Szóval az úgy indult, hogy múlt szombatra a Mozdulj érte Facebook csoport leszervezett egy Velencei-tó kerülést. Örömmel csatlakoztam a felhíváshoz, nagyon kedves emlékeim kötődnek a tavalyi eseményhez. Aztán az időjárás máshogy alakította a terveket, szombatra erős fagyokat és néhol komolyabb havazást jósoltak, így most a tókerülés elmaradt.

Benne volt a lábamban a boogie, szívesen futottam volna 20-30km körüli távot, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Földi Zsuzsi épp ezen a napon készült - edzés gyanánt - lefutni egy százast. Mármint kilométert. Ízlelgessétek, olyan finoman hangzik: száz kilométert futni, edzésnek. :) Nyamm...

Barát Gabi, közös edzőnk írt pár napja, hogy akinek volna kedve, csatlakozzon Zsuzsihoz nyúlnak, vagy szimplán csak társaságnak. Mivel Velence elmaradt, örömmel tettem eleget a felhívásnak. Úgy terveztem, hogy ebéd után szép kényelmesen összekészítem a cuccom, aztán úgy délután kettő felé becsatlakozom, és 20-25km-t együtt futunk. Zsuzsi reggel 7-kor indult, így nagyjából 60-65km környékén társulnék.

Valahogy akaratlanul is olyan szépen sikerült elosztani a távokat, hogy pont váltottam Neubrandt Józsiékat, ők akkor fejezték be a kíséretet mire én odaértem. Zsuzsit párja, Gábor egyébként szinte egész nap támogatta, frissítette, biciklivel kísérte - és ezzel szépen összekerekezett ő is 80-90km-t. Le a kalappal!

Szóval... kicsit előbb mint 60-nál értem oda, Zsuzsi épp akkor kezdte az 58. km-t. Megmondom őszintén sokkal rosszabbra számítottam: nyűgös, finoman hisztis futóra, beállt combokra, kockás mozgásra készültem. Ehelyett széles mosoly és olyan könnyed futómozgás fogadott, mintha Zsuzsi épp csak túllendült volna a bemelegítő ötösön. Döbbenet, tényleg nagyon összeszedett volt. Közben a nap is kisütött (kábé egy-másfél órára), és a köd is felszállt, tök jó volt így futni. Az útvonal nagyon egyszerű volt: 42 kör a "B körön", és mivel egy kör kicsit kevesebb mint 2,4km, ez így pont kiadja a 100-at. Monotónia tűrők előnyben! :) Beálltunk egy könnyű, 6:25 - 6:35 közötti tempóra, amit olykor megszakítottunk egy gyors ISO utántöltésre. Mivel ez nem verseny volt, ez simán belefért.

Megdöbbentő volt számomra, hogy Zsuzsa ehhez az egész naphoz állt. Az egy pillanatig nem volt kérdés, hogy le fogja futni, az egyetlen tényező ami miatt abbahagyta volna, egy esetleges sérülés megelőzése. De az fel sem merült, hogy "le tudom futni?" vagy "Képes vagyok rá?" Nem. Hanem így: "Ma futok egy százast." Sokunkban, bennem is állandó időkényszer van, még edzésen is. Sőt, akkor igazán. Mert muszáj hogy a mai edzés valamiben jobb legyen mint a múlt heti, különben összedől a világ. Zsuzsa pont ellenkezőleg állt hozzá: belőtt egy körülbelüli időablakot, de ezen belül egyszerűen nem foglalkozott a tempóval. Kis beleséta? Na és? Megállunk inni egyet? Simán! Újból nekilódulni 75km felett? Hajrá, gyerünk!

Az első 20km olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Mármint nekem 20, Zsuzsinak addigra 78 lett. Kezdett szépen sötétedni, lassan búcsúzni akartam, pláne hogy közben megérkeztek Bán Andiék is, így Zsuzsi jó kezekbe került. Oké, megyek már, csak még egy kilométer. Csak még egy kör. Aztán még egy. És még egy. Hamar elértünk 32-höz, Andiék közben elbúcsúztak, és szinte teljesen sötét lett. Rajtam nem volt semmi fényvisszaverő cucc, ellenben teljesen feketében voltam (de legalább napszemüvegben, úgy a menő). Egy fél kört tanakodtam magamban, végigmenjek-e Zsuzsival, aztán úgy döntöttem igen, végigcsinálom. Komoly döntés volt, mivel ez a futás a legkevésbé rólam szólt, nem lehetett benne a pakliban hogy bármi ok miatt én hátráltassam a futásban, mert mondjuk épp éhes/szomjas vagyok, pisilni kell vagy hasonlók. Nem, épp ellenkezőleg, nekem kell őt segítenem, így ha maradok, akkor ezeket figyelembe véve "pofa súlyba", bármi kínom is lenne közben azt szépen lenyelem, és inkább bíztatom, bátorítom Zsuzsit. Szóval ezeken tanakodtam egy fél kört, és bevállaltam. Zsuzsi egyedül maradt volna (illetve Gábor bringával kísérte volna, de futó nem).

Megeresztettem otthonra egy gyors telefont, abban maradtunk a családdal hogy mindenképp szólok ha tovább futok. És akkor innen még 11km, vagyis jó 70-75 perc van hátra. Zsuzsin azt láttam, hogy 85-90 körül ért egy nagyon pici mélypontra, de hihetetlen jól kezelte. Amikor a 90-et átléptük, megváltozott, innen már csak egy számjegyű táv volt hátra, egy könnyű hétköznapi edzés, ezt bármikor lefutjuk, hajrááá! Amúgy a stratégiájához az is hozzátartozott, hogy harmadolta a távot, emészthető és kezelhető 33km-ekre. Jó érzés volt belépni az utolsó 33-ba, de igazán az utolsó 10-ben volt öröm futni. Ezt már négykézláb, ha kell - de szó sem volt róla, sokkal de sokkal jobb állapotban volt annál, hogy nógatni, bíztatni kelljen. Közben Gáborral jobbnál jobb témákba kezdtünk mélyedni, kezdve a motorozástól - mindhárman motorosok vagyunk - az ősrégi C64-es játékokon keresztül a PS5 várható újdonságaig minden baromságot érintettünk - remélhetőelg ezekkel kicsit Zsuzsi figyelmét is elvontuk a saját kínjairól.

Végül megkezdtük az utolsó csonka kört, ezt már nem kellett teljes egészében teljesíteni, a felénél visszakanyarodtunk a főhadiszállás felé, így is 100 méterrel több lett mint 100km. Valami nagyon furcsa ünnepélyesség lett úrrá rajtam, és bár a megelőző 42km-t végigpofáztam, most valahogy belém szorult a szó. Száz... elképzelni is sok. Csodás érzés volt hogy részt vehettem benne, hogy talán egy nagyon pici részét viselhettem Zsuzsa terhének közben, hogy úgymond belülről láttam hogyan is kell kilóra legyűrni egy ilyen távot. Mert Zsuzsi gyakorlatilag felfalta ezt a százast: szépen nyugodtan nekiállt, és addig falta amíg egy morzsa sem maradt. És nem feküdte meg a gyomrát, másnap már volt egy nagyon könnyed futópados játszadozás, ma pedig, két nappal később már egy igazi edzés következett.

Keresem még a szavakat, de nem nagyon lelem őket. Zsuzsa olyan profin, olyan fölényesen futotta meg ezt az edzést, amilyet én még nem láttam. Főleg nem ilyen közelről. Nagyon sokat tanultam ezalatt a pár óra alatt: tanultam hozzáállásról, életfelfogásról, alázatról és szerénységről. Azóta elég sok dolgot átértékeltem magamban, ami a futást illeti. És nem csak a futást.

Nekem ez a nyulazás 43km nem tervezett futást jelentett, picivel 5 órán belüli maratoni idővel. Az utolsó pár kilométerig ez nem is tudatosult bennem, annyira hatással voltak rám a fentiek. Valahol 33 körül jártam amikor kordult egyet a gyomrom, 38 környékén meg elindult felfelé a pulzusom, utólag belegondolva talán keveset ittam. De ezek a dolgok akkor, ott a sötétben nem számítottak, nem érdekeltek, úgy éreztem ha tovább kéne menni, szó nélkül vállalnék még egy maratont. Csodás érzés volt, komolyan mondom.

Hát ilyen volt részese lenni egy százasnak. És most... csend van bennem. Ünnepélyes, békés csend. És mosolygok. És tök jó érzés. Pedig nem is én futottam százat. De... fogok, azt két napja, a barátomat kísérve eldöntöttem magamban.

Sokan szeretünk zenére futni, és a piac alaposan elkényeztet bennünket, mert baromi sok füles közül választhatunk. Az elmúlt pár hónapban kipróbáltam néhányat, kifejezetten szem előtt tartva, mennyire használhatóak futáshoz, edzéshez.

Az elvárásaim fontossági sorrendben a következők voltak:

• Vezeték nélküli legyen. Próbáltam vezetékes fülessel futni, nem ment, zavart, kizökkentett, utáltam. Ez tehát a legfontosabb, BT-n keresztül kapcsolódjon a telefonomhoz.
• Izzadságálló legyen. Akik ismernek vagy olvassák a blogot, tudják hogy egy komolyabb nyári edzés alatt a hét tengert kiizzadom magamból. A fülesnek ki kell állnia ezt a próbatételt.
• Ne akarjon kiesni a fülemből. Rémálmom, hogy futás közben, pláne terepen kiesik és elhagyom.
• Nem bánnám ha legalább hangerőszabályző, esetleg az alap vezérlők elérhetők lennének rajta: start, stop, számok léptetése.
• Zajcsökkentés. Na ez egy érdekes dolog, volt már ilyen vezetékes fülesem, imádtam, tök jól működött. Ha vezeték nélkülire váltok, örülnék ha tudna ilyet, nyilván nem csak futáshoz tudnám így használni, szóval ez amolyan plusz pontot jelentett számomra, nem kifejezetten elvárást.
• Ár. Hát, hát. Sokszor futottam már bele hogy olcsó húsnak híg a leve, nincs ingyen ebéd, stb, stb. Hajlamos vagyok megfizetni a drágább összeget egy termékért, ha tudom hogy valóban hozza az elvárásaim, és tényleg ki fogom használni, nem csak a fiók mélyén fog pihenni. Szóval a vételárat emiatt hátrébb soroltam, persze ésszerű keretek között.

 Ennyi elvárás után az alábbi füleseket próbálhattam ki:

• 1. Jabra Elite 75T
• 2. Sony WF-XB700
• 3. Sony WF-SP800N
• 4. Apple Airpods Pro
• +1 CBAOOO Sport Bluetooth Wireless Earphone.

A +1 egy kis magyarázatot igényel. Ez valójában egy teljesen noname aliexpress-es termék, amiből aztán kettőt is vásároltam. Alapvetően ezzel kezdődött a fülhallgató kálváriám, úgyhogy kezdjük a tesztet időrendben az elejétől, ezzel.

CBAOOO Sport Bluetooth Wireless Earphone

Kezdem a füles vitathatatlan előnyével: olcsó. Én anno kb. 8,5 dollárért, átszámítva akkori árfolyamon nagyjából 2200 forintért vettem. Ennyit megér, gondoltam. Cserébe nincs vezeték, vannak rajta vezérlők, a leírás szerint tud noise cancellation-t, és persze vízálló, izzadságálló, minden amire egy Igazi Sportolónak szüksége van, says Aliexpress. Alin szeretnek túlozni az eladók, ez esetben sincs másképp: értékelhető zajcsökkentés nincs benne, ami az izzadságállóságot illeti... az izzadságom úgy 3 hónap alatt kinyírta. Eleinte csak simán el-elhallgatott, ilyenkor levettem, kiszárítottam, kitisztítottam, egy darabig (pár napig) működött tovább. Később azzal kezdett szórakoztatni, hogy futás közben minden előzetes jel nélkül zene helyett full hangerőn fehér zajt kezdett üvölteni a fülembe. Szürreális. Aztán végül egy ilyen eset után konkrétan elfüstölt, na az már kevésbé volt vicces. Az a három hónap amíg használtam, egész jó volt vele. Hangminőségben az árához képest egész elfogadható, és mivel kívülről ráakaszkodik a fülre, egyáltalán nem akart leesni. Egy feltöltéssel ha jól emlékszem csaknem három órát kibírt.

Verdikt: ha nem vagy izzadékony, különösebben nem érdekel a zene minősége és csak ahhoz kell hogy futás közben szóljon valami, az Aliexpress végtelen kínálata a noname termékekből tökéletesen teljesíti a feladatát. Az árát mindenképp megéri. Én később rendeltem belőle még egyet, amolyan tartalék gyanánt, vagy ha olyan helyre megyek futni ahova sajnálom a drágább füleseket. Ezt a típust konkrétan már nem találtam meg Alin, de nagyjából millió hasonló van hasonló áron.

Apple Airpods Pro

Mélységből a magasságba, legalábbis ami az árat illeti. Erről a fülesről annyi tesztet találtok mind írott, mind videó formában, hogy szerintem semmi újat nem tudnék róla mondani, így mindössze a saját tapasztalataim írom le vele. Jóideje almás vagyok, és ha valami, akkor ez a füles az, ami a legpatentabb az iPhone-hoz. A párosítás gyerekjáték, szépen beépül a vezérlőkbe, gyerekjáték a használata. A fülben tök jól ül, kicsit furcsa hogy nem kell koppig benyomni, elsőre olyan érzés hogy esetleg ki fog esni ha nekiállsz futni, de nem. Mondjuk nagyon komoly strapának nem tettem ki, így nem kapott akkora adagot izzadságból mint az előzőekben említett csájníz nóném társa.

