poroszlót elhagyva, 60km-nél találtam egy éttermet, ami nyitva volt. A 45-ig tartott 5:11-es átlagtempó a porban, legalább fél órát veszítettem a vízhiány miatt. Szédültem, minden izmom fájt, gyenge voltam, minden megállás után pokol volt újból elindulni. Itt az étteremnél a jéghideg ásványvíz olyan volt aztán, hogy azt elmondani nem tudom. Főleg fejben tett helyre, hiába már csak 5km volt hátra, nagyon kellett. Erőre kaptam, a végére valami visszatért a lendületből, az utolsó kilométer ismét 5:28-as lett.

Végül 6 óra 14 perc lett a 65km-es táv eredménye, ami 5:46-os tempót jelent. Ezzel az idővel tavaly az UTT-65-ön a 18. lettem volna a 82 fős mezőnyből. Tulajdonképpen semmi okom sincs panaszra, ez önmagában tök jól hangzik. Ha nincs a frissítési gond, nincs fejreállás, akkor a 9. helyet csíptem volna meg. Ráadásul privát, versenyhangulat nélkül, és... és várjunk csak. Utólag teljesen feleslegesek ezek a "mi lett volna ha" kezdetű mondatok. Bármi lehetett volna, most ez lett, így sikerült. Egyáltalán nem vagyok büszke magamra, amatőr hibákat követtem el (megint), amelyekből tanulni kell. Ez a verseny nem tett taccsra (nem úgy mint az első Szénás-kör), alapvetően azért jó érzés hogy nem adtam fel, és összességében jó idővel sikerült körbeérem. Ide azért még egy apró megjegyzés: "nem adtam fel" - értsd, valahogy vissza kellett kúszni a kocsihoz, mégsem maradhattam ítéletnapig a porban fekve.

Második nap: 30km túlélésre játszva

Még szombaton este, itthon derült ki miután lehúztam a zoknim, hogy elég csinos vérhólyagot sikerült kinevelnem a jobb nagy lábujjamon - nagyjából 2-3 centis, telt, vérvörös. Tiszta deja vu, a tavalyi BSzM előtt szinte pontosan ugyanilyet szedtem össze. Úgyhogy volt már némi tapasztalatom - fürdés után elő a tűvel és cérnával, műtünk! :) Ha valakit érdekelnek a képek, itt megtalálja, nem akarom képként beilleszteni, annyira nem szép. Lényeg, hogy sikerült elég jól lelohasztani, másnapra nyoma is alig maradt. Szombat este annyira fájt a combom, hogy a bejárati ajtó előtti 3 lépcsőfok (főleg lefelé) igen komoly kihívást jelentett, ez is ismerős volt a tavalyi BSzM-ről. Ha akkor tovább tudtam menni, most sem fog gondot okozni, gondoltam. Fájni fog, de akkor is legyakom, meg sem fordult a fejemben hogy ez a harmincas kifoghat rajtam. Még szombat este, és persze vasárnap délelőtt is rengeteget nyújtottam, ez valamelyest használt. Itt szeretném megemlíteni, mennyire nagy segítség volt a Tamás Rita által ajánlott sportkrém, radikálisan enyhítette a fájdalmam. Nem a reklám helye, ha valakit érdekel, bátran keresse Ritát.

Mivel délelőtt egyéb elfoglaltságom volt, a rajtot délután 3-ra tűztem ki. Alapvetően még egy Velencei-tó kört akartam futni, de ahhoz már késő volt hogy lemenjek, körbefussam, majd haza is érjek időben, ráadásul a szombati bukfenc után nem voltam biztos benne hogy bölcs lenne egyedül ilyen messzire menni. Nem igazán éreztem százasnak magam, és akkor finoman szóltam. Mindenesetre, tanulva az előző napi parából, csaknem ismét fullra töltöttem az ivózsákom. Két gél, négy sótabi, elég kell hogy legyen, hajrá, csapassuk.