Általában az almás blogok és vlogok úgy aposztrofálják az Airpods Prót, hogy ez kábé a vezeték nélküli fülesek Rolls Royce-a. Ami azt illeti, a zajcsökkentés és a hangáteresztés funkció egész kellemes, bár nem mondanám kiemelkedőnek egyiket sem. Hangminőségben, főleg mély hangok terén inkább azt mondanám, átlagos. Amiben kiemelkedik a mezőnyből, az a minőség, hozza a megszokott almás érzést. Tök jól lehet vele telefonálni, tök jó meetingekhez, és hát igen, el lehet vele menni futni, teszi a dolgát, de engem különösebben nem győzött meg hogy az edzéseimhez ilyet akarjak. Mindkét oldalon vannak vezérlők, de (nekem) picit macerás a nyomkodásuk.

Verdikt: bár minőségre nagyon is bejön, de az ára miatt egészen biztos hogy nem ezt fogom megvenni. Ha csak zenehallgatáshoz kellene, inkább keresgélnék jobb hangminőségű füles után, ebben az árkategóriában azért van jó pár kompetitor, amelyek röhögve lenyomják az Airpods Prót. Futáshoz megint csak nem venném meg, egyszerűen sajnálnék rá közel 80 ezer forintot, főleg hogy fele ennyiért ennél használhatóbbat kapok - de ez az én véleményem csupán. Összességében az Airpods Pro nekem nagyon bejön, nagyon tetszik, de mégsem kéne.

Sony WF-XB700

Ezt a fülest kifejezetten tesztelni kaptam meg, amiért ezúton is hálás vagyok Hegedűs Krisztián barátomnak. Bocs Krisz, hogy eddig várni kellett az ígért írásra! Ettől a fülestől kábé azt vártam, hogy "akkora basszus van benne hogy az arcod leteszed." In medias res, lelövöm a poént: nincs benne ekkora basszus. Ellenben szépen szól, stabilan ül a fülben, félmaraton alatt sem akart kiesni. Amikor megkaptam tesztelni, az egyik magyarországi áruházlánc épp levitte az árát, e pillanatban pedig nagyjából 30 ezer jó magyar forintot kérnek érte. Lássuk mit kapunk ennyiért!

Illetve... mit nem kapunk. Nincs benne sem zajszűrés, sem hangáteresztés funkció. Az előző annyira nem fájó, főleg ha az árat is nézem. Ha sikerül megtalálni a fülünkhöz illeszkedő szilikon dugót, annyira pontosan illeszkedik, hogy nem is nagyon éreztem szükségét a zajszűrésnek. A hangáteresztés már más téma. Alapvetően felelőtlenségnek tartom ha valaki közterületen úgy fut, hogy a fülessel teljesen kirekeszti a külvilágot. Kell hogy legyen valami kapcsolat, hogy halljuk ha jön hátulról egy autó, kutya, kis zöld emberke. Szerencsére ezen a fülesen is vannak vezérlők, ráadásul fizikai gombok, ami nálam jó pontnak számít. Futás közben, egy-egy kereszteződéshez érve könnyen le lehet állítani a zenét, majd utána folytatni. Persze ettől még zenehallgatás közben a külvilág kirekesztése fennál, ez fájó pont nekem.

Hangminőség: ahogy írtam, szépen szól, de semmi extra. Az Airpods Prót szerintem lenyomja, de az Apple által nyújtott minőségi érzést megközelíteni sem tudja. Lehet csak én bénáztam, de egyszerűen képtelen voltam iPhone-on összepárosítani a gyári appal a fülest, így kénytelen voltam lemondani az equalizerről, illetve azokról a funkciókról amelyeket az app nyújtott volna. Később, a Spotify saját EQ-ját használva azért előjött valamennyi az ígért basszusból, úgyhogy utólag már azt mondom, tényleg nagyot szól az XB700. Telefonálásra, meetingre megint csak jól használható, de ezen a téren az Apple magasan veri. Amit viszont nehéz volt megszoknom, az a füles fizikai mérete. Két jókora fekete krumpli állt ki a fülemből, és bár kiesni nem akart, nagyon furcsa érzés volt.

Verdikt: ha számít az ár, és együtt tudunk élni a hangáteresztés funkció hiányával, az XB700 jó választás lehet.

Jabra Elite 75T

Amikor elfüstölt a noname kínai fülesem, hetekig vlogokat nézegettem, így esett a választásom a Jabrára. Épp volt egy akció az említett műszaki áruházláncban, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és kipengettem érte az akkor akciós közel 60 ezer forintot. Kicsit tartottam tőle hogy kieshet a fülemből, lévén semmi extra gumi vagy egyéb varázslat nincs rajta, pusztán a formája segítségével igyekszik bentmaradni.

Megint lelövöm a poént: számomra EZ AZ. Engem az Elite 75T megvett kilóra, szinte minden téren magasan hozta az elvárásokat, néhol még túl is teljesítette. Kár hogy... na, ezt pár sorral lejjebb.

Hangminőség: kedves Sony, kedves Apple, küldjétek mérnökeiteket a Jabra HQ-ba tanulni. Így kell ezt csinálni, ennyira szép és tiszta hangokat utoljára egy Sennheiser fülesben hallottam, ennél sokkal magasabb árkategóriában. A basszus itt tényleg akkorát és olyan tisztán szól, hogy leteszed az arcod. A (passzív) zajszűrés egész kellemes, bár itt talán kicsit többet vártam volna, de simán elmegy. Amivel viszont totálisan meg voltam elégedve, az a hangáteresztés. Miután kipróbáltam, utcán csak így futottam, és végig biztonságban éreztem magam. Az utca zaját átengedi, ha hátulról jött egy autó már messziről hallható volt, ugyanakkor a zene továbbra is tisztán, kellemesen szólt. Ráadásul a két fizikai gombra olyan funkciót lehet beállítani, amilyet csak akarunk, nálam a bal oldali nyomkodására felváltva váltakozott a zajszűrés és hangáteresztés. Forgalommentes helyen, terepen egy pillanat alatt át lehet váltani zajszűrésre.

A Jabra gyári appja megint csak megérne egy misét. Egy szóval: fantasztikus. Pofonegyszerű használni, elmenthetünk különböző profilokat, amelyekhez egyedi EQ beállításokat is társíthatunk, és mindezt a telefonon szempillantás alatt, widgetből vezérelhetjük. Szoftverfejlesztőként mondom, iskolapéldája annak, hogyan kell valamit okosan, jól csinálni.

Maga a füles meglepően kicsi, és a tokja sem sokkal nagyobb, kényelmesen elfér egy szűk farmer zsebében. A tokon egy többszínű led aszerint világít, hogy mekkora a töltöttség a fülesben. Nincs százalékos kijelző, helyette kapunk zöld fényt: minden oké. Sárga: lassan tölteni kéne, de egy ciklust még simán ki fog bírni. Piros: töltsed öcsém. Bejön, tetszik.

Negatívumok: sajnos azok is vannak. Bár a füles tényleg meglepően stabilan ül a fülben, és kibírta a 30km-es terepfutásaim is, azért az első óra után már egyre gyakrabban kellett igazgatnom. Sajnos a fülem is izzad, és akámennyire tudományosan alakították ki a formáját, ilyenkor egyre bizonytalanabb érzés volt. Szerencsére egyszer sem esett ki. Ezt nem tudom komoly hibának tekinteni, ez inkább az én sajátosságom, én ezzel simán együtt tudnék élni.

Nagyjából hat boldog együtt töltött hónap után a jobb oldali füles elkezdett elhalkulni. Érdekes probléma volt, mivel nem azonnal csökkent a hangerő, csak mintegy 5 - 25 perc elteltével. Akkoriban épp meg voltam kicsit fázva, a füleim eldugulva, így eleinte fel sem tűnt. Annyira vakon bíztam a prémium technikában, hogy később, amikor már egyre erősebben és gyakrabban jelentkezett a halkulás, elmentem fülészetre hogy biztos eldugult a jobb fülem, nézzék már meg. Fel sem merült bennem hogy az imádott Jabra ment tönkre... Pedig sajnos ez volt a helyzet. Végül visszavittem az üzletbe, ahol átvették javításra, majd pár nap múlva jött az SMS hogy javíthatatlan, levásárolhatom az árát. Szomorú vége egy nagyon szép történetnek.

Verdikt: Imádtam. Jellemző, hogy amikor visszamentem levásárolni, ugyanilyet akartam venni helyette, de épp nem volt raktáron. A vevőszolgálaton azt mondták, ez sajnos típushiba, sokan fordultak hozzájuk ilyen panasszal. Nagyon sajnálom, mert számomra ez lett volna az álomfüles.

Sony WF SP800N

Eredendően még amikor a noname kínai fülesem működött, akkor osztott meg Krisz egy sajtóbejelentést, hogy a Sony megalkotta a tökéletes sportfülest. A specifikációt olvasgatva, huhh, hát ez tényleg mindent IS tud! Végül nem tudtam kivárni, és közben megvettem a Jabrát, így ennek a Sony fülesnek csak távolról integettem.

Miután a Jabra kimúlt, épp volt raktáron ebből a Sonyból, és mindössze 3000 forintot kellett ráfizetnem. Húúú, tök jó, mégis meglesz a vágyott szuperfüles, gondoltam. Hiszen a Sony legendás a zajszűrésről, az egyéb szoftveres és mikroelektronikai hókuszpókuszokról, no meg különösen a kimagasló hangminőségről. Szóval elég magasra tettem magamban azt a lécet, és az üzletből hazafelé bandukolva azon agyaltam, vajon az SP800N milyen magasan fogja ezt megugrani.

Nos... kedves Sony, ez most nem sikerült. Számomra ez a füles hatalmas csalódás volt. És akkor még finom voltam. Kezdjük az alapoknál: zajszűrés, hangáteresztés. A kanapén ülve laktam be a fülest, ahogy a tesztben említett többit is. Közepes hangerőn szólt mellette a TV, az utca zaja halkan szűrődött be a szobába. Az app ezt a fülest gyorsan megtalálta, kezdjük hát a beállítást! Ahogy váltogattam a három funkció között, egyszerűen nem tapasztaltam különbséget. Először azt hittem, valamit rosszul csináltam, esetleg kifogtam egy hibás terméket. Ambient sound (ez a hangáteresztés), ambient sound off (ez a normál mód), noise cancelling (ez pedig a zajszűrés). Egyszerűen semmi különbség, a TV ugyanúgy szólt, kintről a kocsik zaja pontosan ugyanúgy hallatszott. Próbaképp betettem az Airpods Prót: zongorázni lehet a különbséget az Apple javára, pedig annak sem kiemelkedő ez a képessége. Vissza a Sonyhoz: semmi. Csalódott voltam, nagyon csalódott. Na jó, őszintén... ha kifejezetten fülelek, oké, tényleg észre lehet venni a különbséget, de könyörgöm, ennyi pénzért én azt várnám hogy süketszoba vs szabad áthallás legyen a két véglet! Ezt a Sony nem tudja. Utánaolvastam, más chip dolgozik benne mint az SP1000-esben, így mnár érthető. Azaz... nem, akkor sem értem, nem tudom ezt elnézni.

Említettem hogy a Sony izgalmas hókuszpókuszokkal operál. A füles képes megtanulni, felismerni a szokásainkat, és ha akarjuk, automatikusan vált a három üzemmód közül attól függően, épp mit csinálunk. Szobában, kanapén ülve aktiválja a noise cancellationt, míg ha nekiindulunk a futásnak, ambient soundra vált, ráadásul a legerősebb módra (mert hogy több lépésben is lehet állítani a... semmit). Könyörgöm! Ez egy akkora parasztvakítás, annyira felesleges marketingduma, hogy a fal adja a másikat! Tök jól mutat a katalógusban, lehet vele kérkedni hogy a konkurensek bezzeg nem tudnak ilyet, de azokban legalább van értékelhető zajszűrés!!!

További izgalmas újítás, hogy elhagyták a fizikai gombokat, helyettük érintőpanel van mindkét oldalon. Vajon miért? Egy húzósabb 17km-es futás során, mikor szakadt rólam a víz, egy percen keresztül tapogattan kétségbeesetten a jobb fülest, hogy leállítsam a zenét. Esélytelen volt, végül kitéptem a fülemből és idegesen zsebre vágtam. Szép dolog az innováció, de ha sportolók a célcsoport, akkor lehet nem a marketingeseknek kellene ilyen döntéseket hozni. Hanem olyanoknak, akik legalább köszönő viszonyban vannak egy keményebb edzéssel.

A Jabra elkényeztetett vele, hogy egyszerre tudott csatlakozni több készülékhez is: telefonhoz, számítógéphez, így simán tudtam futni is, görgőzni is anélkül hogy folyton meg kelljen nyitnom a beállításokat. Az SP800N ilyet nem tud: mindig ahhoz csatlakozik, amelyiken utoljára hallgattam. Nem mondom hogy ez egyértelmű negatívum, valószínűleg ha nincs előtte a Jabra, fel sem tűnik.

Erős negatívumként értékeltem azonban, hogy nem lehet szabadon programozni a vezérlőket. Én szeretem ha a hangerőt, a számok léptetését és a hangfunkciókat is egyaránt tudom a fülhallgatóról vezérelni. Na itt az van, hogy választhatok előre definiált profilok közül a jobb és bal oldalon is, de szabadon nem variálhatom őket. Tehát olyat nem lehet beállítani, hogy playback control, sound assistant és volume control EGYÜTT elérhető legyen. Ez most komoly??? De nem baj, legalább van Google Assistant és Alexa is. De jó...

Nagyjából egy hónapja van meg az SP800N, ezalatt alaposan kimérgelődtem magam. Bár mélyen csalódtam benne, és visszasírom a Jabrát, azért néhány fontos és pozitív dolog mellett mégsem lehet szó nélkül elmenni. A legfontosabb talán, hogy ez a füles aztán tényleg stabilan ül a fülben. Ez részemről 9/10-es! Egy kis - levehető - szilikon pöcök tartja a helyén, amelyik épp anyira kemény csupán, hogy ne engedje kiesni, de annyira puha is, hogy ne legyen kényelmetlen órák hosszat viselve sem. Ahogy a dugaszok, ezek a pöckök is több méretben vannak a dobozban mellékelve, szerintem nincs olyan fül amelyikhez ne passzolnának. A decemberi hidegek alatt sokat görgőztem a szobában a fülessel, ilyenkor azért halványan észlelhető az üzemmódok közötti különbség, a lánc surrogását elcsendesíti annyira, hogy szinte észre sem lehet venni. Csak kell hozzá egy film is közben. Pár napja volt egy két óra hosszúságú edzésem, gyakorlatilag nem is éreztem hogy bent van a füles, holott a Jabrát egy óra után mindig igazgatni kellett.

Az üzemidő megint egy jó tulajdonsága az SP800N-nek: eleve 9 órát bír a füles, ami további 9 órával meghosszabbítható, ennyi plusz energia fér el a tartójában még. Tök jó, ezt már el merném vinni egy UB-re.

Pár telefonhíváson, Teams meetingen túl vagyok a fülessel, a partnereim kivétel nélkül azt mondták, tökéletes a hangminősége. Nekem ennyi elég, nem akarom hallani magam, ha ők tisztán és hangosan értenek, az bőven elegendő.

Verdikt: amennyire imádtam a Jabrát, és amilyen sokat vártam a Sonytól, annyira mélyen csalódtam benne. A hosszú üzemidő és a rendkívül stabil illeszkedés azonban sportra mégis alkalmasabbá teszi a többinél. A zajszűrést és a hangáteresztést felejtsük el, egy vicc, nagyon rossz vicc. Ezzel együtt, ha kifejezetten sport célokra kell, jó társ lesz a kemény edzések során is. Ráadásul szintén le van most akciózva, sok helyen 49.990 forint, de egy gyors keresés után az egyik forgalmazónál még ennél is olcsóbban, 38.990-ért elvihető. Annyit szerintem megér.

Remélem tudtam valamennyit segíteni, hajrá fülelni!

Két hete úgy voltam vele, hogy a Virtuális New York City Marathon lesz az utolsó 42-es idénre. Aztán valamikor múlt hét szerdán szembe jött a BSI egyik posztja, hogy végképp eltörölték a K&H Mozdulj! Balaton Maratont, és csak virtuálisan lehet teljesíteni. Nagyjából 10 másodpercig gondolkodtam rajta, és már neveztem is - épp kapóra jött hogy kipróbáljam új társam: a Garmin Fenix 6 Prot.

Sokáig agyaltam rajta hogy kell-e nekem ennyire komoly - és főleg ennyire drága - óra a futáshoz. A régi kis Vivoactive HR-emmel nagyon jól összeszoktunk, igaz, nem tudott túl sokat, mégis öt évig hűséges partnerem volt, rengeteg kalandot, versenyt éltünk meg együtt. Mindig számíthattam rá, sosem hagyott cserben. Két hete az egyik forgalmazó viszont elég durván leárazta a Garmin órákat, végül ez döntött: most jött el az idő a váltásra.

Vásárlás előtt amit csak lehetett elolvastam a Fenix sorozatról. Két dolog volt ami különösen megfogott: az egyik az egyéni edzéstervek letöltése az órába, a másik természetesen a navigáció. Előbbi már akkor nagyon hiányzott, amikor az edzőm résztávozást kezdett előírni, pl. 6x600 méter repülőt, köztük 1 perc kocogással. Ezt eddig csak úgy tudtam teljesíteni, hogy kocsányon lógó szemekkel vizslattam a Vivoactive-ot. Persze később már ment érzésből is, de azért csak kényelmetlen volt állandóan lesni az órát. Utóbbi hiánya pedig a Szénás kör teljesítésekor volt nagyon fájó. Első alkalommal teljesen felkészületlen voltam, másodjára pedig egy tepsi méretű telefont cipeltem végig kézben.

Nos, egyelőre egyik fícsört sem teszteltem. Mint kiderült, az órával érkezett azonban még egy (mit egy, számos) olyan funkció is, amelyek nagyon izgalmasnak tűntek. Egyik ilyen a PacePro. Röviden arról van szó, hogy kitalálsz magadnak egy teljesítendő távot, és előre eldöntöd, mennyi idő alatt szeretnéd teljesíteni, mi a vágyott célidőd. Az óra pedig szépen végigvezet rajta, minden kilométerre előre megadja mennyivel kell futnod, ehhez képest épp mennyivel futsz, és végig látod a kumulált eltérést, pluszban vagy mínuszban. Sőt, ezt meg lehet fejelni azzal, hogy pozitív avagy épp negatív splitekre hangolod a futást. Ráadásul az egyes kilométerekbe egyenként is bele tudsz nyúlni - én például szeretem lassan kezdeni az első pár kilométert, hagyni hogy szép lassan elkapjon a lendület, és csak utána gyorsulni fel. Ha kész vagy a tervezéssel, az egészet egy mozdulattal le tudod tölteni az órába.

Tavaly több maraton, félmaraton is volt amelyet úgy teljesítettem, hogy egy Excelben előre kiszámoltam melyik kilométeren mennyivel kellene futnom, aztán igyekeztem ezt megjegyezni, illetve a fontosabb részleteket felírtam a karomra. Nos, a PacePro ezt tökéletesen kiváltja. Ez volt az elmélet, és a K&H Maraton épp kapóra jött, hogy a gyakorlatban is teszteljem, vajon tényleg olyan jól működik-e, ahogy a marketing sugallja.

Két hete a virtuális NYC Marathon elég nyögvenyelősen sikerült, elfutottam a közepét ugyebár, a végén meg csak erőlködtem. Épp hogy befértem 3:40 alá. Első gondolatom az volt, hogy most sem akarok ennél gyorsabban futni, elég lesz csupán teljesíteni. Aztán valahogy a kisördög addig szurkált, hogy gondoltam egy merészet, és összeraktam egy negatív splites futást 5 perces átlag kilométerekre. Azaz picit gyorsabbra - merjünk nagyot álmodni, hátha menne ismét a 3:30 alatti idő! Ez a második legjobb maratonom lenne, ha nem számolom a futópados teljesítéseket. Kicsit meredeknek tűnt a két héttel ezelőttiek tükrében, de azért csak gyerünk, hátha menni fog.

Vasárnap reggel fél nyolcra ismét a Margit-szigeten voltam. Annyira bejött a körözés a szigeten két hete, hogy magától értetődött, megint itt fogok maratont futni. Hezitáltam hogy merjek-e rövidnadrágot húzni, de végül győzőtt a papírkutya énem, és a vékonyabb hosszú futónadrágom vettem fel. Reggelre 8 fokot jósoltak, ami aztán 7-re csökken, ha ehhez minimális szél is társul, az már túl hideg a rövidnadrághoz, gondoltam.

PacePro betöltve, korábban pénteken egy laza 10-es fokozóval már kipróbáltam, úgyhogy mi baj lehetne - gyerünk, essünk neki! Az első kilométer megmondom őszintén, nem esett túl jól. Ennél lassabban szeretek kezdeni, az óra viszont 5:07-et kért. Hát valahogy összejött, kb úgy hogy előbb 5:30, majd 5:10, majd a kilométer végére 4:50 körülre gyorsultam. Nem lesz jó, vegyünk vissza. Mindenesetre az első kili átlagban 5:06 lett, juhé, egy másodperc különbség! Ja, tök jól hangzik, csak épp nem egyenletes volt. A lendület megmaradt, vitt tovább a második kilométerre, ez már 5 perc alá sikeredett, holott még mindig 5:06 - 5:07 között kellett volna. Sebaj, az óra elkezdte közben mutatni a kumulált nyereséget, vagyis pár másodpercet máris tartalékoltam a végére.

Az első két kör, vagyis kicsit több mint 10km nagyjából így telt el, próbáltam kilométerenként pár másodperccel az előírt tempó alatt maradni. Tíz kilométernél jött az első holtpont - na nem elfogyásos, inkább hisztis. Itt már konkrétan azt éreztem, hogy megsülök, hiba volt nem rövidnadrágban indulni, ráadásul még egy futókesztyűt is felvettem - sajnos ez muszáj, a kezeim rettenetesen fázékonyak. Viszont most még a kesztyűt is soknak éreztem. Le kéne venni. Volt annyi eszem, hogy amennyire csak lehet, olyan közel parkoltam a rekortánhoz, pont azért ha valamit be kellene dobni a kocsiba, ott legyen a kezem ügyében. Oké, óra megállít, csomagtartó kinyit, kesztyű bedob, bezár, óra elindít, fut tovább. Nagyjából fél percet ha veszítettem. Nem tudom itt mi történt a Garminnal, lehet eldobta a jelet és csak később találta meg újból, de innentől végig 100 méter mínuszban volt. A szigeten ugye könnyű ezt csekkolni, ha máshol nem hát félmaratonnál, a negyedik körnek pont ott kellene végződnie ahonnan elindultam. Pont 100-zal később volt. Oké, most nem foglalkozunk ezzel, a végén viszont ezt rá fogom még pluszban futni, nehogy 42.2 helyett 42.1-et rögzítsen, én meg ehetem a kefét. Mindenesetre ezt a kis malőrt elraktároztam magamban, később ki kell tesztelni. Ahogy azt is, hogy a Garmin a maraton végén a nettó, míg a Strava a bruttó időt mutatta (pont ez a fél perc volt köztük).

Innen nagyjából 19km-ig eseménytelenül teltek a kilométerek, maradt a PacePro tervhez képest mínusz 4-8, olykor 10 másodperc, lassan összehoztam csaknem egy perc nyereséget. Mindjárt féltáv, leltározzunk. Az izmaim jól vannak, a múltkori vádligörcsnek nyoma sincs, a bokáim ízületei picit tiltakoznak - hát igen, mostanában eléggé hanyagoltam a futást a görgőzés miatt. Amúgy nincs gáz, sőt, egyre könyebb volt futni, 19-re végképp bemelegedtem.

Itt egy érdekes kérdés kezdett megfogalmazódni bennem. Annyira jól éreztem magam, hogy elgondolkodtam rajta, mi volna ha finoman belehúznék, és tudatosan eltérnék a PacePro stratégiától. Két dolog lehet belőle. Egyik, hogy bírni fogom a fokozott iramot végig, és lesz egy nagyon király maratoni időm. A másik, hogy 30 körül megint elfogyok, viszont addigra akkora előnyt hozok össze, ami elég lesz akkor is a 3:30 alatti célidőhöz, ha az utolsó tízest végigbukdácsolom. Hát akkor gyerünk, megér egy próbát!

A következő 11km - 20 és 31 között - igazán fantasztikusra sikeredett. Komolyan mondom, nagyon élveztem, végig 4:40 vagy az alatti tempóban futottam, 31-nél már több mint 3 perc volt a nyereség a célidőhöz képest. Jó volt így futni, éreztem hogy bennem van már több mint egy félmaraton, de nem igazán foglalkoztam vele. Közben az idő tényleg visszahűlt egy kicsit, és mivel a fokozott tempó miatt alaposan megizzadtam, elkezdtem értékelni a hosszúnadrágot. Mégsem volt annyira elhibázott ötlet!

Nem csak a tempót variáltam át a futás alatt, hanem a frissítési tervet is. Amikor kitaláltam hogy nekimegyek az 5 perces pace-nek, készítettem egy tervet Enduraiddel, a jól bevált paradicsomos Squeezy gélre alapozva. Ennek megvan az az előnye, hogy sós, emiatt külön nem kell, pontosabban sokkal ritkábban kell sótablettát fogyasztani. Az Enduraid 20 percenként írt elő egy-egy zselét, minden egész órakor pedig egy sótablettát. Ezt kicsit soknak tartottam, ez a végére 8 gél elfogyasztását jelentette volna. Előző nap gondosan ügyeltem a megfelelő szénhidrát bevitelre, a reggelit is igyekeztem jól időzíteni, így úgy éreztem, kevesebb géllel is el fogok boldogulni. A 20 perc helyett 25-30 percre, kicsit több mint egy körre ütemeztem a frissítést. De már a második géltől öklendezni kezdtem, pedig szeretem és megszoktam, nem tudom mi történhetett. Nem esett jól. Azért csak betoltam egyet-egyet fél óránként, a sótablettáról viszont lemondtam. A biztonság kedvéért vittem magammal két koffeines Squeezy gélt is, de végül azokhoz sem nyúltam. Hogy miért, az nagyon banális, mondhatni vicces. Öt körön már túlvoltam, épp akartam kinyitni a következő paradicsomos zselét, amikor rádöbbentem, hogy az ujjaim egyszerűen képtelenek elegendő szorításra. Részben elgémberedtek, részben elzsibbadtak (mondom hogy kell a kesztyű - dehát azt ledobtam még az elején). Itt még nagy nehezen kinyitottam a zselét, aztán a hetedikben is valahogy foggal, de több már nem ment. Az utolsó kört inkább kihagytam, igyekeztem a tempóra koncentrálni és nem vesződni ilyen baromságokkal. Mindenesetre felírtam valahova a fejemben, tanulságnak jó lesz.

Vissza a futáshoz: kb 32km-ig, a hatodik kör végéig bírtam a feszített tempót. Itt éreztem hogy lassan ideje visszavenni. Nem az izmaimnak volt sok, egyszerűen jött a "túltoltam" érzés, ha nem lassítok vissza lehet az ájulást kockáztatom, annyit nem ér az egész. Na akkor nézzük a korábbi változtatást a stratégiában, érdemes volt? Kb. 5 perces kilikre lassultam vissza, a végén ez 10 másodperc pluszt jelentett az előírt tempóhoz képest. Gyors fejszámolás: 10 kilométerem van hátra, csaknem három perc előnnyel. Legyen inkább csak 150 másodperc. Akkor... kilométerenént 15 másodperc plusz is belefér, annál azért meg jobban voltam, vagyis két körrel a vége előtt azt éreztem, egyfajta biztonsági játékkal, 5 perc környéki kilométereket hozva lazán meglesz ez, nem kell túlizgulni, nyomjunk egy 10-es örömfutást és van egy 3:30 alatti maratonom!