Az útvonal Halásztelekről az úgynevezett kerékpáros útvonalon haladt Pest felé, a Budafoki út irányába. Gondoltam 12,5-nél fordulok, aztán a maradékot majd itt Hátelken körözve megfutom. Az eleje... hú. Ismeritek az érzést, amikor izzó piszkavast forgatnak a combotokban, amikor a test megütközve visszakérdez a fejnek: "mi van öcsém, teljesen hülye vagy?" Szerencsére ez hamar elmúlt, a második kilométeren már nem volt darabos a mozgásom, és mire a nulláshoz értem, már egész könnyedén futottam. Annyira, hogy... meglepetten konstatáltam, a Gabi által megszabott 152-es max pulzusba közel 5 perces tempó fér bele. Wow, ez jobb mint gondoltam, de nem eszik ezt olyan forrón. A vízhiány miatt ugyan biztosan nem fogok fejreállni, de mégiscsak bennem van egy 65-ös, szóval ésszel. Mindenesetre 12,5-nél, ahol vissza akartam fordulni, úgy döntöttem inkább továbbmegyek a Kopaszi-gát felé, és majd 15-nél fordulok, így otthon már nem kell köröznöm. Jó ötlet volt, tetszett a kis ki(be)térő a gát felé. A tempó nem hogy romlott volna, inkább javult, mondhatni negatív splitben futottam, vagyis a táv második fele gyorsabb lett mint az első. És ment volna még gyorsabban, de nem akartam kilógni a pulzuszónából. Félmaraton felett már nagyon de nagyon jól éreztem magam, kutya bajom sem volt. Combom rendben, az előző napi vérhólyagról azt sem tudtam hirtelen, melyik lábamon volt. Cserébe a bal talpam felől kezdtem érezni, hogy oda is elkezdett nőni valami csúfság... de ez ráér, ezt a harmincast már be fogom húzni, nem kérdés.

A vége nagyon gyorsan lement, alig jöttem le a nullásról, már otthon is találtam magam, az a végső 3km valahogy kiesett. Közben azon agyaltam, mennyire amatőr módon eltoltam a szombatot, és ebből a mai futásból kiindulva milyen királyi időt tudtam volna ott megfutni. Dehát, ahogy írtam is, utólag már felesleges ezen agyalni. Végül 2 óra 33 perc alatt húztam be a 30-ast, ami 5:07-es kilométereknek felel meg. Tudok én ennél jobbat, de a szombat fényében ez sokkal de sokkal jobb lett mint gondoltam, szóval ezzel elégedett vagyok most.

Összességében... ezt a FélBSzM-et alaposan elkottáztam. Vasárnap este, miután meglett mindkét futás, jöttem rá hogy sikerült összekevernem a pulzusokat amiket Gabi megadott. Ő az első naphoz írta fel a 152-t, másodikra meg a 158-at, én pont fordítva futottam. Hurrá, még egy amatőr hiba, legközelebb majd szíveskedek elolvasni (kétszer is), mit ír fel az edző. Amúgy nagyon fegyelmezetten hoztam a zónákat...

Nem vagyok elkeseredve, az időm annyira nem lett rossz, a tanulságokat levontam, ismét tanultam valamit. Van az okos ember, aki ugyebár a más kárából tanul. Na én voltam ez a más. Szolgáljon okulásként, hogyan ne rontsatok el futást, főleg ne versenyt, még ha csak virtuális is.

Ezt az egész hétvégét pontozni sincs kedvem, egyszerűen nem éri el azt a küszöböt. Bár az érzés, hogy "UTT, megvagy!", ez itt van belül, ezt már nem vehetik el tőlem, mégis azt érzem, vissza fogok jönni illegálban, és le fogom futni mégegyszer, csak mert, okok miatt.

Ez most egy érzelmes poszt lesz, nehezen találom a szavakat. Keresem, de nem találom, annyira meg vagyok hatódva.

Épp két napja írtam, hogy micsoda év lesz ez, többek között azért is mert ismét csatlakoztam az Élménykülönítmény lilapólósai közé. Tegnap élesedett az adománygyűjtő kampányom, amely keretein belül 150,000 forintot szándékoztam összegyűjteni a Bátor Tábor kis lakói számára. Srácok... én most tényleg a könnyeimmel küzdök: alig 15 óra alatt összejött a támogatás összege, most pedig, alig egy nappal az első Facebook megosztást követően már meghaladta a 166,000 forintot!

Tényleg nem jutok szóhoz, egyszerűen fantasztikusak vagytok! Egyrészt azt érzem, hogy ilyen barátok, közeli vagy távoli ismerősök mellett mosolyogva fogom futni azt a bizonyos 130 kilométert júliusban. Másrészt pedig...

Srácok... Nem tudom eléggé kifejezni a hálámat, a Bátor Tábor lakóinak nevében is NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM hogy vagytok, hogy kiálltatok!

Még húsz nap sem telt el az évből, és már annyi minden történt, hogy sorolni is alig bírom. Január első napjaiban regisztráltam egy virtuális 5km-es versenyre a New York Road Runners szervezésében, amelyen megfutottam életem eddigi leggyorsabb kültéri ötösét 20:50-es idővel. A futás után derült ki hogy másnap nyulazni fogok Földi Zsuzsinak, amely során aztán lefutottam egy spontán maratont. Másodmagammal elkezdtünk dolgozni egy saját virtuális versenyen, a részleteket egyelőre fedje jótékony homály. Ismét csatlakoztam a Bátor Táborhoz, épp ezekben a percekben indul a kampányom, amellyel a tábor oly bátor kis lakóit szeretném támogatni. Pár napja jelentkeztem  MM Runbassadornak - ha elfogadnak, garantáltan találkozhattok velem idén pár versenyen iramfutóként. Visszatértem az edzőmhöz, Barát Gabihoz, és - kimondani is alig merem - beneveztem az Ultra Tisza-tó egyéni 130km-es futamára. És ez utóbbiról szeretnék pár sort írni most.

Kép forrása: HEOL.hu

Százharminc kilométer. Nem vagyok normális. Eddig a leghosszabb táv amit egyben lefutottam, a dupla Velencei-tó kör volt, majdnem egy évvel ezelőtt. Annak a végébe bele kellett sétálnom; az más kérdés hogy semmilyen stratégiám sem volt, amatőr módon a vizem is elfogyott a végére, szóval utólag visszagondolva nem volt épp professzionális a hozzáállás a részemről. A BSzM már sokkal jobban sikerült, itt megtanultam hogy a fájdalom valóban csak fáj, de el lehet viselni, és tovább lehet menni. A négy napot végül tök jó idővel zártam. Aztán volt még egy miniultra októberben: az UB alatt egy csaknem 54km-es éjszakai szakaszt toltam le, nem épp fényes idővel. Igaz, a körülmények sem voltak ideálisak; értsd: ekkora zuhiban soha nem futottam még. És ezek után jött a merész ötlet, hogy márpedig nekem le kell futnom az UTT királyetapját. Tényleg nem vagyok normális.

Magamban már érlelgetem egy ideje, hogy idén jó volna megpróbálni 100km környékén futni. Ezt kinéztem magamból, de többet nem. Ezt is inkább az őszi, maratoni szezonban, időt adva magamnak a felkészülésre (vagy a megfelelő kifogások listájának összeállítására). Aztán... amikor együtt futottam Zsuzsival, valahogy átértékelődött bennem nagyon sok dolog. A százas hirtelen érintési közelségbe került. Akkor, délután, este, futás közben rengeteget tanultam. Nem csak tempóról és futótechnikáról, sőt, főleg nem ezekről. Úgy érzem, kezdem megtanulni tisztelni Az Utat. Sokan mondják, hogy az út maga a cél, kicsit közhelyesen hangzik, de az én esetemben ez most fokozottan igaz.

164 nap van hátra a versenyig. Ez elég soknak tűnik, és most azt gondolom, valóban elég lesz felkészülni. Az erőnléttel, állóképességgel, kitartással azt hiszem nem lesz gond. Ami problémás lehet, az a fegyelem. Ahogy írtam, visszatértem Gabihoz, de ez önmagában nem garancia a sikeres teljesítésre. Elsősorban saját magamon kell győzedelmeskednem, elengedni a pillanatnyi könnyű és gyors sikereket, és csöndben, mosolyogva, magabiztosan lépdelni a cél felé. Fokozottan igaznak érzem magamra ennek a blognak a címét: jelenleg egy lelkes amatőr vagyok, semmi több. De egy 130km-es versenyhez ennél jóval többre lesz szükség, az amatőrségem itt nem csak kudarcot okozhat, de olyan sérülés is lehet belőle ami egy életre elveszi a kedvem a futástól.

Mégis... furcsa mód sokkal magabiztosabb vagyok, mint a BSzM előtt. Gabi edzésterve, gondoskodó odafigyelése, Zsuzsi erősítő edzései - no meg nem utolsó sorban végtelen támogatása - olyan erőt adnak, amelyeket nagyon nehéz megfogalmaznom. Tudom hogy képes vagyok rá. Már csak... bizonyítanom kell. Nem neked. Nem a világnak. Hanem saját magamnak.

130 kilométer.
Meg akarom csinálni.
Meg tudom csinálni.
MEG FOGOM CSINÁLNI!