Tulajdonképpen a maradék két körben semmi említésre méltó nem történt (a feljebb említett frissítési problémán kívül). Ez a két kör tényleg örömfutás volt, élveztem, örültem hogy működött a terv. A PB nem volt veszélyben, ha nem fogytam volna el 31-nél akkor sem tudtam volna 3:24-et hozni, úgyhogy lazán kocogtam a cél felé. Terv szerint rátettem még kb. 100 métert, és végül (Strava szerint) 42.4-nél állítottam meg az órát. A Fenix szerint 42.3 volt, biztos vagyok benne hogy a difi a fél perces kiesés miatt keletkezett. Sebaj, belefér. Moving time végül 3:28:46 lett, elapsed time pedig 3:29:15 - még így is benne vagyok a 3:30-ban. A tiszta maratoni idő ennél valamivel gyorsabb, de sem a Connectben, sem Straván nem találtam meg, hogyan lehetne kiszedni pontosan mennyi is az annyi. Nem gond, én most kiegyezem a bruttó idővel, legyen csak hivatalosan 3:29:15.

Szóval alapvetően futottam egy - magamhoz képest - jó erős maratont, tök jól működött a PacePro, még ha tudatosan el is tértem tőle. De ezzel még nincs vége, a futás után nagyon érdekes érzések környékeztek meg. Egy-egy maraton vagy rövidebb ultra után eddig mindig komoly izomfájdalom maradt főleg a combjaimban, olykor a vádlimban. A két héttel ezelőtti - 10 perccel lassabb - Virtual NYC Marathon után két napig nem volt egyszerű leguggolni, lépcsőn lefelé menni. De ugyanezt éreztem az 54km-es UB szakasz után is, na meg persze minden nap a BSzM-en. Most azonban... semmi. Nem is értem, de tényleg semmi izomláz vagy görcs. Ezt még helyére kell valahogy tennem, lehet az öt perces tempó olyan izmokat dolgoztatott meg, amelyek sokkal edzettebbek, sokkal jobban bírták a terhelést. A gond csak az, hogy a laktátküszöböm valamivel e felett van - jó volna a kettőt minél jobban közelíteni egymáshoz. Már ha egyáltalán így van, erről alighanem fogok még konzultálni szakemberrel. Ilyenkor érzem istenigazából a lelkes amatőrségem - sok ismerősömmel szemben, akiknek toronymagas az elméleti felkészültsége, mit sem tudok ezekről a dolgokról.

Huh, pontozzunk! A két héttel ezelőtti futásra jóindulatú hatost adtam. Tegnap ennél sokkal de sokkal jobban éreztem magam, én irányítottam, végig a kezemben volt a kontroll - a félig-meddig betervezett elfogyással együtt. Ha még hozzáveszem hogy mennyire keveset vett ki belőlem végül, akkor egy nagyon erős 8-as jár ezért a futásért. Bár minden maratonom ennyire jól sikerülne!

Borítókép: turizmus.com

A 2020-as év a legtöbbünk számára közel sem úgy alakult ahogy terveztük. A legtöbb célverseny vagy elmaradt, vagy alaposan átvariálták, vagy virtuális verseny lett belőle - mint idén a TCS New York City Marathonból is. Bár vírushelyzet ide vagy oda, eddig is le lehetett futni virtuálisan, idén talán először csak így lehetett teljesíteni.

Ezt az eseményt valami különleges hangulat övezi. Van néhány maraton ami sokunk számára bakancslistás, ilyen a londoni, berlini vagy épp az amszterdami verseny. Mégis, New York visz mindent, számomra mindenképpen. Éppen ezért immár harmadik éve nem hiányozhat az őszi versenyeim közül, ezt idén is mindenképpen le akartam futni.

A sportszerű nehezítés ott jött a képbe, hogy három hete a SPAR maratonon elég komoly vádlifájdalom környékezett meg, ami nem igazán akart múlni. Ezt a mostani futást két héttel a SPAR utánra terveztem, de kénytelen voltam még egy héttel eltolni. Szerencsére most nagyobb időablak volt rá mint tavaly, mikor is péntektől vasárnapig mindössze három napot kaptunk - most csaknem három hét állt rendelkezésre. Az extra pihenőhét tökéletesen sikerült, a fájdalom teljesen elmúlt és egyáltalán nem környékezett a futás alatt.

Már hónapokkal korábban elhatároztam, hogy ezt a maratont a Margit-szigeten fogom teljesíteni. Nehézségben (és nyilván látványban) ugyan nem fogható a New Yorki-i környezethez, viszont a rekortán pálya nekem nagyon bejön, és elég jókat lehet rajta futni. Úgyhogy kora reggel kocsiba vágtam magam, és irány a sziget.

Az előkészületeket nem vittem túlzásba. Régi kedvencem a paradicsomos gél, ebből kettőt raktam el, úgy terveztem hogy az elején ezekkel frissítek. Aztán - számomra újdonságként - eltettem kettőt a Squeezy Drink Gelből, ezekre elméletileg nem kell inni. Végül, csak a biztonság kedvéért betáraztam két kólás-koffeines zselét, ha netán szükség lenne rá. Ezen kívül hat sótablettát raktam el, és kicsit több mint egy liter vizet töltöttem a háti palackomba. Előző este már látszott hogy kellemes időben fogok futni, reggelre 12-13 fokot jósoltak, a lehető legjobb. Valójában 14 fok volt mikor indultam, ez nekem már a rövidnadrág-póló kategória. Mégis felvettem a hosszú ujjú New Yorkos pólómat is, részben hogy autentikus legyen, részben az olykor viharos szél miatt. Mint utóbb kiderült, bölcs döntés volt.

Különösebb célidő nem lebegett most a szemem előtt, rekordot nem akartam (nem is tudtam volna) futni. Látatlanban kiegyeztem volna egy 3:40 alatti idővel, de a korábbi vádli probléma miatt alapvetően az volt a cél hogy sikerüljön, sérülés nélkül beérjek, ne kelljen feladnom.

Valamikor fél 8 felé startoltam - nem mentem le az órához, a 0km-hez, inkább az Árpád-híd melletti parkolóból indultam. A szigetkör csaknem 5300 méter hosszú, vagyis négy kör kiad egy félmaratont, nyolc pedig szinte pontosan egy maratonnak felel meg. Így a futás után az autómnál fogok végezni, és ez fontosabb volt mint izzadtan lesétálni még vagy két kilométert. Az elmúlt két hétben szinte egyáltalán nem futottam, görgőn pedig teljesen más izmokat terhelek, így nem tudtam mire számítsak a vádlim irányából. Épp ezért az elejét nagyon óvatosra vettem, még magamhoz képest is visszafogott voltam. Kilométerről kilométerre próbálgattam, de a fájdalom nem jelentkezett. Nagyjából 10-11km-ig futottam 5:25 és 5:40 között, innen az volt a terv hogy picit gyorsítok, kb 5:20 körülre. Na ez egész jól ment, egészen úgy 17-ig. Itt nem tudom mi történt, talán az engem megelőző futótársak húztak magukkal, lényeg hogy összejött egy 5:08-as kilométer. Tök jó, csak ezt egy tízessel későbbre terveztem, 27km-nél szó nélkül kiegyeztem volna vele. Most azonban túl gyors volt, próbáltam hát visszafogni magam.

A visszalassulás nagyjából a 20. km-ig sikerült, kicsit ugyan gyorsabb voltam még itt is, 5:13 környékén futottam, de ez még belefért. Próbáltam ezen a szinten maradni, de annyira elkapott a flow, annyira jó érzés volt futni hogy akarva-akaratlanul elkezdtem gyorsulni a 27. km-ig. Itt már jóval 5 perces pace alatt futottam, és a pulzusom is kezdett elszállni. Na itt még meg lehetett volna fogni a dolgot: maratonon basszus nem csinálunk ilyet, ez még nagyon korai. Terveztem hogy fokozót, vagy legalábbis negatív spliteket futok, de ez annál sokkal erősebb lett. Mégis, bíztam magamban hogy bírni fogom szuflával, vagy egyszerűen megoldom fejből. Mindig is azzal kérkedtem hogy a maraton számomra 30km után kezd igazán izgalmas lenni, ezt a szakaszt kedvelem a legjobban. Na akkor hajrá, most mutasd meg mit tudsz, kis csíra szájhős.

Általában ezek a beszélgetések magammal futás közben elég jól bejönnek. Szépen felspanolom magam, jön az adrenalin, és kisöpri a fáradságot, a fájdalmat az izmaimból. Most is így történt - legalábbis azt hittem. Ugyanis 27 után nem hogy tartottam volna a 4:55-ös tempót, de a következő négy kilométert 4:41 és 4:45 között raktam meg. Na ez sok volt már. Túl sok, ráadásul egyre jobban kezdett kúszni a fájdalom a combjaimba, és olyan helyeken, ahol korábban szinte soha. Talán a rekortán, amin viszonylag ritkán futok (ilyen távot pedig még soha) lehetett az oka. Szívvel, tüdővel bírtam volna még, de lesérülni, feladni 35 felett nagyon nem akartam, így kénytelen voltam kissé visszavenni a tempóból. A hatodik körig ment az 5 percesnél gyorsabb tempó, a hetedik közepén azonban visszalassultam 5:10 környékére. Elég rossz érzés volt, nagyjából itt engedtem el a 3:40 alatti célidőt. Illetve ez megér egy megjegyzést. Konkrétan az utolsó kört kezdtem meg (5.3km volt hátra), és az órámra néztem. 3 óra 11 percet mutatott, gyors fejszámolás után kijött hogy képtelenség a maradékot 29 percen belül lefutni. Így nem is erőltettem, elengedtem az időt, lényeg hogy sérülés nélkül befejezzem. Hát... nem tudom hogy (nem) jött ki a matek, de 5:28-as tempóval is pont beértem volna. Érdemes lett volna utánaszámolni, volt bennem annyi hogy picit még toljak az utolsó körön. Na mindegy, örültem hogy nincs már sok hátra, számoltam vissza az 500 métereket. Már feltűnt az Árpád-híd, amikor ismét csekkoltam az időm, és csodák csodája, még mindig 3:40 alatt voltam. Na most sikerült fejben az egyszeregy, ha itt egy picit még odateszem magam, épp sikerül a kívánt cél. Így egy kicsit gyorsítottam, és 42.2-nél éppen hogy de befértem a vágyott célidőbe: 3:39:42 lett a maratoni idő. Szokás szerint azért kicsit többet futottam, ha esetleg mínuszba tévedett volna a Garminom valamennyit, legyen némi plusz a tarsolyban. A teljes futás 3:40:30 lett.

Összességében ez egy nagyon furcsa futás volt. Alapvetően inkább pozitív érzés maradt bennem utána: tök jó hogy lefutottam a NYC Virtual Marathont, tök jó hogy a szigeten futottam, jó volt a frissítési terv, és végülis pont belefértem az előzetesen kitűzött időbe. Mégis... Lelkes amatőrségem számtalanszor visszaköszönt. Fegyelmezetlen voltam, és bár nem volt olyan pontos kilométerenkénti tervem mint sok más maraton alkalmával, hagytam hogy elragadjon a hév, és nem fogtam kellően vissza magam. Alapszabály, hogy nem futjuk el a maraton elejét. Nos, az elejét nem is futottam el, a közepét viszont annál inkább. Igazán bosszantó, amatőr hiba. Leginkább azért fáj, mert éreztem hogy sok, mégsem lassítottam vissza, pedig ha időben megteszem, a végén 1-2 percet még hozhattam volna. De nem is az időeredmény miatt bosszantó igazán, hanem mert azt gondoltam magamról, ennél azért tapasztaltabb, megfontoltabb vagyok. Szóval ez rossz érzés, elég rossz.

Itt az idő, kéne pontozni ezt a futást. A fentiek tükrében... vacilálok, valahol 5 és 6 pont között adnék rá a 10-ből. Legyen inkább 6, az esemény és a környezet miatt. És azért... ha a szívemre teszem a kezem, a 3:40-es idő egyáltalán nem rossz, mindössze 3 perccel maradt el a tavalyi SPAR maratonon futott PR-től. És az egy igazi verseny volt, annak minden hangulatával, ráadásul akkor tényleg készültem egy Excellel, hogy melyik kilométeren milyen tempót kell futnom. Szóval... végső soron jó volt ez így. Lehetett volna jobb, de összességében rendben van.

A SPAR maratonon érzett vádlifájdalom sajnos úgy néz ki, komolyabb mint elsőre tűnt. Azóta mindössze kétszer futottam, mindkettő 12km-esnek lett tervezve. Az első különösebb gond nélkül lement, a másodikat 9.7km környékén elengedtem, annyira felerősödött a fájdalom. De mi is történt velem tulajdonképpen?

Még anno 2015 elején sikerült összeszednem egy izomszakadást egy edzésen. Az okokat most hagyjuk, saját hülyeségemnek köszönhetem. Az az évem szinte teljes egészében ment a levesbe, sokáig tartott mire helyrejöttem. Valójában soha nem múlt el teljesen, a nyoma a mai napig kísért, és valószínűleg velem marad a jövőben is. Muszáj odafigyelnem rá, ha ész nélkül terhelem (na meg megfelelő belemegítés és nyújtás nélkül), akkor az lehet a vége amit most érzek. A megoldás: pihentetés, bármennyire is mehetnékem van. Úgyhogy fájó szívvel, de egy időre letiltottam magam a futásról, pedig az október 23-ai hétvégén akartam megfutni a Virtual New York Marathont. Sebaj, van még egy hetem, azaz pontosabban ez a hét teljesíteni. Remélem hétévégre rendbejövök.

Sérülés, túlterhelés ide vagy oda, bringázni azért ezzel a lábbal is tudok. Szerencsére olyan területen jelentkezett a fájdalom, amelyet a görgőn egyáltalán nem terhelek. Amúgy is van mit behoznom, még év elején nekifutottam egy szintén virtuális vállalásnak: 2020-ban kereken tízezer kilométert szeretnék futni, biciklizni, gyalogolni összesen.

Tulajdonképpen egész jól állok, pillanatnyilag majdnem 400 kilométerrel előrébb mint ahol lennem kellene. Ebből a 10k km-ből mintegy 7000-et akartam biciklivel teljesíteni, ehhez képest viszont igen komoly lemaradásban vagyok. Innen nézve a kényszerpihenő valójában kapóra is jött: esténként görgővel egyre-másra jönnek a 40-50km-es etapok, van mit behozni. És legalább a fittségem is megmarad, arról nem is beszélve, hogy Zwiftben, a kedvenc virtuális platformomon szinte minden este akad valaki (vagy valakik), akivel, akikkel ájulásig lehet tolni a versengést (vagy ahogy többen mondják körülöttem: a f*szméregetést).

Szóval ezek tükrében a maraton óta eltelt két hétben lenyomtam kicsit több mint 420km-t görgőn. Ebben volt kifejezetten recovery, volt recoverynek indult ereszd-el-a-hajam menet, és volt olyan rájd is ami eleve combosnak indult és úgy is fejeződött be. Tulajdonképpen mióta a Neo megvan, most kezdtem úgy istenigazából használni, eddig inkább a futások közötti regeneráció szerepét töltötte be.

Mivel a következő célverseny még meglehetősen homályos és nagyon de nagyon messze van (BSzM? NYC Half?), azt hiszem az év hátralévő részében főleg bringás napok jönnek majd. Nem fogok minden görgőzésről külön posztot írni, akárhogy is nézem veszettül unalmas tud lenni egy-egy session. De az ízesebbeket, a különlegesebbeket azért lehozom, ha másért nem, saját magam számára. Már most jó visszaolvasni miket írtam fél évvel ezelőtt, milyen hibákat követtem el, és hogyan tanultam belőlük - vagy épp hogyan és miért követtem el őket ismételten.

Szóval... görgőre fel, tele vagyok elszántsággal és motivációval. Este irány a Zwift, és remélem hamarosan a GTA 5. Mi, GTA 5 ezen a blogon??? Igen, de erről egy kicsit később... :)

Régi álmom valósult meg tegnap: mégis iramfutó lehettem a 35. SPAR Budapest Maratonon. Nyáron írtam a BSI-nek hogy szívesen beállnék, de sajnos már be volt töltve minden poszt. Aztán múlt hétfőn - egy nappal az UB után - kaptam egy üzenetet, hogy sérülés miatt két hely is megüresedett: 3:45-ös és 4:00-ás időre kellene ember. A négy órásat választottam, részben mert egy héttel az UB-n futott miniultra után nem akartam túlerőltetni magam, részben pedig azért, mert talán a négy órás célidő a legfontosabb a mezőnyben, ezt nagyon sokan célozzák meg.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Egész héten készültem a feladatra - most nem is annyira edzésekkel, mint inkább mentálisan. Iramfutónak lenni úgy vélem hatalmas felelősség, itt messze nem az önös érdekek számítanak. Sokan, főleg kezdő futók, első maratonjukra készülők alapozzák az iramfutóra a tempót, ezzel feltéve mindent: az egész éves felkészülést, a sok-sok edzésmunkát, stratégiát, frissítést az iramfutó vállára. Fejben nagyon együtt kell lenni a mezőnnyel, végig megfelelően motiválni kell a velünk futókat. Ezt tudtam, de egy dolog tudni, és egész más dolog mindezt átélni, megélni.

Még rajt előtt, ahogy mászkáltam a sátrak között, hallottam ahogy a nevem említik mint iramfutó. Mámoros érzés volt, hihetetlen. Aztán Attila arról kezdett beszélni a mikrofonba, hogy nem véletlenül vannak párban az iramfutók, hiszen ők is emberek, előfordulhat hogy egyikük lesérül, kiesik, problémája támad. Kissé összeszorult a torkom, mert bár jó formában éreztem magam, és a négy órás maraton azért különösebb erőlködés nélkül megy, azért csak nem akartam én lenni a rossz példa akit aztán majd emlegetnek. Igen, jó formában voltam, azonban két nappal a maraton előtt egy lassú 5 kilométeres futáson sikerült összeszednem némi vádligörcsöt. Vasárnap reggel ez még érezhető volt, de semmi komoly.

Az iramfutó társam Karlowits-Juhász Tamás, Carlos lett. Tapasztalt iramfutó, végig nyugodtan, izgalom vagy rágörcsölés nélkül futottunk. Remélem ebből minél többet éreztek a futóink is. Elég korán beálltunk a rajtzónába, szinte még teljesen üres volt. Utánunk kezdtek jönni a többiek, sorra ökölpacsiztunk, Carlosnak is és nekem is sok ismerősünk futott velünk. Még rajt előtt megállapodtunk hogy picit felülírjuk a kapott iramtáblázatot, és finoman lassuló profilt fogunk futni. Általában ez a jellemző a négy órás maratonistákra, főleg az elsőbálozókra. Igen ritka hogy ilyen célidővel valaki két egyforma 21km-t fusson, esetleg 10-20 másodperc különbséggel. Így viszont picit gyorsabban, 5:25 - 5:30 közötti tempóval kellett indítanunk. Az elején ennyi belefér, ez messze van a klasszikus elfutástól, így is úgy kellett visszafogni a futók lendületét, hogy ne rohanjanak a lelkesedéstől.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Rajt! Nagyjából 8 perccel indultunk kilenc óra után. A lehető legtökéletesebb futóidőt kaptuk: erősen felhős ég, minimális légmozgás, 12-13 fok, olykor kis permetező eső, de épp csak annyi hogy kellemesen lehűtse az átforrósodott izmokat. Kívánni sem lehet jobbat. Az első pár kilométer eseménytelenül telt, páran futottak előttünk, mögöttünk viszont hatalmas tömeg gyűlt össze. A terv szerinti 5:25-öt futottuk egészen a negyedik kilométerig, itt jött egy frissítőpont, ahol kicsit visszalassítottunk, igyekeztünk minél rövidebb megállásra bíztatni a többieket. Mondjuk itt még nagyon könnyű dolgunk volt. Jött az Attila út, majd az alagút, ahol jó kis zajt csaptunk, ami átragadt a többiekre is. Addig jó amíg a hangulat jó, és őszinte a mosoly.

A grafikonon szépen kirajzolódnak a frissítőpontok, ilyenkor fokozottan oda kellett figyelni a többiekre. Nincs megállás, víz, ISO, banán elvesz, felszív, fut tovább! Carlosszal annyira lassultunk le, hogy a tömegből minél több futót tovább tudjunk vinni, aztán uzsgyí utánuk. Eléggé az elején voltunk még, nagyjából egyben maradt mögöttünk a tömeg, belesétáló futó itt még nem volt.

Valahol 9-10km környékén riasztó jeleket kezdtem érezni a jobb vádlim, vagy inkább az achillesem felől. Egyre erősebben kezdett fájni, és a 12. kilométerre ez már annyira erős lett, hogy kihatott a lépteimre is. Szokásos gyors leltár, hogy állunk: erőnléttel semmi gond, pulzus a helyén, lélegzésszám tökéletes, beszélgetés (olykor hátrafelé kiabálás: bója!, sín!, fotós, mosolyogj!) lazán megy, vagyis semmi gáz nincs, kivéve az egyre aggasztóbb fájdalmat. Átfutott bennem, mi lesz ha emiatt végül ki kell állnom. Mekkora szégyen lenne, mekkora blama, mennyire elvágnám magam egy életre mint iramfutó! Hát én lennék az akiről Attila beszélt reggel? Na nem, ezt nem adom, nem olyan fából faragtak. Közben ahogy áthaladtunk szurkolói pontokon, többször hallottam olyan bekiabálásokat hogy "bízz az iramfutóban, tudja mit csinál!" meg hasonlókat. Hát köszi bmeg, most sokkal könnyebb! Igyekeztem kifelé semmit sem mutatni a kínjaimból, eléggé demoralizáló lett volna a srácokra ha látják hogy szenvedek, ráadásul már kvázi a verseny elején. Szerencsére a BSzM-en és a többi komolyabb távon volt időm összeismerkedni, összebarátkozni a fájdalommal. A fájdalom elviselhető, a gond akkor van ha sérülés lesz belőle. Elhatároztam hogy egyszerűen nem foglalkozom vele hogy fáj, igyekszem kikapcsolni az agyamnak ezt a részét, és csak annyi figyelmet fordítani rá, hogy képes legyek leállni mielőtt lesérülök. És persze azonnal átvariáltam a frissítési tervem: hagytam a csudába a géleket (összesen végül csak egyet ettem), helyette amilyen gyakran csak lehetett, sót fogyasztottam, bőséges vízzel. Ez a startégia végül elég jól működött, valahol 14-17km között volt a mélypont, onnan már nem erősödött tovább - igaz, nem is csökkent, velem maradt a fájdalom végig. De a mosolyom újból őszinte lett.

Több arc megmaradt körülöttünk szinte végig, egy srác 38km-nél búcsúzott tőlünk, addig szorosan mellettünk futott. Onnan elvágtatott, és valami két-három perccel előttünk ért be. Egy másik fiú azzal lett emlékezetes, hogy 16-18km környékén teli torokból énekelt. Kérdezte a körülötte levőket, nem zavaró-e. Odafordultam hozzá és mondtam neki, én nagyon szeretném hallgatni az énekét 40km-nél is - remélem lesz rá alkalmam! Egy idősebb úr hol velünk, hol előttünk futott, nagyon sokadik maratonja volt. Valahogy biztos voltam benne, ha valaki hát ő egészen biztos hogy be fogja fejezni. Aztán már a második körben elhúzott tőlünk, de később beértük, sajnos kezdett elfogyni, mondta nem lesz meg a tervezett négy órás idő. Persze a táv meglesz, az tuti. Iramfutóként ezeket a drámákat, kríziseket - de persze a katarziseket is - sokkal közelebbinek éreztem, sokkal inkább át tudtam őket élni. Később, már az Országház előtt, a 37. kilométer környékén beértünk egy srácot - a mozgása már nagyon darabos volt. Az a fajta mozgás volt, amikor minden lépés fáj, a combodban tüzes piszkavasak vannak, a talpad ég, az agyadban egyre lüktet a gondolat hogy "hagyom én ezt az egész hülyeséget a 'csába!" - de ő csak futott tovább. Mellé érve próbáltam pár bíztató szót mondani neki, dícsérni a kitartását, az erejét. És hogy csak így tovább. Nos... ha jól rémlik, végül ő is előttünk ért be valamivel. A célban mindenesetre pacsiztunk, nagyon köszönte a bíztató szavakat.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Ahogy a második körben elértünk Óbudára és visszafordultunk, jöttek a keményebb részek. Először a Szentendrei úti felüljáró, mintegy beharangozója az Árpád-hídnak. Carlos itt hátrébb maradt, a lemaradókat motiválta, én pedig elöl kicsit visszafogtam a srácokat, ne fussák el magukat felfelé. Úgy számoltunk kb. másfél perccel járunk a négy órás célidő előtt, simán belefér a lazázás felfelé. Ezt mondtuk a srácoknak is, teljesen rendben ment a menet. Az Árpád-hídon gyakorlatilag megismétlődött ugyanez, úgy vélem nem sokan morzsolódtak le rólunk. Jó érzés volt visszanézni, és látni hogy közel 30km-nél még mennyire sokan vagyunk.

Apropó, 30km, a hírhedt fal. Ahogy egymás után csipogta el ezt a távot a futók órája, egyre-másra jöttek körülöttünk a fallal kapcsolatos megjegyzések, szerencsére inkább viccesen mintsem kétségbeesve. Carlosszal igyekeztünk tartani bennük a lelket: "sziklák vagytok mind, keményebb a falnál!", "szétrobbantjátok azt a gyönge kis falat!" meg hasonlókat mondtunk. Meg persze próbáltunk beszélgetni akivel csak lehet, mindegy miről, csak ne a kínjukra koncentráljanak. A szigeti lehajtón aztán "kar lelazít, csak gurulunk", ahogy Carlos mondta. Én őszintén szólva a maratonon a 30 és 40km közötti részt élvezem a legjobban, itt lehet igazán fejből dolgozni. Amikor egyénileg futok, itt vetem be a tartalékot, és gyorsabban futok mint az első 10-nél. Most viszont arra kellett koncentrálni, hogy már inkább 5:45 - 5:50 körül maradjunk, sőt a frissítőknél már a 6 percesek is kezdtek jönni. Minél több futót akartunk vinni magunkkal, és ez meglehetősen jól sikerült.

Még két kritikus rész volt hátra: a kijárat a Margit-szigetről, és majd a vége felé a rakpartról az emelkedő a Corvinusnál. Ez utóbbi ugyan nem olyan vészes mint a szigeti felhajtó, de épp 40km-nél leszünk, sokan fognak elkészülni az erejükkel addigra. Carlosszal úgy kalkuláltunk, hogy 30 felett egyre több munkánk lesz a belesétálókkal, a visszalassulókkal, hogy egyre nehezebb lesz összetartani a négy órára vágyókat. Nos, azt hiszem elég nagyot tévedtünk. Ahogy a frissítőpontokon megálltunk hogy ne engedjük túl sokat sétálni a többieket, a mezőny szépen lassan lehagyott bennünket. A 38. kilométerre a korábbi kb. 50-70 fős massza 10-20 futóra fogyatkozott, de nem lemaradtak, inkább elhagytak bennünket. Sorra jöttek jobbról is, balról is a "köszi srácok!", az "innen már menni fog!", a "köszi hogy elhoztatok idáig!" bemondások, és szépen egymás után kezdtek hajrázni. Fantasztikus érzés volt. Közben belegyaloglóval szinte alig találkoztunk, komolyan két kezemen meg tudom számolni hányan voltak. Közülük egy (!) srác volt csupán aki a noszogatásunkra nem tudott aztán tovább futni. A szívem szakadt meg, majdnem 41km-nél járt.

(Kép forrása: sparbudapestmaraton.hu)

Jött a Pázmány Péter sétány, a célegyenes. Carlosszal gyakorlatilag légüres térben maradtunk, aki csak tudott elszakadt tőlünk és nyomott egy hajrát. Volt egy srác mögöttünk, elhaló hangon nyögött, lihegett, annyira komikus volt, biztos voltam benne hogy ökörködik csak. Üvöltöttünk neki hátra, "gyerünk, toljaaaad!", "megcsinálod!", "kemény vagy!" meg hasonlókat. Minden szóra egyre kétségbeesettebb és hangosabb nyögéssel válaszolt - de egyre közelebbről. Aztán mellénk ért, és akkor döbbentünk rá hogy nem poénkodik, látszott rajta hogy tényleg az ereje végét járja. De végül lehajrázott bennünket, és ez csodálatos érzés volt!

Utolsó 100 méter, már hallottuk Attilát ahogy behatangozott bennünket, "és ott jönnek a négy órás iramfutóink!" - borsózott a hátam, olyan jó érzés volt. Végül 3:59:34-gyel értünk be, mindössze 10 másodperccel tértünk el az iramtáblázat végétől. Ahogy leállítottuk az óráinkat, egyre-másra jöttek oda hozzánk a srácok akikkel együtt futottunk, nagyon sokan hálálkodtak, mi pedig nem győztünk gratulálni nekik.

Ez volt nekem a 35. SPAR Budapest Maraton. Nem tudom hányadik maratonom volt, ha jól számolom idén talán a kilencedik, de nem biztos. Futottam már gyorsabban, futottam már messzebbre, jobb időben és rosszabban is. De ennyire még egyetlen maraton, egyetlen futás sem hatolt a szívemig. Fantasztikus, hihetetlen érzés volt, igazán szívet melengető hogy részese lehettem mások személyes sikerének. Ezt az érzést semmilyen personal best nem tudja überelni, abban egészen biztos vagyok.

Szóval... nekem ilyen egy 10/10-es futás. Köszönöm hogy a részese lehettem, remélem sok alkalom lesz még rá a jövőben.

Sok idő telt el, tavasz vége óta hátat fordítottam a blogolásnak. Sokminden történt velem azóta, pozitív és negatív dolgok egyaránt, aztán időm, később kedvem sem volt írni. Így telt el a nyár, majd a szeptember. Mostanra kicsit kezd egyenesbe kerülni minden. Lássuk mi történt az elmúlt hónapokban, röviden!

A kálvária a Szénáson kezdődött. Nagy egóval, "azt majd én tudom!" felkiáltással bíztam benne hogy csuklóból kirázom a 6 perces kiliket a 31km-en. Hát persze. Az hogy nem jött össze, nem igazán fedi eléggé a valóságot. Én ott megtörtem, a Szénás megrágott és kiköpött. Napokig nem tudtam kapaszkodás nélkül felkelni, olyan fájdalom maradt a combomban. Utána hetekig, de inkább 1-2 hónapig egyszerűen nem találtam a helyem, elment a kedvem nem csak a versenyzéstől, de a futástól is. A következő hétvégén volt a Telekom Vivicittá Virtuális Félmaraton, én ezt 1:40 alá akartam behozni, az elmúlt időszak alapján ez leginkább közepes, nem feszített erőkifejtés lett volna. Nos... 1:45 lett, de vért izzadtam hogy egyáltalán ez összejöjjön. Nagyon rosszul és nagyon nehezen ment. Elegem lett, itt tényleg megtörtem.

Nem sokkal később, július első szombatján volt a Spirit of Balaton, ide a kezdetek óta szinte minden évben mentem, jó kis családias bringás Balatonkör. Idén az esemény előtt egy-két héttel találtam ki, mi lenne ha mennék, pontosabban mi lenne ha mennénk, Sági Feri barátommal. Amolyan unofficial, nevezési díj és pecsételőállomások érintése nélküli "just-for-fun" jellegű tókerülésre. Az elhatározást tett követte, nekivágtunk, és... és az egyik legkellemesebb, legszórakoztatóbb Balatonkörre sikeredett evör. A moving time 9:31 volt, de ez teljesen mellékes, nincs jelentősége. Nem azért mentünk, pusztán élveztük a tavat, a jó időt, a bringázást. Jéééé, hogy így is lehet...?

A Balatonkör előtt kaptam tesztelésre egy Sony XB700 true wireless fülhallgatót Hegedűs Krisztián barátom jóvoltából, kifejezetten edzéshez, futáshoz. Elkezdtem tesztelni, hamarosan erről is érkezni fog egy cikk.

Közben lett új munkahelyem, és pont passzolt az elektromos egykerekűm hatótávolságához, így egyre sűrűbben kezdtem egykerekűzni a bringa vagy a motor helyett. (Azt már nagyon régen elengedtem hogy az agglomerációból csúcsidőben kocsival járjak dolgozni.) Érdekes dolog ez az egykerekűzés, elsőre annyi látszik hogy az ember mozdulatlanul gubbaszt rajta, valójában viszont... jó kis kalóriaégetés. Erősíti a combfeszítő izmokat, nem is kicsit.

Néhány héttel később még mindig éreztem hogy hullámvölgyben vagyok. Egyszerűen elment a kedvem a futástól, bár az edzőm rendre küldte az edzésterveket, egyre kevesebb lelkesedéssel csináltam őket. Valamikor július közepén megírtam neki hogyan is érzem magam, és kis szünetet kértem. Barát Gabit továbbra is az egyik legjobb edzőnek tartom, profin tud felkészíteni szinte bármire, ez most viszont az én harcom, amit fejben kell megvívnom saját magam ellen. Abban maradtunk hogy pár hónapig pause, aztán újra elkezdünk együtt dolgozni.

Augusztus utolsó hete viszont parádésra sikeredett. Edzés gyanánt egyre többször futottam félmaratont, különösebb cél nélkül, egyszerűen csak mert. Jó érzés volt, próbáltam kívülről figyelni magam, érzékelni azokat a jeleket amiből meg tudom ítélni, vajon kezdek-e újból "futó ember" lenni. Egyre többször volt olyan, hogy végre nem teljesítménykényszerből, nem a számok ellen küzdve futottam, hanem mert futni akartam. Ez jó, ez igazán jó jel. A nyaralás alatt, a Balatonon minden reggel futottam, utolsó nap egy kellemes, 1:40-es fokozó félmaratont. Sajnos eltaktikáztam a végét, túl hamar kezdtem a hajrát, a 21.1 után lett volna még úgy 1300 méter a szállásig, az már egyszerűen nem ment. Mindegy, jó érzés volt, főleg utólag ahogy a tempó profilját nézem. Ez volt augusztus 27-én, szerdán.

A barátaim rábeszéltek, hogy hétvégén (három nappal később) fussunk a Garmin WTF Sztendrén 16km-t. Oké, legyen. Persze nevezni elfelejtettem, amikor meg eszembe jutott, már késő volt. Sebaj, kimentünk nevezés nélkül, és a helyszínen kuncsorogtunk egy rajtszámért, hátha marad. Nos... maradt. :) És azon mód meg is futottam életem első dobogós helyét, a nem túl népes mezőnyből harmadik lettem (saccra max 20-25-en lehettünk). Az a Beda Szabolcs lett a második, aki márciusban megnyerte a BSzM-et. Azért ez elég jó érzés volt. A verseny gyakorlatilag egyetlen emelkedő volt félútig, majd ugyanaz lefelé, vissza. Utolsónak indultam, nem szeretem amúgy sem elfutni az elejét, inkább maradok a saját tempómnál, és majd onnan gyorsulok, ha úgy érzem. Így tettem most is. Szép lassan előzgettem a többieket, egy darabig Mag Erika mögött futottam, ő szintén visszatérőben volt egy sérülés után. Aztán a fordítóig egyedül maradtam. Ott kiderült, a negyedik helyen vagyok, nem is gondoltam volna! Lefelé aztán elengedtem magam, épp csak arra figyeltem hogy ne bukjak orra, tiszta erőből vágtatni kezdtem. Amikor megpillantottam a harmadik helyen futó srácot, úgy akartam elmenni mellette, hogy az demoralizáló legyen, hogy ne legyen kedve megpróbálni utánam jönni. Lapot húztam 19-re, mert ha nem jön össze akkor nem hogy visszaelőz, de kikészülök, lehet még a negyedik helyet sem tudom megtartani. Szerencsére bejött, elrobogtam mellette mint a gyorsvonat, és egy percig tartottam az eszeveszett iramot. Mikor hátranéztem, sehol sem volt. Közben utolértük a rövidebb távú versenyzőket, annyira jó volt a kedvem hogy mindenkinek odakiáltottam egy "gyerünköt" vagy "hajrát". Ez a siker az elmúlt időszak negatív érzései után már nagyon kellett, úgy érzem itt kezdtem igazán kimászni a gödörből.

Két héttel később Wizz Air félmaraton, ez már a hatodik alkalom volt hogy indultam rajta. Szeretem ezt a versenyt, valahogy stabil pontja lett az életemnek. Annyi elvárással indultam neki, hogy valahol 1:30 és 1:40 között kéne beérni, de nem 100%-ra pörgetve. Nos, ez össze is jött, 1:34-gyel raktam meg végül. A negatív splitek mentek úgy 16-17km-ig, ott kissé elfogytam, vissza kellett vennem a tempóból. Nem gáz, belefér, a terv meglett.

Egy héttel később újból nekimentem a Szénásnak. Egy ideje már készültem rá, egyszerűen muszáj volt revanst vennem, tartoztam magamnak ennyivel. A cél a 3:30-as idő volt, belül pontosan tudtam hogy képes vagyok rá. Most jóval komolyabb volt a felkészülés, mind fejben, mind a szükséges hozzávalók tekintetében. Nem mondanám túlságosan technokratának magam, egy futás kedvéért nem fogok Fénixbe ruházni, a régi kis Vivoactive-om még mindig jól teszi a dolgát. A navigációt viszont meg kellett oldani valahogy, így előszedtem a fiókból a 3 éve nyugdíjazott Sony Xperiámat. Az akkuja még mindig elég jó, így megvettem hozzá egy offline térkép appot (GPX Viewer - valami kemény 1600 forint volt). Ebbe feltöltöttem a Szénás trackjét, így az útvonal biztosítva volt. Tanulva a korábbi hibákból, elegendő vizet, gélt, egyebet vittem magammal. Még az izolációs fóliát is betettem a zsákba, remélve nem lesz rá szükség. Ja és a legfontosabb: egy héttel korábban vettem végre egy normális terepfutó cipőt, amit aztán egész héten nyüstöltem, teszteltm, szoktattam hozzá a lábam. A Szénás után kiderült, a lehető legjobbat sikerült választanom - még egy apró vízhólyagom sem lett! Szombaton aztán egyedül mentem ki Solymárra, és egyedül indultam neki, végig a saját tempómat futottam. Navigáció ide vagy oda, háromszor is sikerült benéznem egy-egy kanyart és rossz irányba indultam. Ez a három eltévedés kb. 3-5 perc pluszt jelentett, de ezzel őszintén szólva számoltam. Azzal viszont kevésbé, hogy hiába voltam jobban felkészülve, mégis bele kellett sétálnom. Megint. Igaz, jóval kevesebbet, és most inkább a stratégia része volt, de... akkor is. A vége 3:32 lett, ha hozzáveszem az eltévedést akkor lazán befér a három és fél óra alá - a kitűzött cél végre meglett. Ráadásul egyáltalán nem futottam szét magam, teljesen jó állapotban értem be a célba. Na itt múlt el végre a megtörés állapota. (Zárójelben hozzáteszem, tervezem harmadszor is megfutni a Szénást, immáron 3:15 alá célozva. Úgy érzem, menni fog - de ezt valamikor november-decemberben kísérelem csak meg.)

A következő hetekben Ferivel 20km feletti futásokat toltunk, ő közben készül a SPAR maratonra, neki is revans lesz a tavalyi menet után. Én a SPAR-t elengedtem, idén nem neveztem rá. Szívesen futottam volna mint iramfutó, de azok a helyek már beteltek, talán majd jövőre. Annyit kaptam a futástól, hogy úgy érzem, szívesen visszaadnék valamit a többi futópajtinak, futótársnak, szóval... remélem lesz még rá lehetőség.

Közben kerestem valami emelkedőt, dombrafutásban, de főleg dombRÓL futásban bőven van mit gyakorolnom. Szóval... "I want to see mountains again, mountains Gandalf!"

A Csepel-sziget sajátossága, hogy sík, k**vára sík. A legközelebbi valamire való emelkedő a Camponával szemben van, és ha már lúd, gágogjon komolyan: irány a Park, illetve Nyél utca, nesze neked emelkedő. A Park utcán ráadásul van egy mért szakasz, a sors iróniája hogy az első Szénás kör hetében bringával pont megszereztem itt a koronát (nem azt, a másikat). Ha ezen felmegyek a 7-es főútig, az otthonról épp kiad egy félmaratont - épp erre van szükségem! Felidéztem Jurek könyvét, amikor a Mount Si hegyen készült az első hegyi ultrájára. Valami hasonló lesz ez nekem is, persze csak kicsiben.

Nos... jobban ment mint gondoltam. Sokkal jobban. A Park utca, majd később a valamivel lankásabb, de még így is elég meredek Nyél utca nem szegte kedvem, felfelé is sikerült 5:20-as tempót futnom, összességében pedig a bemutatkozó első szintes félmaratonom épp 1:40 lett. Lefelé szinte repültem, volt bőven 4 perc alatti kilométer, a csúcs valahol 3 perc környékén lehetett. Álom! Végre! Visszatértem!

Otthon persze jött a fekete leves: a jobb talppárnámon sikerült valami igen komoly vérhólyag-kezdeményt összeszednem. Nem vérzett ugyan be, de a bőr 20 forintosnyi helyen elvált a talpamtól és nagyon fájt. Ha két kilométert még ráfutok, szép vörös-lila színe lett volna, így csak enyhén bebarnult. Ez csak azért volt para, mert 11 napra rá várt az UltraBalaton, ahol egy 54km-es szakaszt kellett lenyomnom. (Az UB-nek inkább szentelek egy külön posztot, megéri.)

Nos, nagyjából ennyi dióhéjban, ami kimaradt. Megtörtem, elbuktam, aztán megráztam magam és felkeltem a padlóról. Hogy mi lesz a későbbiekben, még nem tudom. Nagyon nem szeretnék tervezni, amit idénre kitűztem, sajnos nyomokban sem jött össze. Azért pár kisebb cél már dereng, nemsokára írok róluk. Szevasztok! :)

Az úgy volt, hogy Barát Gabi invitált, nincs-e kedvem futni a Szénás kör születésnapján, hát persze hogy volt. Itt jegyezném meg, nem vagyok egy tapasztalt terepfutó, akkor még terepcipőm sem volt. Az alábbiak tehát nem épp aktuálisak, konkrétan június elején történt ez a futás, de most jött el az alkalom hogy kiírjam magamból. Részben, pontosabban nagy részben a Szénás volt az oka hogy hátat fordítottam a blogolásnak egy időre. Alaposan megtört, nehéz volt kijönni a gödörből. Lássuk, hogy éltem meg.

Szóval... a Szénás kör. Az az átkozott, pusztulat Szénás kör, az egó-törő. Jó, visszafogom magam, kezdem a jó oldalával, csak van ilyen is. Megcsináltam. Végigmentem rajta. Szép volt a látvány. Új ismerősöket szereztem, lepacsiztam egy csomó Gizionnal, akiket eddig csak virtuálisan (vagy úgy sem) ismertem. Fejben végig erős voltam, a feladás gondolata meg sem fordult a fejemben. És... egyebet nem tudok mondani.

Na akkor mit is érzek valójában... Ilyen ocsmány, trágya futásom 2018 novembere óta nem volt. Erre most nagyon de nagyon nem vagyok büszke. Nem érdemlem meg azt az érmet, nem vagyok méltó rá hogy mint finisert említsenek. Én még egy versenyen sem gyalogoltam ennyit. Volt szenvedősebb, pl. a BSzM, de nem lehet a kettőt egy lapon említeni, a BSzM-be a négy nap alatt egy centis sem sétáltam bele, még a frissítőpontokon is végigfutottam, itt meg már 11km-nél eljött az első belegyaloglás. Tudom hogy a terep más, a szintekbe bele lehet és olykor kell is sétálni, de más amikor önként választod mint stratégiát, és megint más amikor azért teszed mert elkészültél. Így hónapokkal később persze már enyhült a kín és a szégyen, de akkor a kör után komolyan mondom majdnem elsírtam magam. Kevés vagyok én még a Szénáshoz, összetört testileg, de főleg lelkileg.

Mi lett volna a cél? Mondjuk egy 3:30-as idővel őszintén szólva kiegyeztem volna. Vagy akár ezzel a 3:56-tal is, ha nem így "futom" meg. Mit kottáztam hát el? A mindenen kívül? Megpróbálom összeszedni.

• Csütörtökön a bringázást. Még most is úgy érzem, minimálisan hatott csak a vasárnapi teljesítményemre, de bizonyára bejátszott kicsit, mondjuk 2-3%-ban. Megoldás: legközelebb lehet érdemes volna hallgatni az edzőre, és nem menni neki egy KOM-nak, csak mert képes rá az ember.
  
  
• Felkészülés hiánya. Úgy indultam neki a Szénásnak, hogy nem tanultam meg az útvonalat, fogalmam sem volt a pályáról (jelenleg nincs olyan órám ami erre alkalmas lenne). Épp ezért rajt előtt körbekérdeztem a srácokat, betársulhatok-e valakihez, aki tudja merre kell menni. Végül Danihoz csapódtam, együtt indultunk el. Attól tartok, alaposan elfutottuk az elejét, én legalábbis biztosan, magamtól tutira lassabban kezdtem volna. Megoldás: legközelebb lehet fel kéne készülni, és saját tempóban futni végig.
  
  
• Meleg. Hát ezzel nem lehet mit kezdeni, ez van és kész, ennek tudatában illett volna még inkább visszafogni a tempót. Illett volna, ja, amíg még ment. Megoldás: ... (de, tudok melegben futni, sőt, szeretek melegben futni, itt most egyszerűen... áh mindegy.)
  
  
• Frissítés. Kicsit több mint egy liter vizet töltöttem a háti palackomba, és a kék kútnál újból beleraktam egy litert. A végére pont kiürült, vagyis összesen két liter víz fogyott (meg két gél, meg három sótabletta). Nem akkor ittam amikor megszomjaztam, ügyeltem rá hogy folyamatosan igyak, gyakorlatilag kilométerenként, illetve a húzósabb részeken pár száz méterenként. Gondoltam legalább ezt jól csináltam, de nem. Megmértem a súlyom indulás előtt (71.5kg). Megmértem magam miután hazaértem (67.5kg - de ebben benne van az a fél liter plusz is, amit célba érés után magamba toltam). És felidéztem magamban amit az edző a frissítésről mondott: "2% folyadékveszteség már 15%-kal rontja a teljesítményt." Oké, akkor nincs is több kérdésem, ügyes vagy Taki (sarcastic me ON). Megoldás: vinni kellett volna a mellkasi palackokat is, és még többet inni. És nem szégyen megállni pisilni az erdőben ha kell.
  
  
• Navigáció. Valahol 18km körül elengedtem Danit, csak visszafogtam volna, a tempója meg legyilkolt volna. Innen úgy futottam tovább, hogy a kezemben volt a telefonom, rajta az AllTrails-szel, amibe előzőleg feltöltöttem a Szénás kört. Na ez a része nagyjából rendben működött, egyszer sem tévedtem el. Viszont... A telefon a nadrágom övzsebében volt, ami kb. 3km után teljesen átázott. A telefonomat ujjlenyomattal lehet feloldani, ami a vizes, izzadt előlapon nem működött többé. A jelkód is megadta magát pár kilométerrel később, a kapacitív képernyő egyszerűen nem érzékelte hogy hol nyomkodom. Szóval az hogy feloldjam a képernyőt és megnézzem hol tartok, merre kell menni, kábé a következő lépésekből állt: telefon elővesz, vizet leráz. kézzel letöröl, káromkodik, mert ettől még több víz van a kijelzőn. Száraz ruhadarab keresése, kurvaanyázás, mert olyan nincs. Ah, de van, a kompressziós zokni nem ázott át hátul. Megáll, zoknihoz dörzsöli a telefont, közben a szembejövő túrázók nagy szemekkel néznek, és udvariasan csak a hátam mögött röhögnek. Később a zokni is átázik, így alternatively száraz levelekkel próbálom meg letörölni a képernyőt, hogy valahogy fel tudjam oldani. Nem kevés percet hagytam ott emiatt. Viccesen hangzik, de mégis alaposan hozzájárult a negatív végeredményhez. A másik dolog: a telefonom három éves, az akkuja a béka segge alatt van, a 18. km-től a végére 75%-ról 6%-ra merült, mázli hogy egyáltalán kibírta. Megoldás: mondanám hogy Fénix 5 vagy 6, de nem akarok ennyire technokrata lenni. Tájékozódási futóverseny volt már a dzsípiesz előtt is, az emberek akkor is képesek voltak tájékozódni az erdőben, csak épp jobban felkészültek. Megoldás lehet hogy ne előző nap este csapjam fel a szenaskor.hu-t, hogy mégis merre kell menni. Esetleg egy akkucsere a telefonomban sokat segíthet. Meg száraz törlőkendő vízhatlan zacskóban. Pozitív hozadéka még, hogy jópár túrázónak okoztam vidám perceket.
  
  
• Futócipő. Más is volt aszfaltos cipőben, alapvetően ezzel nem lett volna semmi gond. De lehet nem a csillió forintba kerülő Hokámat kellett volna elhozni a Szénásra. Oké hogy már 1200km benne volt, de még simán kibírt volna néhány százat aszfalton. Most meg... béke poraira, elég csúnyán elszakadt mindkettő, sajna teljesen használhatatlan lett a végére. Megoldás: VEGYÉL TEREPFUTÓ CIPŐT BZMG.
  
  
• Lejtőfutás. Oké, akkor most félreteszem az eddigi szarkazmust és önostorozást, ez most komoly lesz. Az van, hogy rádöbbentem, nem tudok lejtőn futni. Dani úgy hagyott ott minden alkalommal, hogy öröm volt nézni (tudom, nem máshoz viszonyítunk, de akkor is látványos volt a különbség). Tulajdonképpen a talaj minőségétől függetlenül bizonytalan vagyok lefelé, úgy verem oda a sarkam hogy csak úgy reng, ennek következtében az egyenes combizmom már 18km-nél kiábrándítóan fájt, nagyjából annyira mint a BSzM-en 50km után. Borzalmas volt. Emiatt mégsem aggódom annyira, azt gondolom a lejtőfutás megtanulható, gyakorlás kérdése az egész, és ezen a téren aztán bőven van fejlődni valóm. Muszáj keresnem hosszú és változatos lejtőket ahol gyakorolhatom. Sajnos a lejtőzésnek volt más negatív hatása is. A nagy lábujjkörmeim kissé nehezen viselték, a jobb oldalin szép lila csík jelent meg, persze fáj is. Remélem megmarad ennyiben, nem lesz rosszabb.

Hát ez volt számomra a kis Szénás kör, első próbálkozásra. Őszintén szólva... tényleg nagyon szar volt, de remélem pár hét múlva inkább már csak mosolyogni fogok rajta. (UPDATE: igen.) Ezzel együtt nem bánom hogy megpróbáltam, sokat tanultam belőle. És szeretném megismételni, és igenis behúzni azt a sub 3:30-as időt. Bennem van, tudom hogy simán képes vagyok rá. Ha csupán a fenti hibákat kijavítom, már azzal meglenne, és akkor még nem is edzettem rá különösebben.

Tisztán emlékszem a napra amikor először találkoztam a mezítlábas futással. Úgy 4-5 éve lehetett, egy őszi félmaraton versenyen. Rajt előtt az egyik srácon nem volt cipő, se lábtyű, se semmi a lábán, úgy melegített be. Mekkora butaság, gondoltam magamban. Aztán a verseny közben is találkoztam valakivel aki mezítláb futott. Hát megőrültek ezek? Szétmegy a lábuk, épeszű ember ilyet nem csinál, szétveri a sarkát az aszfalton! Azt hiszem sokunknak hasonló az első reakciója a mezítlábas futással kapcsolatban. Divathóbort, menőség, vagy egyszerűen esztelenség? Valójában ennél azért árnyaltabb a dolog, érdemes egy picit mélyebben megvizsgálni.

Tavaly került a kezembe Christopher McDougall Futni Születtünk című könyve, és annyira magával ragadott, hogy néhány nap alatt ki is olvastam. Aki szintén olvasta, szerintem érti miért, aki nem, annak csak javasolni tudom hogy tegye meg, érdemes. Ebben van egy rész, ahol a mezítlábas futást boncolgatja az író, pró és kontra. Eléggé megfogott, úgy éreztem ez olyan valami amit érdemes kipróbálni - ugyan mit veszíthetnék? Rágugliztam a témára, elolvastam amit hirtelenjében csak találtam róla. Egyébként jellemző, hogy a legtöbb cikk ami csak szembejött velem, kritika vagy bírálat volt. A MAFC Tájfutó Szakosztály nevével fémjelezve azonban találtam egy jó kis doksit, Útmutató a mezítlábas futástechnika megtanulásához címmel. Akit érdekel a téma, melegen ajánlom hogy olvassa el. Ez alapján alaposan megváltozott a véleményem, és igencsak felcsigázta a kíváncsiságom. Egyik este nekiálltam hát körözni a nappaliban, előbb zokniban, majd teljesen mezítláb. Érdekes érzés, érdekes élmény volt. Csupán 10 percet futottam ily módon, de másnapra már ennyitől is alaposan bedurrant a vádlim. Én ezt sikerként könyveltem el - sima 10 perc futástól nagyon rég nem éreztem izomlázat, királyság, ezek szerint alaposan megdolgoztatott, gondoltam. Nyilván olyan izmokat vett igénybe, amelyek a cipős futás során egyáltalán nem, vagy csak kevéssé vannak használatban.

Pár nap után a nappaliból kivonultam a kertbe, előbb 15, majd 20 perceket kezdtem futni a fűben, teljesen mezítláb. A fű hamarosan alaposan ki is kopott a nyomomban. :) Igyekeztem tartani magam a neten olvasott intelmekhez, miszerint a kulcs a fokozatosság: hiába tudok maratont futni, a mezítlábazást abszolút nulláról kell elkezdeni. Ennek ellenére az elején sokszor görcsölt másnap a vádlim, na és persze sok új vízhólyagom lett. De nem bántam, inkább sajátos velejárójának tartottam mintsem problémának. Szerettem volna kiszabadulni az utcára is, de érthető okoknál fogva nem nagyon mertem - tartottam az üvegszilánkoktól, az éles kavicsoktól, hogy esetleg felsebzem a talpam és elfertőződhet.

Hamarosan beszereztem egy mezítlábas cipőt, épp olyat mint a Futni Születtünkben Mezítlábas Tednek is volt. Illetve ez egy már újabb, modernebb darab, ennek már nincsenek tépőzárjai. Ezeknek a cipőknek ugyan van talpuk, de mondhatni csak egy vékony gumidarab, nulla csillapítással, épp csak olyan vastag (vékony), hogy egy hegyesebb kavics ne fúrja át. Kockázatos dolog volt beleugrani, mivel a márkának jelenleg nincs itthoni forgalmazója, így egy külföldi webshopból rendeltem, próba nélkül. De szerencsére bejött, a cipő - ha szabad ezt a kifejezést használni erre az izére - azóta is a szívem csücske. Csodás kaland kezdődött ezzel, és bár a távok nagyon lassan nőttek csak, a tempót egyre jobban tudtam fokozni. Hamarosan a hagyományos cipős futósebességem 80-90%-áig voltam képes felgyorsulni a Five Fingersben. Érezhetően erősödött a lábam, és normál cipőben is megtartottam a szaporább lépésszámot. Ez korábban problémám volt, pár éve még nagyjából 160-170 lépés per perccel futottam. Mióta rászoktam a mezítlábas futásra, ez felment 180-190 környékére, vagyis kisebb erővel rúgom el magam, hatékonyabban vagyok képes felhasználni az erőmet. Ráadásul mezítláb, vagy mezítlábas cipőben futva korábban sosem tapasztalt szabadság érzete töltött el. Egy korábbi posztomban úgy fogalmaztam, "mintha valami őrült hippi lennék a hatvanas évekből." És tényleg, pont ilyen! Érezni minden egyes kavicsot, minden apró repedést az aszfalton, szinte minden egyes fűszálat, és ez nagyon de nagyon jó érzés. Igen, érzem a kavicsokat, de nem zavarnak, inkább késztetnek mosolyra.

Megtaláltam hát a bölcsek kövét? Megfejtettem volna a Nagy Titkot? Nos... koránt sem. Nagyjából egy év alatt sikerült eljutnom odáig, hogy képes vagyok mezítlábas cipőben lefutni 10km-t, elfogadható - de koránt sem verseny - tempóban, és másnap nincs lábfej-, talp- vagy vádlifájdalmam. Mára úgy érzem, hasznos kiegészítője az edzéseimnek, de csak ha a helyén kezelem. A láb nagyon érzékeny műszer, lassan adaptálódik, nagyon finoman lehet csak növelni a terhelést. Az elején azt hittem, ha már menni fog az 5km, gond nélkül menni fog a 6 is, ha meg már sikerül egy tízest lefutni, pikk-pakk megy majd a 15 is. Hiszen amúgy puszira lefutok bármikor egy maratont normális cipőben, mit nekem ezek a távok? Hát nem, nagyon nem így van. Viszont mióta mezítláb (is) futok, határozottan érzem hogy sokat erősödött a vádlim, de főleg rengeteget fejlődött a futótechnikám. Korábban sok helyen olvastam az előtalpas futásról, vagyis arról a technikáról hogy nem sarokkal hanem a talp elülső-középső részével érünk talajt. Emlékszem, még jóval a mezítlábas kalandozások előtt kipróbáltam hogy lehet így futni. Hát egy kilométert sem bírtam, annyira más izmokat terhelt. A vádlim néhány száz méter után feladta, képtelen voltam folytatni. Ehhez képest ma már a maratont is így futom, a sarkam szinte egyáltalán nem érinti a talajt.

Szóval úgy érzem, a mezítlábas futás - akár minimál cipőben, akár teljesen mezítláb fut az ember - alapvetően jó dolog, ha a helyén kezeljük. A legtöbben nem ettől kapunk szárnyakat, és (néhány igazán elvetemült futótól eltekintve) ultratávokat sem ebben szokás futni. Igen, újra meg kell tanulni így futni, meg kell tanítani rá a testet, az izmokat, ízületeket hogy felébredjenek és fokozatosan hozzászokjanak. És ez bizony nem egy-két hónapos munka. Nincs pontos recept, van aki gyorsabban és van aki lassabban adaptálódik, egyénenként más és más. Ha van időd, kedved és főleg türelmed ehhez a folyamathoz, akkor csak bátorítani tudlak hogy vágj bele. De semmiképpen sem kilométerekkel, csupán párszáz méterekkel kalkulálj az elején! És mielőtt egy métert is megtennél mezítláb, tényleg érdemes utánaolvasni a technikának - ahogy írtam is, teljesen más világ.

A héten kaptam egy meghívót egy szombati virtuális eseményre, a Zwift Long Distance Runners (ZLDR) jóvoltából. Ez egy 21 kilométeres meetup volt, alapvetően nem verseny. A szervezők öt csoportot alakítottak ki, a legelsőbe jelentkeztem (avg 5 min/km alatt). Ezt az eseményt akartam kihasználni, hogy egyben megfussam a virtualfutok.hu Antivirus Run félmaraton futamát.

A héten nem edzettem túl erősen, igyekeztem rápihenni a szombatra mind fejben, mind testben. Bár... a nagy pihenésbe azért csütörtökön befigyelt egy 5km-es personal best futópadon: ez egy másik virtuális verseny, a NYRR Virtual 5K futama volt. A célom az volt hogy 19 perc környékére vagy az alá fussak be, és ez sikerült is: 18:46 lett a vége. Itt most közel 100%-on futottam, úgy éreztem szinte végig határon voltam, ennél erősebbet pillanatnyilag nem tudnék futni 5km-en. Ezzel az eredménnyel azonban teljesen elégedett vagyok, fél éve álmodni sem mertem erről.

De vissza a szombathoz! A tervem a már jól megszokott negatív splites tempó volt, de kicsivel gyorsabban mint legutóbb. Reggel egy bejegyzés várt a szervezőktől, hogy az első kilométert lehetőleg együtt fussuk meg, 6:45 körüli tempóban. Közel százan regisztráltunk, és a csoport íratlan szabálya szerint mindenki sárga pólót viselt. Az első lassú kilométer azért kellett, hogy klassz screenshotokat tudjunk készíteni az együttfutiról. Ez aztán sikerült is. :)

Így viszont lőttek a tervemnek, így nem lesz meg megint az 1:30 alatti félmaraton! Mit lehet tenni? Hát 21 helyett 22.1, illetve az elindulás-megállás miatt plusz 100 méterrel még többet, 22.2km-t lőttem be. Így hiába futom lassan az elejét, marad még pont egy félmaratonnyi táv ahol kitombolhatom magam. Gyerünk!

Hamar felgyorsultam a versenytempómra, nem volt könnyű tartani. Alapvetően a 4:17 illetve az ennél is gyorsabb tempó nekem eddig túl gyors volt. Csak pár hete vagyok rá képes, a változásnak több oka is van. Kisebb részt annak köszönhető hogy rengeteget edzek, a futás és a görgő mellett reggelente már harmadik hete a felsőtestem is rendszeresen erősítem. Ahogy írtam, ezt vélem kisebbik oknak. Nagyobbrészt... ez fejben dől el. Egészen pár héttel ezelőttig egy lélektani falként élt bennem a 4:15, úgy értem hosszútávon. "Én erre nem vagyok képes, nekem ez túl sok." Ismerős? Amikor korábban megpróbáltam ennyivel futni, hamar elkezdtem zihálni, a pulzusom az egekbe szökött, és a combomban elkezdtem érezni a fáradságot, fájdalmat. Kétszer is leírtam a kulcsszót: "elkezdtem". És ettől beijedtem, úgy voltam vele, ez sok, ez nem megy. Aztán a múlt heti 1:28-as félmaraton rádöbbentett, hogy ettől még nem kell abbahagyni, elég volt csak felidézni a BSzM-et: van élet a fájdalmon túl is. "A fájdalom csak fáj" - bullshit, de működik. Ennek tudatában sikerült múlt héten, és így akartam most is megcsinálni. Fejből.

Szóval a negyedik-ötödik kilométeren már az említett 4:15-tel mentem, épp ennyi kell az 1:30-as időhöz. A tudat hogy ennél még gyorsabban kell futnom végig, picit megült az elején, de elhessegettem. Inkább a zenére és a mozgásomra koncentráltam, no meg a gondosan megtervezett frissítésre. 20 percnél betoltam egy citromos gélt, tulajdonképpen egész jólesett. A következő három kilométert 4:12 körül futottam, a zselétől egész jó erőre kaptam, a kezdeti nehéz érzés elmúlt. 9-14km között tovább gyorsítottam 4:08-ra, igazság szerint szinte problémamentesen. A szinte arra vonatkozik hogy egy korty vizet sikerült közben félrenyelnem, amitől görcsös köhögés tört rám, de szerencsére nem tartott sokáig és nem kellett lassítanom miatta. Amikor 60 percnél betoltam a második zselét - ez kólás-koffeinos volt -, rosszabbul jártam. Egy-két percre rá nagyon durva hányingerem lett, szinte a számig jött vissza minden, nagyon nehéz volt visszatartani. Ha utcán lettem volna, szimplán megállok és okádok egyet, de a szobában ezt nem akartam. Szerencsére ez az érzés is hamar, pár másodperc alatt elmúlt, de itt bizony borotvaélen táncolt a siker, majdnem abba kellett hagynom a futást. (40 és 80 percnél amúgy sótablettával és vízzel frissítettem.)

A 15-16. kilométert 4:03-mal raktam meg, úgy voltam vele hogy ha 16-ig elérek, onnan el lehet kezdeni begyújtani a rakétákat. Így is tettem, 17-től nagy levegőt vettem és bátran 3:58-ra gyorsítottam. Ez talán felelőtlenség volt - ez a tempó már sok volt nekem, éreztem hogy kétesélyessé kezd válni a dolog. Vagy bírni fogom és óriási PB lesz belőle, vagy vissza kell vennem, de az azt jelentené hogy kezdek elájulni. Mert én ezt innen már el nem engedem! Úgyhogy igyekeztem méginkább a mozgásomra és a levegővételre koncentrálni, ez segített.

"Sima" félmaratonnál az utolsó két kilométert szoktam komolyabban megnyomni. Itt komolyabb tempóváltásról már szó sem lehetett, de azért próbáltam beleadni amit csak lehet: amint elhagytam a 19-est, felmentem 3:54-ig, onnan 3:51-re. Közben realizáltam magamban, hogy 5km-en második legjobb időt állítottam be, ez baromi jó érzés volt. 21-nél jött a felirat, hogy teljesítettem az eventet, az időm pedig - legnagyobb meglepetésemre - a kezdeti 6:45-6:50-es kilométerrel együtt is épp befért 1:30 alá! Úristen, és közben azt éreztem hogy tele vagyok erővel, a flow rohadtul elkapott, és még volt egy önként vállalt kilométer hátra. Így nagy levegőt vettem, és megnyomtam a 16-os gyorsgombot a futópadon. Nem vagyok normális - 16km/h-val, 3:45 alatt nyomtam le az utolsó kilométert!

Amikor elértem a 22.2-höz, hatalmas mosollyal állítottam meg a padot. Sikerült! Egy pici talán még mindig lett volna bennem, mert nem rogytam össze, nem ájultam magam alá - de ennél jobban nem akartam a határaim feszegetni. Az utolsó plusz kilométerrel a félmaratoni időm 1:26:25 lett - új rekord, több mint egy percet sikerült hozni a múlt héthez képest!

Eddig az eufória, amit a puszta számok sugallnak. Akkor most elemezzük egy kicsit, mi volt ez az egész.

Még a múlt héten írtam, hogy egyrészt nem futottam ki magam teljesen, másrészt a Stryd kb. 0.1 km/h-val lassabb tempót mért a padhoz képest. Emiatt az akkori 1:27:55-höz képest saccra 40-60 másodperccel jobbat is tudnék futni. A Strydet azóta újra kalibráltam, most viszont egy hangyányit gyorsabb tempót mért. Úgy éreztem, a 22km alatt kilométerenként 1-1.5 másodperccel gyorsabbat mutatott. Ennyit viszont még tudtam volna hozni, ezért nincs lelkiismeret-furdalásom. Mindezeket figyelembe véve a két futás nagyjából hasonló volt, és ugyanolyan mértékben vett ki belőlem. Mindkét alkalommal tök jól éreztem magam utána, különösebb problémák (görcsök, izomláz) nélkül.

Mégsem vagyok teljesen elégedett. Valahogy baromira ráéreztem a futópad ízére. Nagyon bejön hogy tartja a tempót, nem enged belassulni, mint egy hajcsár, hajt előre a cél felé. Tetszik. De kétségeim vannak hogy egy valós versenyen, az utcán is képes lennék-e hozni ezt a tempót. Most úgy érzem, valószínűleg nem. Esetleg ha a versenyhangulat, esetleg egy jobb helyezésért valami komolyabb meccs kihozná belőlem az állatot, akkor. Talán. Legyünk őszinték, 1:27 környékén nem nagyon adnak jobb helyezést, attól én fényévekre vagyok. Sajna mifelénk nincs ideális pálya, a vírushelyzet miatt a Vízmű lezárta a dunaparti szolgálati utat, pedig az 7km hosszú, forgalomtól elzárt egyenes aszfalt, ott aztán lehetett tempót futni. Maradnak a rövidke utcák a rengeteg kereszteződéssel és kanyarral (na meg a türelmetlen autósokkal), vagy a terep, ahol nyilván lassabban fogok csak futni. Szóval nem igazán tudom magam egyelőre tesztelni, marad a futópad. Ott viszont brutális a fejlődés, elég ha csak a januári edzéseimmel hasonlítom össze, hihetetlen. Ha csak annyival lennék gyorsabb egy utcai versenyen, amennyivel január óta futópadon jobb vagyok, akkor bizony megvan az 1:30 alatti idő. Már csak... meg kell futni, ugye.

Ezt a futásomat a fentiek tükrében szándékosan nem akarom pontozni. Fantasztikus élmény volt a ZLDR meetup, a sok sárga pólós futópajti, és hihetetlen hogy ilyen időt hoztam össze. De... pontot akkor adok rá, ha aszfalton is a közelébe kerülök majd ennek az időnek.